A pad titkai

A pad titkai

Emma pár napja érkezett haza Angliából, a covid-járvány miatt hosszú ideig volt távol. Mára már alaposan kifárasztották a rokonok a szűnni nem akaró látogatásaikkal. Friss levegőre és magányra vágyott, hogy rendezhesse a gondolatait. Bakancsot húz és elindul az erdő felé.

Az úton egy lélek sem jár. A vasárnapi mise rég véget ért, a templom környéke néptelen. A parókiát körülölelő fal mellett megtorpan. Keresni kezdi azt a bizonyos csillag formájú követ, amelyet ha az iskolában dolgozatírás vagy felelés várt rájuk, mindig megérintettek a barátnőivel, és elmormolták a varázsigét: null-a-problem-kell-a-jeles, Ha végól mégsem a megfelelő osztályzatot kapták, annak csakis az lehetett az oka, hogy nem megfelelően simították az ujjaikat a kiálló csillaglábakra. Szétnéz, vajon láthatja-e valaki, és felkapaszkodik a templomdomb oldalán. A kis orgonabokor már alaposan elterebélyesedett, de mögötte ott lapul a fal alsó részében a kő. Meglepődik, emlékei szerint sokkal nagyobbnak és sokkal magasabban kellene lennie. Most le kell hozzá guggolnia és tenyerében bőven elfér a szerencsecsillag, az öt dudorhoz az ujjai már nem is érnek hozzá. Na, most nem kapnék ötöst matekból, hümmög, majd ijedten félrekapja a fejét, mert egy feketerigó hangos szárnycsapkodással igyekszik elzavarni őt az orgonabokorban megbúvó fészkétől. Kis híja, hogy nem nadrágféken csúszik vissza az útra. Mosolyog, az is eszébe jut, milyen sokszor szánkáztak le az iskolatáskájukon ülve a jeges, havas úton.

A templom mögött ott az iskola, jól ismeri minden zegzugát. Behunyja a szemét,  látja maga előtt a búvóhelyeket, ahol elmesélték egymásnak a titkaikat, a rejtekhelyeket, ahová az üzeneteiket tették, és érzi az illatot, amit akkor csak közönségesen suliszagnak neveztek. Az iskola udvarát méltóságteljes, öreg hársfa árnyékolja, amely alatt, iskolásként, már az ő szülei is játszottak. Megsimítja tenyerében a vékony, fényes heget, egy balul sikerült fára mászás emlékét. Szépen gondozott kertek mellett halad tovább. Jobbra a méhész lakik, aki elbűvölte az osztályt, amikor a méhek csodálatos világától mesélt nekik.

A kocsiút balra kanyarodik, de ő jobbra tér, és a kertvégek melletti gyalogösvényen halad tovább. Tyúkok kotkodácsolását, kecskék mekegését viszi felé a langyos őszi szél. Balkézről, egy magas löszfal tövében hepehupás, gazos focipálya árválkodik. Régen gyurgyalagok költöttek a löszfalban, de a szárazság miatt elmaradtak, évek óta nem járnak vissza. Elhagyja az utolsó házat  és az ösvény meredeken megindul felfelé az erdőben. Kicsit hezitál, hogy a fenyves alatti gyalogúton menjen-e, aztán eszébe jut a szirt, ahonnan nem csak a falu, hanem a környező hegyek is jól láthatók, arra veszi az irányt.

Az erdő egyre sűrűbben borul a lány fölé, de az ösvény jól kivehető, látszik, hogy gyakran járnak erre kirándulók, gombázók. Egy-egy szederinda akad bele a vállába, miközben megkóstolja jó-e még a „kék rúzs”, amivel régen kiszínezték a szájukat. Piroslik már a csipke, de a kökény még rettentően fanyar, ám ő így is szereti. A nap finom csíkokkal szűrődik be a fák között, mélyeket szív a tiszta erdei levegőből, békés csend veszi körül. Őzláb gombák kalapjait látja lentebb, egy vízmosás szélén, pár pillanatig habozik lemásszon-e értük, de nincs nála a hátizsák. Nem készült gombázni. Nagyapja mindig figyelmeztette, az erdőre hátizsák nélkül ne induljon, benne legyen víz, kockacukor, iránytű és meleg holmi, ha eltévedne, no meg zacskó a gombának. De most csak úgy kiszaladt ide, mint ahogy Londonban, a lakása előtti parkba szokott.

Az ösvény most elágazik, ráadásul négyfelé. Tanácstalanul néz jobbra-balra, mert itt emlékei szerint csak két útnak kellene lennie. Egyik a kilátó mellett a tó felé, a másik pedig a szirt felé vezet. A két ismeretlen csapás egyikén motor nyoma látható, az biztos a kilátóhoz visz egy könnyebb szakaszon. A másikon pedig patanyomok sorakoznak, arra lovasok járnak, ez sem vezethet a szirthez. A kilátó gyermekkoruk kedvenc helye volt, azonban a völgyben az erdő olyan magasra nőtt, hogy teljesen1 eltakarta a panorámát.

Gondosan művelt erdőben halad egyre magasabbra, a tölgyek közé már bükk keveredik, kérgükön színes turistajelzésekkel. Egy éles bal kanyar után az ösvény nekirugaszkodik a hegy gerincének. Elmaradnak a tölgyek, az erdő sötétebbé válik, a magas bükkök összezárják a koronájukat. Emma kissé kapkodva szedi a levegőt, amikor felér. Egy évtized alatt ennyit romlott volna a kondíciója, méltatlankodik. Ráadásul teljesen ismeretlen helyen köt ki, olyan keskeny csapás megy tovább, amelyen aligha járhat ember. Most kellene a hátizsákja! Előbb a kulacs a kút friss vizével, aztán az iránytű, mert bizony eltévedt. Amint visszanéz az útra, észreveszi, hogy előbb tért le a kelleténél, megzavarta egy pár éve bekövetkezett földcsuszamlás. Gally reccsenését hallja, de mielőtt rátörne a pánik, egy madár röppen odébb az egyik fáról. Elindul a keskeny csapáson, hátha az is elvisz a szirthez vezető ösvényre. Egy alakot vél mozdulni valahol lent a fák között. Gyorsan visszafordul, de nem találja meg az utat, amelyen felkapaszkodott. Kénytelen a legkönnyebbnek ítélt szakaszon leereszkedni. Gyökerekben botlik, vízmosásban csúszik, de baj nélkül leér, nem messze a keresett ösvénytől. Itt fut előtte felfelé, de fentről mégsem vette észre.

Nyugtalanság fonja körbe, valami kellemetlen érzés, megszaporázza a lépteit és igyekszik nem letérni az ösvényről. Mintha köhintést hallana a szirt felől, gyorsít, mert mégiscsak jó lenne találkozni valakivel. Újra reccsenést hall, most a háta mögül, óvatosan hátranéz és közben kiér a szirthez.

– Állj meg azonnal, ha nem akarsz lezuhanni!

Emma lába előtt másfél méterrel már a meredek szakadék tátong. Óvatosan hátrál pár lépést, majd megfordul. Ez a hely sem olyan, mint régen volt. Az erdő visszavette a szirt mögötti, korábban széles tisztást, a fák egészen a meredély széléig benőttek. Csupán középen hagytak szabadon egy kicsiny tisztást, ahol egy padon az idős nő ül, aki az imént rákiáltott. Kedves mosollyal maga mellé invitálja a lányt, táskájából ásványvizet vesz elő és felé nyújtja.

– Igyál, erre az ijedtségre! Nem számítottál itt szakadékra, igaz?

– Még nem – vallotta be Emma. – Régebben nagyobb volt ez a tisztás, és az idevezető út is szélesebb. El is tévedtem, pedig nagyon sokszor jártunk erre.

– Akkor idevalósi vagy. Nagyon ismerősnek tűnsz…

– Köszönöm a figyelmeztetést és a vizet. Kazinczi Emma vagyok, a Kazinczi…

– Jóska unokája, jól sejtettem. De te engem nem ismersz meg, ugye?

Emma alaposan megnézi a mosolygós kék szemet, a szépen rendezett ősz hajat, az ölben pihenő, összekulcsolt kezet, olyan ismerősek, és amikor a nő egy elszabadult hajfürtöt hátrasimít a homlokából, bevillan a mozdulat.

– Anna néni? – kérdezi izgatottan.

– Nahát! – csapja össze a kezét meglepetten a néni. – Emlékszel rám? Pedig csak egy évig voltam veletek a napköziben, mielőtt nyugdíjba mentem.

– Jaj, hogy lehetne elfelejteni, amikor dalolva masíroztunk ki a fenyvesbe uzsonnázni, és a kidőlt fatörzseken majszoltuk a zsíros kenyeret, lila hagymával?  Vagy amikor ibolyát gyűjtöttünk az erdőszélen az anyák napi üdvözlőlapra? Amikor rajzórán hóból készítettünk szobrokat a napközi kertjében? Anna néni, jaj, de örülök, hogy látom!

– No, nézd már, egészen elérzékenyültem – az idős nő szeretettel magához öleli a lányt, majd megtörli könnyes szemét.

–– De jó volt még akkor! – dől hátra a padon Emma, lábait keresztbe teszi és elégedetten szemléli az eléjük táruló látványt. – Még mindig csuda szép innen a kilátás!

Jobbra a templom magasodik a házak fölé, az épületek között az utcák, mint patakok csillognak, gondozott szőlő-, és gyümölcsfa sorok kúsznak fel a szemközti domboldalakon. A távoli, magasabb hegyeket lágy pára takarja, épphogy látszik a messzeségben a szomszéd település.

– Milyen békés ez a falu – jegyzi meg büszkén Emma.

– Igen, de ez csak a látszat… – sóhajt Anna néni. – Mostanában több tragikus és rejtélyes eset történt a falunkban.

– Tragikus? – kérdi kétkedve a lány.

– Azt tudod, miért került ide ez a pad?

– Nem. Amikor legutóbb erre jártam, még nem volt itt.

– Bakos Antal készíttette, miután a fia levetette magát innen a szikláról.

– Bakos Dani… – fordul döbbenten a tanítónő felé Emma. – A Dani leesett innen?

– Öngyilkos lett, miután a lány, akit szeretett, külföldre távozott, és el sem búcsúzott tőle. Hetekig keresték, mielőtt megtalálták az addigra felismerhetetlenné vált holttestét, itt a Nagy-kő alatt. Csak a nyaklánca alapján tudták azonosítani. Az apja, míg élt, kijárt ide mindennap, abban reménykedve, hogy egyszer mégis itt találja majd a fiát. Aztán, amikor elfogyott a reménye, utána vetette magát ő is. Azóta mindenki elkerüli ezt a helyet. Az utat benőtte az erdő, a tisztást meg a bokrok és az iszalag. Tavaly új tulajdonosa lett a Bakos portának, aki lovardát alakított ki ott. Később megtisztította a pad környékét, készíttetett egy kényelmesebb gyalogutat is, amelyen kilovagolhatnak a vendégei.

– Biztos sokan járnak ide gyönyörködni a tájban.

– Nem – rázza meg a fejét Anna néni. – A helyiek azt mondják, az erdőben egy férfi kószál, a kedvesét keresi. Látni ugyan senki sem látta még, de hol itt, hol ott tűnik fel, gallyak reccsennek, amerre jár és madarak jelzik az útját.

– Anna néni, hisz ebben?

– Ha hinnék, akkor nem lennék itt.

– Eltévedtem idefelé jövet, és a Csepegő feletti hegyoldalban, mintha látni véltem volna valamit, ágak törését is hallottam, de egy megriadt őz is lehetett az.

– Meglehet – vonja meg vállát Anna néni.

– És miféle titkokat rejt a falunk?

– A lovarda tulajdonosa furcsa ember. Idegen, senki sem tud róla semmit, de akik nála dolgoznak, mind hamar otthagyják, félnek tőle. Furcsa dolgai vannak. Aztán történt egy-két különös haláleset is.

– Különös haláleset? – Emma fejcsóválva néz a távolban békésen sorakozó házakra. – Elképzelhetetlennek tűnik.

– Kovács doktor már az elsőnél gyanakodni kezdett…

– De hát, mi történt?

– Bakos Anti, a bátyám volt. A halála után Panni, a felesége hozzám költözött, mert rettegett egyedül lakni abban a szomorú házban. Boldogan adta el az első jelentkezőnek, majd munkába is állt nála, házvezetőnőként. Eleinte azt hittem, hogy csak kimerült a sok munkától, de napról napra egyre erőtlenebb lett, és egy napon már nem ébredt fel. Akkor kezdődött a járvány, mindenki pánikban volt, hiába kértem boncolást, nem foglalkoztak velem. Később, ugyanilyen váratlanul  meghalt Kuborczik Teri, Varga Rózsi, Juhász Kató is. Kovács doktor felkeresett, hogy figyelmeztessen, szerinte mérgezés áldozatai lettek. Mind a lovardában dolgoztak.

– Te jó ég! – simítja meg borzadó karját Emma, hisz mindannyian szegről-végről rokonai voltak. – Kiderült azóta, hogy mi történt?

– Nem. Tavasszal váratlanul Kovács doktor is elhunyt. A felesége feljelentést tett a rendőrségen, de nem találtak semmi gyanúsat. Az emberek persze suttogni kezdtek. Azt beszélik, a Dani miatt történik minden. Amíg haza nem jön az a lány, nincs biztonságban senki sem a rokonságából – Anna néni mélyen Emma szemébe néz. – Te vagy az a lány, ugye? Teri és Kató apád másod-unokatestvérei voltak, Rózsi pedig édesanyád nagynénje, ez nem lehet véletlen.

– Nem – Emma a lába előtti követ bámulja és megrázza a fejét. – Nem én vagyok az, hanem az unokahúgom, Dalma.

– Ő most hol van?

– Svájcban él a férjével, de ma estére várjuk őket haza.

– Emma, akkor siess, figyelmeztesd őket a veszélyre! A lovardát eszükbe ne jusson felkeresni! Sehol se térj le az ösvényről és mindig balra kanyarodj! Igyekezz!

Emma habozás nélkül felpattan és futásnak ered. Már félúton jár, amikor szégyenkezve rádöbben, el sem köszönt Anna nénitől. Reccsennek a fák körülötte, zúg az erdő, szárnyak csapkodnak, de ő egyenletes, gyors tempóban halad a falu felé. Megkönnyebbül, amikor kiér az iskolához, innen már szalad lefelé. Befordul az utcájukba. Először a tömeget pillantja meg, azután észreveszi a villogó kék fényt is. Elkéstem, hasít belé, és bár az oldala már szúr, alig kap levegőt, gyorsít, hogy mielőbb odaérjen. Berohan a kapun, fel a lépcsőn. A teraszon az édesanyja a zokogó nővérét vigasztalja, apja pedig a sógorral együtt falfehéren áll mellettük.

– Hol van Dalma? – szakad ki Emmából az aggodalom.

– Nyugodj meg! – fordul felé meglepetten az apja. – Karamboloztak, de szerencsére semmi komolyabb bajuk nem esett. Megfigyelésre kórházba szállították őket. Most indulunk hozzájuk. Jössz velünk, ugye?

– Természetesen megyek – bólint Emma. – Ki volt a másik autós, a lovardás férfi?

– Honnan tudsz te erről Hisz nem is ismerheted őt, nemrég költözött csak ide. De így van, a rendőrök szerint ő hajtott Dalmáék kocsijába, és súlyosan megsérült.

 

A kórházban idegőrjítő a várakozás, épp zajlik az esti vizit. Végre bemehetnek. Dalma kicsit kábán néz rájuk, alig emlékszik a történtekre. A szülők átmennek a másik kórteremben fekvő férjéhez. Emma leül az ágy szélére és megsimítja Dalma haját.

– Hugi, hála az égnek, hogy megúsztátok!

– Képzeld, a Dani ült az autóban – suttogja kétségbeesetten Dalma. – Gondoltam, hogy dühös rám, de hogy ilyesmire képes legyen, azt nem hittem volna.

– Biztos vagy benne, hogy ő volt?

– Teljes mértékben. Szegény André, eltört a karja.

– Szerencsére, ettől nagyobb baja nem esett. Danival mi történt?

– Nem tudom. Azt mondták kiszállt a kocsijából, elindult felénk és összeesett. Itt lehet valahol ő is. Megnézed?

Emma kisurran a kórteremből, egy nővér útba igazítja, merre találja a másik sérült sofőrt. A kórterme előtt egy ápoló megkérdezi tőle, rokona-e a férfinak, határozottan bólint és beléphet. A sok cső és kötés miatt alig ismeri fel Bakos Danit, de valóban ő az. Szőke hullámos haja csapzottan terül szét a párnán, dús szakállán vérfoltok, jobb karja gipszben. A gép halkan sípol, ahogy lélegzik. Szeme nyitva, a plafont bámulja. Emma közelebb lép az ágyhoz, mire a férfi ránéz. A szeméből olyan gyűlölet süt rá, hogy Emma hátrahőköl. Nem, ez mégsem lehet a Dani, gondolja, ő nem tudna így nézni. A férfi csuklóján azonban ott van a vékony fonott karkötő, amit Dalma készített neki. Hirtelen hangos sípolásra riad, egy erős kéz megragadja és kivezeti a kórteremből. Kint nekidől a folyosó falának, és bénultan bámul maga elé. Hamarosan egy orvos közli vele, hogy a fiatalembernek súlyos belső vérzései voltak, nem tudták megmenteni az életét.

Emma megköszöni a tájékoztatást és arcát a kezébe temeti. A szemközti kórteremben egy nővér épp lekapcsolja a gépeket egy elhunyt betegről, majd Emmához lép.

– Meghalt a fiatalember is? – simítja meg vigasztalón a lány karját. – A néni is meghalt, akit szintén abból a faluból hoztak be. Lezuhant egy szikláról, senki sem érti, hogyan történhetett.

– Hogyan?  Ki az?– kiáltja Emma, és jeges félelem szorítja össze a szívét. – Az nem lehet…

– Bakos Annának hívták. Ismeri?

Emma döbbenten bólint. Könnyeivel küzdve Anna néni ágyához lép, megérinti a néni kezét, majd elindul vissza az unokahúgához. Dalma már türelmetlenül várja, kétségbeesetten néz az unokanővérére, amint belép. Emma bólint, és mindkettejükből feltör a megkönnyebbült zokogás.

Laczkó Ilona Adél
Author: Laczkó Ilona Adél

Budapesten születtem. Gyerekkoromtól szenvedélyem az olvasás, majd gimnazistaként társult hozzá az írás szeretete is. Jogászként harminc évet dolgoztam a közigazgatásban Nógrád majd Somogy megyében. A sorsom egy évtizede olyan irányt vett, hogy most végre lehetőségem van azt írni, amit mindig is szerettem volna. Eddig három regényem jelent meg (Helena Ladisla: Újratalálkozás az Adriánál, Villámok Endréd felett és Az ellopott ötösök). Számos antológiában szerepelnek novelláim. 2018-ban a Villámok Endréd felett c. regényem az Atlantic Press Kiadó Női regényírók pályázatán, egy tárcanovellám pedig a 100 szóban Budapest pályázaton a legjobb 12 közé került, a SiópArt magazin novellapályázatán pedig 3. helyezett lettem. Egy éve elindítottam az 1 fotó 1 flekk online novella sorozatomat, melyek közül kettő helyet kapott N. Kósa Judit: Nagykörút című könyvében is. Rendszeresen jelennek meg könyvajánlóim az Olvassbele Kultúrakirakatban. Írásaim történelemről és a benne megélt emberi sorsokról szólnak.

Megosztás
Megosztás

2 válasz

  1. Örömmel olvastam újra a novelládat. Sok finom részlet teszi elragadóvá ezt a szomorú történetet. Emberi pillanatok, izgalmas, egymásba fonódó események, végén a csattanó!
    Gratulálok!
    Megint ragyogót alkottál!

Hozzászólás a(z) Nagy Izidorné bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

+ 59 = 67

Ez vagyok

2024. április 20-án részt vehettem egy fantasztikus szemináriumon a Kristályfény Elysium Akadémián, melyen többek között az önfelvállalással, sorsküldetéssel, lélek önazonossággal dolgoztunk. Ezt követően született meg bennem e rövidke sorsfeladatot felvállaló, önmagamra ébredő versem.

Teljes bejegyzés »

Téli etűd

Az ég lanyhán hópihét mér, Ködöt fűrészel fagyott szél. Hótalan föld nyitja száját, veti az áldott hó ágyát fázós mosollyal. Bús fűszálak ridegen rínak, részeg

Teljes bejegyzés »

Életösvény

Az árva szobában örök csend Fáradt volt még megivott egy teát Ledőlt pihenni szeme gyengéden lecsukódott már nem nyílt ki többet Az ösvény a másik

Teljes bejegyzés »

Tudod, mit jelent szeretni?

Félni a holnapokat, hogy nem lesz már Hogy vágysz rá, közben magad sem tudod, hol lehet; Hogy kérdés, kérdést követ, és nincs jó válasz, mert

Teljes bejegyzés »

Casting

Casting. Egyed-Husti Boglárka írása   „Nem, nem és nem” -üvöltött Tibor, de úgy, hogy az egész stúdió beleremegett. „Ez így nem jó édesem, több átéléssel,

Teljes bejegyzés »

SZÜLETÉSNAPOMRA

Gránicz Éva: SZÜLETÉSNAPOMRA   Már jó ideje nem számolom az éveket, sajnos az úgy sem lesz kevesebb. Amikor a tükör elé állok, mindíg egy újabb

Teljes bejegyzés »