Az órák óta kitartóan szitáló ónos eső egybefüggő jégpáncéllá fagyott a kátyúkkal és repedésekkel tarkított járdán. Éva lassú, megfontolt léptekkel haladt, nem nézett se jobbra, se balra, csak ment egyenesen előre, mereven leszegve a fejét. Az eléje toppanó fiatalasszonyt sem vette észre, csak amikor az megszólította, karcos, dohányzásról rekedt hangon:
– Kérem, kisasszony!
A nő sárga kendővel védte fejét a fagyosan szemerkélő égi áldás ellen, kibolyhosodott szövetkabátja sehogyan sem illett sárfoltokkal pettyezett melegítőnadrágjához. Kétéves forma fiúcskát tartott a karjában, aki kíváncsian tekintgetett a feléjük forduló idegenre.
– Az Isten áldja meg, adjon egy kis kenyérre valót! Nincs mit ennie a gyereknek – emelte az anya olyan magasra a kicsit, amennyire csak tudta, majd letette maga mellé a járdára, és Éva felé nyújtotta megkérgesedett tenyerét.
Szinte nem múlt el nap anélkül, hogy Éva jártában-keltében ne botlott volna bele egy-egy utcai kéregetőbe. Még ha többedmagával várakozott is a buszmegállóban, rendszeresen kipécézték maguknak az utazóközönség adakozásra való hajlandóságát és anyagi lehetőségeit szakértői szemmel felmérő nélkülözők. A lány természetes szőke hajáról és világoskék szemének csodálkozó, naiv pillantásáról a jóságos, földre szállt angyalok juthattak eszükbe, de Éva, ahogy egyre jobban kiábrándult az emberekből és az életből, kezdte azt hinni, hogy sokkal inkább a láthatatlan tintával homlokára vésett „balek” felirat az, amivel magához vonzza őket, mint ragadós légypapír a bágyadt őszi legyeket.
Régebben, amíg még volt állása, alkalomadtán csúsztatott pár forintot a feléje nyújtott tenyerekbe, de miután a cégen végigsöprő elbocsátási hullám végleg maga alá temette karrierálmait, következetesen elfordította a fejét, ha meglátott az utcán egy rossz bőrben lévő, hajléktalan kinézetű alakot. A szűkös munkanélküli járadékból igen nehezen tudta magát fenntartani, ezért idénymunkákat vállalt itt-ott, bejelentetlenül, nehogy elveszítse az ellátást, gyerekekre vigyázott, vagy bevásárolt nehezen mozgó, egyedül élő idős embereknek. Épp a postára igyekezett a havi járadékot felvenni, amelyből a szomszédos ablaknál rögvest be is fizetheti közüzemi számlatartozásait. Abból, ami a tárcájában marad, igen szerényen futja majd a napi kiadásokra.
Elengedte a füle mellett a kérést, és tovább indult a postahivatal bejáratához, ám a nő a nyomában maradt, cipősarkai csikorogva szántották fel az egybefüggő jégtükröt a járdán. Éva tekintete a fiúcskára tévedt. A kicsi a levegőbe emelte a kezét, ahogy anyjától látta, és csibészesen vigyorgott. A lány a kabátzsebébe nyúlt, hogy kihalásszon egy kétszázast, ám a mozdulat félbemaradt, amikor két férfi lépett ki a fényben úszó posta üvegbejáratán, egy idősebb és egy fiatalabb. Apa és fia lehettek, eléggé hasonlítottak egymásra. A fiú márkásnak tűnő irattáskát vitt a jobb kezében. Megálltak a postaépület falánál a bejárathoz közel, és halkan beszélgetni kezdtek.
A fiatalasszony úgy tett, mintha ott se lennének, hangosan követelte az ennivalóra szánt pénzt Évától, aki most már határozottan nemet mondott, hevesen rázva a fejét, de a nő nem tágított, mosdatlan szájából csak úgy röpködtek a válogatott szitkok. A fiúcska anyja hangjára összerezzent, és elkámpicsorodott képpel felsírt.
A két férfi lenéző pillantásokkal méregette a szedett-vedett öltözetű kéregetőt, majd Évára nézett.
– Van valami gond, hölgyem? Segíthetünk? – tudakolta az idősebb.
A fiatalasszony megigazította a sapkát a gyerek fején, és sűrű vállvonogatás közepette mormogott valamit az orra alatt, aztán pár pillanat múlva már be is fordultak a keresztutcába, mihelyt feltűnt egy kék villogóval araszoló rendőrautó a jégpáncéllal borított úttesten.
Éva csak a vigyorgó kis kópét sajnálta, és azt kérdezte magától, miközben leszámolta a csekkek összegét a pénztárosnőnek a postai ablakban, vajon jut-e ma étel az asztalukra? Ellépett az ablaktól, tárcájába tette a feladóvevényeket. Végül is jól tette, amit tett. Vagy inkább, amit nem tett. Elvégre nem az ő hibája, hogy családok százezrei maradnak vacsora nélkül nap mint nap, nem csak ebben az országban, hanem szerte a világon. Azzal a kétszáz forinttal amúgy sem oldotta volna meg az asszony és a gyerek gondját. Fülébe csengett a nagymamája hangja, aki még kislány korában óva intette attól, hogy akár egy forinttal is megszánja az utcán kéregetőket. „Ha csak egyszer is adsz nekik – figyelmeztette a nagyi –, akkor soha többé nem lesz nyugtod tőlük. A kisujjadat nyújtod, és máris az egész karodat akarják…”
Kilépett a postahivatalból, elment a sarokig, amerre a nő elkanyarodott. Ijedten tekintgetett körbe a szitáló esőből sűrű havazásba dermedt fehér függönyön át, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban újra előbukkanhat valamelyik kapualj rejtekéből, karján a gyermekkel, hogy élő lelkiismeret-furdalásként járjon a nyomában.
Kihalt volt az utca, akár egy holdbéli tájék, a sárga kendős nőnek és a kisfiúnak végleg nyoma veszett. A lámpák köré fonódó ködös fényudvarok az árnyékvilágból áttűnő halvány kísértetekként remegtek. Ijesztő érzése támadt, mintha egymaga maradt volna életben utolsó emberi lényként a világvége másnapján. Felnézett az emeletes házak ablakaira, és a félig lehúzott redőnyök mögül fel-felderengő fénycsíkok láttán megnyugodott, talán mégsem halt ki az emberiség. A nálánál szerencsésebbek behúzódtak meleg vackaikba, a családok együtt fogyasztják el a vacsorájukat, majd megnézik az esti tévéhíradót…
A feltámadó szél kíméletlenül sodorta béleletlen szövetkabátjának gallérja alá a gyér világításban szürkén kavargó hópelyheket, melyek tűhegyes fagykristályokként szúrták a tarkóját. Messze volt még a magányos, rideg otthon, s a hólé lassacskán beszivárgott kopottas csizmájába a varrások mentén, nyirkos érintésére valósággal begörcsöltek vékony harisnyanadrágba bújtatott lábujjai.
A közelben magasodott a Nagytemplom. Bár kívül esett a hazafelé vezető útvonalon, mégis úgy döntött, tesz egy kitérőt arrafelé. Ha nincs is bent fűtés, legalább a hó elől menedékre lelhet. Majdnem keresztülesett a templom lépcsőjén gubbasztó, fekete gyapjúkendőbe burkolózott aprócska koldusasszonyon, a lábai elé helyezett pléhtányért sikerült is felrúgnia. A tányér széle hangosan koppant a lépcsők éléhez, ahogy a lendülettől megindult lefelé, s az idős nő nehezen összegyűjtögetett fillérjei szerteszét gurultak. Az asszonynak a szeme se rebbent, csak dicsérte tovább az Urat halkan, lehajtott fejjel. Éva lehajolt, összeszedegette a pénzdarabokat, és visszatette a tányért a nő a lábai elé. Amaz még csak fel sem tekintett, monoton hangon zsolozsmázott tovább, kopott rózsafüzérét morzsolgatva kékre fagyott ujjai között. Éva felsóhajtott, kivett egy ötezrest a tárcájából. Lehajolt és a nő kezébe nyomta, mely a lábait melengető piszkos pokrócon nyugodott. Sarkon fordult, nem nézett a szemébe, csak fél füllel hallotta meg az odvas fogak között gépiesen szűrt köszönömöt.
Egy rég elfeledett dal kísérte a haza vezető úton, halkan dúdolgatta, csak úgy magának. Könnyűnek érezte a testét, mintha súlyos tehertől szabadult volna meg, lábai táncoló macskatalpakként csusszantak a havon. Lassacskán elfogytak a hópelyhek az égi rostából, s a felhők mögül előbújtak a csillagok. A hőmérséklet fagypont alá süllyedt, de Éva már nem érezte a hideget. Arra sem gondolt, mit eszik holnap, vagy hogy egyáltalán lesz-e holnap.
Author: Bora Ildikó
Bora Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Eddigi életpályám során jó néhány foglalkozást űztem, voltam tanár, ügyintéző, ifjúkoromban operaénekesnek készültem, de az írásban találtam meg igazán önmagam. Minden egyes fázisát élvezem, az alapötlet megszületésétől kezdve a kézirat nyomdakészre formálásáig. Szeretek csukott szemmel révedezni, sosem látott világokban jönni-menni. A történeteimben az lehetek, aki nem vagyok, és a történeteim által lehetek az, aki valóban vagyok. Gyermekkoromtól kezdve gazdag fantáziavilágról tettem tanúbizonyságot, az édesanyámtól hallott meséket továbbgondolva újabb és újabb történeteket találtam ki. Diákéveimben versekkel próbálkoztam, később felfedeztem, hogy a prózában is otthon érzem magam. Eleinte rövidebb humoros történeteket írtam, majd 2017-ben, az Aba Könyvkiadó gondozásában megjelent A rettegés piramisa című regényem, ami egy Egyiptomban játszódó, kalandokkal és szerelmi szállal fűszerezett bűnügyi história. Gyermekkoromban öt évet töltöttem Kairóban a családommal együtt, így a könyvben szereplő helyszíneket volt alkalmam a valóságban is megismerni. Rövidebb prózai műveim témáját egy-egy érzésből, hangulatból, színekből, illatokból merítem. Jártamban-keltemben figyelem az embereket, mozdulataikat, hanglejtésüket, és máris körvonalazódik a fejemben egy újabb novella szereplője. 2021 őszén csatlakoztam az Irodalmi Rádió alkotóközösségéhez, ez év novemberében jelent meg egy novellám (Lelki szemetes) az Irodalmi Rádió Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke c. kötetében. Ettől kezdve az Irodalmi Rádió szinte valamennyi antológiájában olvashatók...