Kiszebábok

Júlia lányomnak minden szeretetemmel

Tudjátok, mi az a kiszebáb? Nem? Na, akkor elmondom. Egy varázsláshoz kapcsolódik. Persze, hogy vannak-e varázslók, vagy nem, működik-e a varázslat, vagy nem, tud-e varázsolni egy egyszerű gyerek, vagy nem, azt mindenki döntse el a maga érzése szerint, de a kiszebáb bizony egyfajta varázslás része.

Amikor már túl hosszúra nyúlik a tél és az embereknek elegük van a hidegből, akkor már nagyon várják a tavaszt. A gyerekek (persze van, amikor felnőttek is) készítenek egy kiszebábot, és azt mondják rá, hogy az a tél. Aztán kivonulnak egy megbeszélt helyre, ez régen a falu fő tere volt, és raknak egy nagy máglyát. Aztán mindenféle kereplőkkel nagy zajt csapnak, és beledobják a tűzbe a bábokat, hogy elégessék, elűzzék a telet.

***

Volt egyszer egy kislány, akit Emmának hívtak. Emma nagyon szerette az anyukáját, és számára akkor volt rendje a dolgoknak, ha mindennek és mindenkinek volt anyukája. A hosszabb ceruza a rövidebbnek volt az anyukája, a nagyobb párna a kisebbnek.

Emma már óvodás volt, és egyik napon a Rita néni, az óvó néni így szólt hozzájuk:

– Gyertek, készítsünk kiszebábot!

A gyerekek körbeülték az asztalt, és Rita néni mutatta nekik, mit hogyan csináljanak. Segített is persze, ha valaki elakadt, és kis idő múlva egymás mellett sorakoztak az anyagdarabokból készült, vattával kitömött kiszebábok. Mindnek volt keze, lába, feje, csak a ruhájuk volt más és más: volt aki fiút készített, volt, aki lányt. Emma nézte az övét, aztán azt mondta a mellette ülő óvó néninek:

– Szeretnék csinálni egy másikat is, egy nagyobbat.

– Miért? – kérdezte Rita néni.

– Hogy legyen anyukája, ne legyen egyedül.

Rita néni nem tudott mit mondani erre, segített Emmának egy nagyobb kiszebábot készíteni, néha kicsit szipogott közben és egyszer nagyon magához ölelte a kislányt. Mikor készen lettek, mindkettőre rárajzolták a jelét, a napocskát. A nap végén a kis polcon egymás mellett csücsültek a kiszebábok, amikor a gyerekek hazamentek.

Másnap Emma alig várta, hogy a bábjaival játszhasson, amikor beért, rögtön elő is vette őket a polcról. Amikor a másik óvó néni, Éva néni mondta nekik, hogy öltözzenek, mert kimennek a városszéli erdő melletti tisztásra a tűzrakó helyhez, akkor Emma megörült, hogy mennek játszótérre, mert a tűzrakó hely mellett volt egy játszótér, ahova sokszor kimentek az ovisok. Furcsállta ugyan, hogy a többiek is miért viszik a kiszebábot, ő játszani akart velük, azért vitte csak, már tervezte, hogy ha nem nagyon hideg a homok, akkor épít nekik kis kuckót.

Amikor kiértek, Éva néni tüzet rakott, a többiek pedig nagy kiabálás közben beledobálták a bábjaikat a tűzbe.

Emma megdöbbent. Csak állt, fogta a kis bábot meg az anyukáját, és nem értette, ez miért történik. Nem is érthette, beteg volt, amikor az óvó néni elmagyarázta a gyerekeknek a télűző szokást. Amikor Rita néni odament hozzá és biztatta, hogy dobja be ő is a bábjait a tűzbe, Emma hangosan sírni kezdett. Nem akarta bedobni őket, amikor milyen szépek, aranyosak, anyuka meg a kislánya, ő játszani akar velük, meg vigyázni rájuk, nem elégetni! Miért égetik el azt a sok kis aranyos bábot?! Hangosan, keservesen sírt, mintha a világ szakadt volna darabokra, majd amikor látta, hogy Éva néni is jön felé, azt hitte, erőszakkal el akarják venni tőle szeretett bábjait, és lélekszakadva elszaladt az erdő irányába.

Berontott a fák közé, és tudta, hogy az óvó nénik a nyomában vannak. Egy bokor alá bedugta a bábokat, és amikor már majdnem odaért Rita néni, azt mondta nekik:

– Bújjatok el, fussatok el, éljetek, nem égetlek el titeket!

Ezek után hagyta, hogy Rita néni utolérje, ölbe vegye, megvigasztalja, és amikor az öléből benézett a bokor alá, nem voltak ott a bábjai, de a bokor egyik ága megmozdult.

Másnap, amikor anyukáját megkérte, hogy menjenek ki oda, nem találták a bábokat.

***

Telt-múlt az idő, Emma kislányból nagylány lett, de minden évben készített kiszebábokat, amelyek ott sorakoztak a polcán otthon. Nagyobbak, kisebbek, lányok, fiúk. Mindig arra a kettőre gondolt olyankor, akiket elmenekített.

Egyik nap Emma elment kirándulni az erdőbe. Egyedül volt, szeretett sétálni egyedül, de arrafelé azóta sem járt. Már tavaszodott, de még hűvös volt, a nap kellemesen sütött. Jó mélyen besétált, letért az ösvényről, és bizony úgy elgondolkozott, hogy elvétette az utat, eltévedt. Megijedt nagyon, hogy hogyan jut ő most haza. Keringett, bolyongott, aztán leült az egyik fa kiálló gyökerére és elsírta magát.

– Ne sírj! – kérlelte egy hangocska. Emma körülnézett, de nem látott senkit. – Itt vagyok! – folytatta a hang.

Emma lenézett, és a lába mellett két aprócska báb állt, egy anyuka a kislányával. Az ő két kiszebábja.

– Ne sírj! – mondta az anyuka. – Mert mi kivezetünk.

– Hogy lehet ez? – csodálkozott Emma. – Hogyan élhettek?

– Te adtad nekünk az életet. Akkor, amikor nem hagytad, hogy elégjünk a tűzben – mondta a kisebbik. – Azóta is emlegetünk, és reméltük, hogy találkozunk még.

– Ez egy varázslat – mondta az anyuka-báb. – A sorsunk az volt, hogy elégjünk a tűzben, de a te akaratod megtörte a sorsunkat, így megidéztél egy varázslatot. A szereteted ereje, ami miatt nem akartad, hogy elégjünk, sőt inkább magadnál se tartottál minket, mert azt hitted, azzal jobban megvédesz, az adta nekünk az életet. A te szereteted által élhetünk.

– És azóta itt éltek?

– Igen. Nem bánt minket senki: ennivalónak nem vagyunk jók, nem fáj nekünk, ha leesünk valahonnan, nem fázunk a hidegben. Összebarátkoztunk az erdei állatokkal. Megnézed, hol lakunk?

– Persze!

Emma kézbe vette a bábokat, azok mondták neki, merre menjen, és egy eldugott kis völgybe értek, amelynek egyik oldalán mohos sziklák álltak. A sziklák tövében volt egy apró házikó. Moha volt a teteje, kövekből és sárból volt az oldala, de olyan aranyos volt, hogy Emma csodálkozva nézte.

– Ide húzódtunk, amikor nedves, saras volt az idő – mondta a kicsi báb.

– Minden évben csináltam ilyen kiszebábokat, mint ti vagytok. És mindig rátok gondoltam – Emma ismét felvette őket és megölelte mindkettőt. – Hazaviszlek titeket és lakhattok a régi babaházban. Előveszem a padlásról.

– Nem, mi nem megyünk veled – mondta szomorúan az anyuka. – Mozgó, élő kiszebáboknak nincs helye az emberek között. Csak éppen… – elhallgatott.

– Csak éppen?

– Csak éppen magányosak vagyunk néha…

– Akkor… gyertek mégis.

– Nem mehetünk. Észrevesz minket valaki, meg már hozzá is szoktunk a szabadsághoz. Elvesztenénk az életet, amit adtál nekünk.

– És ha elhozom nektek a többieket? Akiket csináltam azóta?

– Az nagyon jó lenne!

– De életre fognak kelni ők is?

– Ha szereted őket, és azt akarod, hogy éljenek, akkor igen. De ne feledd, a sorsukat kell megváltoztatnod.

A két báb kivezette Emmát az erdőből, a lány pedig másnap visszatért, és hozta a többieket. Egy szatyorban cipelte őket, mert sok összegyűlt az évek során, és minden évben kettőt csinált: egy kisebbet és egy nagyobbat. Tüzet rakott a tűzgyújtó helyen.

– Az a sorsotok, hogy elégjetek! – kiáltotta és úgy tett, mintha bele akarná dobni őket a tűzbe.

Aztán gyorsan elszaladt velük, mint akkor, és a bokor alján óvatosan kiszedte őket a szatyorból.

– Bújjatok el, fussatok el, éljetek, nem égetlek el titeket! – mondta, mint azon a régi napon.

Annyira átélte azt a napot, annyira visszajött minden emlék, hogy el is sírta magát. Amikor visszanézett, látta, hogy megannyi kis kiszebáb mocorog a földön. Az elsők pedig ott voltak, mindet megölelték, és kedvesen elvezették őket.

Emma többé nem találta meg a kis völgyet, de tudta, hogy valahol ott van. Amikor a tavasz első fuvallatát érezte, mindig eszébe jutottak a bábok, akik egész kis falut építhettek maguknak azóta a hegyek közti varázslatos völgyben.