Az indián nyár napfényes próbálkozására hétvégén összeszedtem magam, elhessegettem a fejfájásomat, az üres benzintank gondolatát, és mosolyogva kiléptem az utcára. Hangos „szépnapot” köszöntem a járdán szembejövő anyukának, aki dupla babakocsit tolt kétéves forma ikreivel, a mellén batyuban a harmadik csecsemő gőgicsélt.
̶ Harry, ide gyere! ̶ válaszolt, a köszönésemet meg sem hallotta, miközben az ebet az úttestről maga mellé rángatta.
̶ Jesszusom! Csak pozitívan! ̶ mormogtam magamban, és kikerültem a népes famíliát. Barátnő és ismerős nélkül ̶ mert mindenki főzött, unokázott, vagy elutazott ̶ a megszokott ötezerért tankoltam a közeli benzinkútnál.
Örültem, hogy a kutas fiú nem erőltette a kímélő benzinfajtát, nem kértek számon tőlem a pultnál pontgyűjtő kártyát, nem kérdezték, kérek-e Áfás számlát, és fizetésnél megdicsérték a frizurámat! Kisimulva, glóriával a fejem körül libbentem a kocsiba és belepillantottam a véletlenül úgy felejtett tükrömbe. Azonnal visszafogtam a derűt arcomon a nevető ráncok miatt. Attól még a lelkem boldog ha látványosan nem mutogatom. Mindenesetre feltettem a napszemüvegem, és bekészítettem egy latinos CD –t.
Elindultam a budai hegyek egyik hangulatos vendéglőjébe. A zebráknál megálltam, barátsággal intettem a csiga-lassú gyalogosoknak viszonzást nem várva. Isten ments, hogy a mobiltelefontól elszakadjanak, akár egy pillanatra.
A kerthelyiségben sikerült helyet kapnom. Betársultam az egyik hatszemélyes asztalhoz, ahol két korombéli hölgy elemezte éppen utazásukhoz a „lásztminiteket”. A hosszú ülőke csendesebb ezért bokrok felőli részére húzódtam.
Közben megtelt az étterem. Rendeltem, és kényelmesen elhelyezkedtem. Élveztem, hogy hétágról süt a nap. Kiskabátomat levettem, és a várakozási időre elővettem egy keresztrejtvényt. Fejtettem volna, ha nem hallom a másik asztal diskurzusát:
̶ Csókolom, de cukor falat! Kislány? Ha nekem is ilyen lehetne! Mennyi idős? Még csak hathónapos? Fejlett baba! Felvehetem? Jaj, ne sírj kicsim, szeret a bácsi! ̶ Egyre kíváncsibb lettem, de nem fordultam hátra. Persze hogy nem jött ki a hatbetűs a függőleges sorban.
A lábaim között hirtelen átsurrant valami puhaság. A „lásztminites” hölgyektől kérdés nélkül is hallottam, hogy a harmadik asztaltól egy törpeuszkár bóklászik az asztalok alatt. Nem baj, nem ugat, nem is harap, aranyos jószág. Mindenesetre megkönnyebbülve nyugtáztam a nadrágos szerelésemet.
Végre megérkezett a könnyű, vasalt csirkemellem, vegyes salátával. Boldogan szúrtam a villámra egy darabját, mikor mögöttem a babás asztalnál megint megállt valaki.
̶ Katikám, ti itt? Mi Barnival már ebédeltünk, otthon. Nem is kell mindig főzni a fiataloknak, nem is szeretnek. Nem úgy van az, mint a mi időnkbe’! Húslevest esztek finommetélttel? Én a nyolctojásos eperlevelest szeretem bele, amit az Aldiba’ hirdetnek, most akciós az is. Szép gyereket csináltatok, na! Gyere vissza Barnuskám, ki ne szaladj az úttestre! Hát ő meg az én unokám… ̶
A következő falatot éppen lenyelni készültem, de az öregasszony csak nem hagyta abba.
̶ Jaj! Fáj az aranyoskám foga, jön neki. Nézzétek, nyálzik, folyik a nyál a kis szájából. A mijenkének is mindig csurgott. A kismenyemnek hiába mondtam, hogy adjon valamit rágni neki, akkor hamarabb kibújik.
Na, gondoltam ásványvízzel csak lecsúsztatom az ebédem. A fiatal pár is megunta a szereplést, hamar fizetettek és elköszöntek. Közben az én asztalom is megüresedett.
Gyorsan a vízszintes négybetűsre indultam, amikor egy középkorú pár kérdezte, hogy leülhetne-e mellém. Hogyne, mondtam, és udvariasan előre jó étvágyat kívántam. Rendeltek. Hatalmas vegyestálat.
A hirtelen brekegésre azt hittem, hogy bővült a rögtönzött állatkert, béka van az asztal alatt. Az asztaltárs nevetve bocsánatot kért, és lehalkította a mobiltelefonját.
Én meg intettem a pincérnek, és fizettem. Kikászálódtam rajtuk keresztül a pad hátsó részéről, és elindultam a parkoló felé, a káoszos, bugyuta vasárnapi színházzal a fejemben.
Beültem a csendes kis kocsimba, végre. Csakazértis mosolyogva, mert hétágról sütött a szeptemberi nap és a sárguló lombok fölött gyönyörűen kéklett az ég.
(Rodé Klára)
Author: Rodé Klára
Mottóm: „A rohanó évekkel az életnek nincs vége… Csak ha elfogy a szó, elhal a zene, megtorpan a tánc, elapad a szeretet.” (R.K.) Az írás örömforrás és vallom, hogy nincs korhoz kötve. Magam is rátaláltam néhány éve, jóval túl az életem delén. Érlelte az idő, a végnélküli tapasztalás, az olvasóim, barátaim lelkes bíztatása. Mozgalmas életutam karrier építéssel, utazásokkal, szerelmekkel, gyermekeimmel, unokámmal, elveszített férjekkel kiapadhatatlan forrásnak bizonyultak. Valóságos történeteim néha szomorú, ironikus vagy humoros, pikáns mozaikjait az elmúlt hét évben novelláskötetekbe gyűjtöttem, (Életre keltek, A hatfejű sárkányfemina, Félárnyék, Az én kaleidoszkópom, Tenyérnyi történetek címekkel) szerzői kiadásban megjelentettem akárcsak az első regényemet, Az arcnélküli férfi-t is. Antológiák társszerzője voltam. A prózák mellett versekkel is próbálkozom. Közlésvágyam határtalan, életünk ellesett pillanatairól, tárgyakról másképpen, emlékeimről, töprengéseimről. Az írás az életem része lett. Örömmel osztom meg novelláimat, könyveimet az érdeklődő kedves Olvasókkal. Email címem: rode.klara@gmail.com
