Az Angyal szemmel láthatóan szomorúan ült az ágon. A lábát sem lógázta, habkönnyű szárnyait maga alá húzta és lehajtott fejjel bámult maga elé. Csend volt körülötte, csupán néha egy-egy megmaradt, száraz falevél hullott a földre zizegve. Apró angyali szívére ráült a bánat, mint madár száll a fészkére, s nem hagyta nyugodni. Furcsa módon most már ezen sem lepődött meg, mert úgy érezte, ezek a már- már emberi tulajdonságok értették meg vele a Földi létének jogosultságát. Alatta hirtelen reccsent egy ág…
–Biztosan az Öreg!- gondolta, ahogy mindig is gondolta, de valahogy ez ma mégis más volt.
-Szervusz Öreg! – köszöntötte, s próbálta felvenni legszebb mosolyát, meglehetősen kevés sikerrel.
-Szervusz Angyalom! Nagyon csendben vagy! – szólt fel hozzá az Öreg, s valahogy úgy tűnt, mintha az ő fejében is járna valami, ami nyomasztja. –Min töprengsz már megint?
– Ó, dehogy! Nincs semmi baj! Csak tudod, mi angyalok, szoktunk néha nagyon elmélyedni.- felelte az Angyal, közben próbálta a tőle megszokott kis kuncogását is hallatni.
Az Öreg úgy tett, mintha nem venné észre az Angyal szánalmas kísérletét. Vagy tán nem is vette észre, mert egészen más dolgok foglalkoztatták.
-Te Angyal! Te mindent tudsz?- kérdezte torkát köszörülve, mint akinek félrecsúszott egy morzsa, avagy talán a sírás környékezte.
– Én? Aha! Persze! Vagy, hát majdnem mindent…-próbált az Angyal a megszokott pimasz módján válaszolni, bár maga is érezte, hogy ez most nem igazán sikerült. –Ma esni fog a hó! A faluban Pista bácsiéknak unokájuk születik. Te meg ott felejtetted a teavizet forrni! Szeretnél még tudni valamit?- lágyan felkacagott, de oly távol állt ez most az önfeledtségtől.
– Úrjézus! Tényleg! A teavíz! – csapott homlokára az Öreg. –Gyere be velem Angyal, meghívlak egy csésze teára, úgyis beszédem van veled!
Az Angyal összerezzent. Na, ez megint egy felettébb szokatlan dolog angyaléknál. Azon vette észre magát, hogy nem akar bemenni, nem akar teázni, egyszerűen nem akar az Öreg szemébe nézni. Ó, igen! Gondolta ezt arról az emberről, akit egész életében olyan tisztán és őszintén szeretett, óvott, féltett, vigyázott. Akiért mindent megtett, hogy boldognak lássa. Mindent is. Ah! A szíve hevesen kalimpálni kezdett. Neki! Egy angyalnak. Soha nem hitte volna, hogy ez egyszer vele is megtörténhet.
-Jössz már? – noszogatta az Öreg. –Vagy tán le kell, hogy emeljelek az ágról?
Nem volt mit tenni. Igen. Be kellett mennie. Bekucorodott a megszokott, saját kis zugába, s úgy hiszem, tán még valami dalt is dúdolt zavarában. Ha jól belegondolunk, ez sem volt egy tipikus angyali viselkedés.
- Mostanában különös gondolataim vannak…- kezdte az Öreg a beszélgetést miközben elkészítette a teát, csorgatva bele bőséggel mézet, ahogy Angyala szerette.
- Nahát! Tényleg? – játszotta a meglepődöttet az Angyal, még a csodaszép szemeit is tágra nyitotta, hogy hihetőbb legyen.
- Mondj meg nekem valamit! De ne füllents! – kérte az Öreg. A hangja jóval tompábbnak csengett, mint azelőtt.
- Éééén? Ugyan! Azt sem tudom mi az! – pillogatott az Angyal ártatlan tekintettel, miközben már a gyomrában is érezte azt a szorongató, fojtó érzést…
- Mikor megyek el? Én mikor megyek el a Földi létből? Tudod-e Angyalom?- ezt az Öreg már könnyeit nyelve suttogta. Még a kérdést kimondani is fájdalmas volt. –Valahogy azt érzem, hogy hamarosan…- sóhajtotta fejét lehajtva, s szeméből kicsordult az első könnycsepp.
Az apró kis szobában torokszorító volt a csend. A szívdobbanás is hallatszott. Az Angyal tudta. Igen, persze, hogy tudta. És ez a tudat okozott benne olyan erős fájdalmat, ami igazán nem angyalhoz méltó. Azt is tudta, hogy mindösszesen két hét. Nem több. Nincs több idő…
Megfogta az Öreg kezét és szinte könyörögve kérte őt.
-Gyere! Játsszunk együtt! Légy velem! Nevessünk úgy, ahogy csak mi tudunk együtt nevetni! Légy már boldog Öreg! Mikor érted már meg! Nem az a lényeges, hogy hol! Nem az, hogy mikor! Még csak az sem, hogy meddig! Csak egyetlen fontos dolog van, a fene egye meg, az, hogy kivel! – mindezt olyan érzelmekkel vezérelve mondta ki, ahogy talán még soha. Nem. Egészen biztos, hogy soha.
De az Öreg nem hallotta az angyali szót. Bezárkózott egy páncélba, akár egy rák és vajúdott. Nem, nem az élet foglalkoztatta, hanem a halál. Nem a boldogsága, hanem valami megfoghatatlan, amit saját maga sem tudott volna szavakba önteni. Érezte, tudta, hogy az Angyal bírja az igazságot. Persze, hogy tudja, hiszen ezért Angyal. Dühös volt. Talán magára is…
- Értem hát! Tudod mit?! Hagyjál békén Angyal! – csúszott ki a száján. –Gondolkodni akarok!
- Min Öreg? Min? Hogy szeretnél-e boldog lenni egy kicsit? Figyelj csak! Valamit elmondok neked! Az idő, ami a legfontosabb ebben a ti földi létetekben. Persze, gondolkodhatsz is, elzárva magad a világtól, vagy élhetnéd még az életed…A döntés joga a tiéd!
Az Angyal elment. Magára hagyva az Öreget, csak, mert ő így akarta. Közben angyali szíve megszakadt. Már nem gondolkodott azon, hogy mi volt, mi lehetett volna….A napok múltak. Fogyott az idő. Letelt a két hét. Az Angyalt szólították. Feladata volt. Kínkeserves. Elkísérni annak a lelkét, akit mindennél jobban szeretett. Még az a gondolat is megfordult benne, hogy képes lesz-e rá? Na, de hát ő angyal, vagy mi a szösz? Ezért van itt a Földön.
Az Öreg az ágyban feküdt. Arca viaszfehér volt, szeme félig csukva, de azonnal megérezte az Angyal jelenlétét.
-Tudom, hogy itt vagy!- suttogta elhaló hangon. –Köszönöm! Bocsáss meg nekem Angyal az elvesztegetett időért!
– Én mondtam Öreg! Az idő az egyetlen, amit soha nem lehet visszahozni. Te is tudod, mindig veled voltam, vagyok! – felelte az Angyal olyan hangon, hogy az Öreg azonnal megértette, mit is akart mondani ezzel.
A kis szoba ablakából beszűrődött egy halovány fénysugár, s cirógatva megtelepedett az Öreg barázdás arcán. A kemencében duruzsolt a tűz. Áldozati csend honolt mindenütt. A meleg szobába beköltözött tücsök halk imát ciripelt. Eljött az idő.
Az Öreg lassan, szótlanul behunyta a szemét, mintha csak a fény zavarta volna kicsit. Az Angyal odalépett az ágyhoz, s lágyan megcsókolta a homlokát. Most először érezte, hogy a szeretet mennyire fájhat, s most azt sem bánta, hogy tudta, ez mennyire emberi érzés.
-Menj az utadra! Isten veled Öreg! –suttogta és szívbe markoló fájdalmát nem látta más, csak a csillagok.
…valahol, a távolban felsírt egy Gyermek.
Author: Tóth Szilvia
Nem vagyok más, csak egy törékeny angyalszív, harmatgyöngy a hófehér liliomon, szösszenetnyi „Szisszenet”. Egy létérzés, amit talán éreztél már… Egy pillanat, amit megéltél. Egy gondolat, ami már benned is megfogant. Angyali világralátás. Olvass, érezz, s fogadd magadba, ahogy szeretnéd…