-Képzeld! Ma van a névnapom!- újságolta az Öreg az Angyalnak, aki éppen az ágon ülve, mosolyogva játszadozott a pilingáló hópelyhekkel.
-Aha!- nyugtázta az Angyal s hangosan felkacagott, mert egy pihe éppen az orra hegyén landolt. Elképzelte magát, milyen mókás is lehet egy csöpp hókristállyal pisze orra legcsúcsán.
– Mondom, ma van a névnapom! Figyelsz te rám?- ismételte meg az Öreg, miközben nézte, hogy habókos kis angyala éppen milyen játékot talált ki magának. Persze, már megszokta tőle, hogy csudamód nem képes normális angyalként viselkedni és hiányzik belőle minden fenköltség, ami társaiban megvan. No, de azért mégis csak elvárta volna, hogy ne hópihékkel játszadozzon, mikor neki névnapja van.
-Figyelek, na! Juj! Ez milyen csiklandozó!- sikkantott az Angyal, közben apró kis kezecskéivel hessegette a reá hulló kristálycsillagokat. –Értettem! Névnapod van. Éééés?- válaszolt vissza kissé foghegyről, a maga szokványos pimaszságával.
Friss hó ropogása hallatszott. Aztán az ajtó becsukódása. Csend. A hó változatlanul szállingózott, varázslatos táncot lejtve az Angyal körül. De ő már nem akart játszadozni.
– Ó a nyavajába!- Már megint azok az emberi érzések kezdtek eluralkodni rajta, melyeket próbált elhessegetni magától. Bájos arcán megjelent az ismerős fintor. Nem, most nem az a pimaszkodós, hanem a töprengős. – Ezt elszúrtam!- csúszott ki a száján meglehetősen meglepő módon.
Csendesen állt meg az Öreg háta mögött. Tudta, hogy érzi a jelenlétét, szavak nélkül is. Várt. Várta, hogy az Öreg szól. Bármit is. Akármit is. De semmi…A kemencében pattogott a tűz, s hallani lehetett, hogy a szú serceg valahol, valamelyik régi bútorban.
- Most mi a csudát mondjak? –kérdezte az Angyal suttogón.
- Ej! Hát valami olyat, hogy boldog névnapot!- dörmögött az Öreg enyhe megbántódással a hangjában.
- Ühüm. És akkor te tényleg boldog leszel?!- ámult el az Angyal hatalmasra nyitott szemekkel, még csöpp kis szája is tátva maradt.
Ismét csak csönd. A Öreg láthatóan elgondolkodott. Amúgy is barázdás arcára odaült a töprengés ránca is. Mert az Angyalnak ugye, mindig igaza van. Vagy legalábbis majdnem. Kezeivel beletúrt a hajába, s lehajtott fejjel nyögte ki.- Nem. Tényleg nem leszek boldog tőle.
- Mi az a boldogság? Tudod-e? – forszírozta tovább az Angyal, szemtelenül pimasz módon. Közben rávetette tekintetét az Öregre s olyan mélyen nézett bele, mintha annak a szívéből szeretné kiolvasni az igazságot. Ó, igen. Elérte, amit akart. Angyali módon felszínre hozta azt, ami legbelül lapul, melyhez csak azok férnek, akik tudják a másikat.
Az Öregnek hirtelen felcsillant a szeme. Valami olyan jutott eszébe, ami annyira, de annyira gyermeki. Igen. Érezte kislegény kora illatjait, hallotta a kacagásokat, látta a múlt ködbeveszett önfeledt pillanatait. Csomagolni kezdett. Készített két kenyeret, beburkolta piros kockás ruhába –ezt még nagyanyja hagyta rá- és tarisznyájába rakta.
- Na, gyere Angyal!
- De hová megyünk? – kérdezte izgatottan az Angyal. Közben tapsikolt, ugrándozott a maga szeleburdi módján.
- Csak gyere! – szólt szelíden az Öreg. Aztán lassan elindult. Mellette lépdelt az Angyal könnyeden, csöpp tenyerét becsúsztatta az Öreg kérges tenyerébe.
A friss hóban ott maradt lábnyomuk. Az erdei állatok álmélkodva bámulták a különös párt. Kikukkantottak a bokrok ágai közül, és mosolyogtak. Igen. Egészen biztosan mosolyogtak.
- Megérkeztünk! – állt meg egy befagyott tónál az Öreg, egy üres horgászhelyen.
Letette a tarisznyáját, s valami egészen különös dolog történt. Az Öreg kisgyermekké vált. Nem, nem szégyellte, hiszen az egyetlen olyan teremtmény volt mellette, aki ezt tökéletesen értette, mi több, szerette. Kerített egy botot, s törni kezdte a jeget. Aztán egy jódarabot odanyújtott az Angyalnak.
- Hallottad már a jég hangját, mikor ezer darabra törik szét a befagyott tó tükrén? Kacsázzunk! – kérte az Öreg és szemében ott ragyogott a gyermek.
Az Angyal tudta, látta, érezte… Játszottak. Együtt. Hallgatták a szilánkokra bomló jég surrogó hangját, s kacagtak. Önfeledten. Közben elővették a kenyeret és dideregve, reszketve, de megfoghatatlan boldogságban eszegették. Körülöttük minden dermedt volt. De ott, ahol álltak, földöntúli meleg sugárzott. Igaz, ezt csak az vehette észre, akinek van szíve a látásra.
- Te Öreg! Válaszolsz már arra, mi is az a boldogság névnapon innen és túl? – törte meg a csendet az Angyal. Tudjátok, egy angyalnak meg kell bizonyosodni az igazáról.
Az Öreg nem volt a szavak embere. Sosem mert, nem akart érzelmekről beszélni, mert félt. Félt, hogy elveszti saját érzéseit. Ellopják, kihasználják. Ám ma rájött valamire. Van olyan, aki képes úgy szeretni, amilyen. Aki elfogadja a bolondságaival együtt is, hiszen maga is bolond egy kicsit. Aki látja, tudja, érzi…
- Tudom.- válaszolt a kérdésre nagyon halkan. Mi a boldogság? Talán épp te magad vagy az nekem Angyal…
Author: Tóth Szilvia
Nem vagyok más, csak egy törékeny angyalszív, harmatgyöngy a hófehér liliomon, szösszenetnyi „Szisszenet”. Egy létérzés, amit talán éreztél már… Egy pillanat, amit megéltél. Egy gondolat, ami már benned is megfogant. Angyali világralátás. Olvass, érezz, s fogadd magadba, ahogy szeretnéd…
