A suszter

– Elmehetnek, de ne találkozzunk többet – tárta szélesre a fogdaajtót, egy fiatal rendőr.

Két negyven év körüli férfi állt fel a vaságyról.

– Nézzék át a holmijukat, és itt írják alá. Itt vannak az igazolványaik, Nekop Gyula, Végh Ferenc – folytatta a rendőr – majd levélben kapnak értesítést.

A két férfi egyszerre lépett ki az Újpesti Rendőrkapitányság kapuján. Szó nélkül egymásra néztek, és elindultak az ellenkező irányba.

Nekop Gyula, lehorgasztott fejjel lépkedett az egykedvűen szemerkélő esőben a kihalt, hajnali utcán. Örült, hogy nem találkozott senkivel, szégyellte magát.

– Hogy juthattam idáig? – töprengett. – Összeverekedni valakivel. Ráadásul rokonommal.

Nekop, néhány hónappal korábban, még békében élt a világgal. Kis cipészműhelye volt a kilencvenes évek elején, a Külső Váci úton, egy háromlakásos földszintes ház hátsó udvarán. Reggelente, mikor a kicsi, utcára néző ablakok előtt eldöcögött az első villamos, felkelt. Megfőzte az ebédet, ha már hallotta csikorogni a negyedik villamost is, ébresztette a gyereket és iskolába indította. Utána nyitotta ki a műhelyt. Az üzlet jól ment, akkoriban, a gyárak bezárása miatt, sokan szegényedtek el, kivált a külvárosokban. Nem dobták el a cipőt, ha levált a talpa, elvitték a suszterhoz. Olcsón és jól dolgozott, szerették a környéken. Akikről tudta, hogy nehéz helyzetben vannak, nem fogadott el pénzt. Voltak, akik hálásan megköszönték, mások büszkén visszautasították, és az asztalon hagyták a munka árát.

– Nem vagyok én koldus!

Nakop, csak bólintott, de este belerakta egy borítékba, és bedobta megrendelő postaládájába. Néhányan irigykedtek rá. Többek között unokatestvére, a kenyerét vesztett esztergályos, Végh. Neki, az utolsó munkahelye, az Újpesti Lámpagyár, a tizennegyedik volt.

Ő, végigjárta a környék kocsmáit, estére ért haza. Felesége, egy enyhén elhízott, lompos, sápadt, riadt szemű asszony, félve kérdezte:

– Hol voltál? Nagyon aggódtunk.

– Kuss, dagadt disznó! Ott, ahol akartam! – rivallt rá Végh. – Mér’ nincs megmelegítve az ebéd!? Most megtanuljátok… Kijön a kígyó a szekrényből!

Kisfiuk, a kilenc éves Bálint, sírva fakadt, és a sarokba kuporodott. Apja ezekkel a szavakkal szokta bevezetni a verést. A férfi elővett egy hajlékony, vékony pálcát. Beletúrt hirtelenszőke hajába, szeplős kölyökképe eltorzult a dühtől. Az asszony halkan zokogott, ellenállás nélkül tűrte az ütleget. Végh, gondosan ügyelt rá, hogy csak oda üssön, ahol a ruha eltakarja a nyomokat. Mikor megunta, fiához fordult.

– Bent voltam az iskolában! Panasz van rád! – fröcsögte.

Ez, persze nem volt igaz. Az anya odaugrott.

– A gyereket ne!

Testével fogta fel az ütéseket. Fekete szemében gyűlölet izzott.

Negyedóra elteltével, a férfi elfáradt. Lihegve lefeküdt az ócska heverőre, egy perc múlva horkolt.

Nekop Gyula, hazaérve, szokása szerint, köszönt az üres lakásnak. Három hónapja volt egyedül, nem szokta meg. Felesége, fiuk születése után elment. Egy rövid levelet hagyott: Nem tudom, elviseli a kötöttséget, ami egy gyerek nevelésével jár. Nekop, csak később tudta meg, hogy összeállt egy kéményseprővel, és Dél-Afrikába költöztek.

A fia, Dani, volt a szeme fénye. Mindent megtett, hogy a gyermek ne érezze anyja hiányát. Rengeteget mesélt neki, játszott, rajzolt vele. Mindig szakított rá időt, hogy kirándulni, moziba, bábszínházba vigye.

Dani szépen cseperedett. Az iskolában összebarátkozott Végh Bálinttal. Egyforma csendes gyerek volt mind a kettő. Nekop nem örült neki, tudta, unokatestvére milyen ember. Nem kedvelte a fiút, úgy gondolta, az alma nem esik messze a fájától, rossz hatással lesz Danira. Nem tiltotta, de ha hozzájuk mentek játszani mindig hűvösen fogadta Bálintot.

Egy fagyos, januári délután, két rendőr lépett be a cipészműhelybe. A suszter rájuk nézett a szemüvege fölött, s megállt a kezében a szerszám. Danit, egy hónappal kilencedik születésnapja előtt, egy szabálytalanul előző konténeres autó, elütötte a zebrán.

Nekop Gyula, beleöregedett a bánatba. Csontos arcára mély barázdákat szántott a gyász. Haja megritkult, megőszült. Magába fordult, nem beszélt senkivel. Ha mégis, mogorva és elutasító volt. A műhelyt, egyszer nyitotta ki hetenként, csak annyit dolgozott, hogy ne haljon éhen. Ült az üres lakásban. Néha motoszkálást hallott a gyerekszobából, odament, de csak a kihalt, csendes szoba fogadta. Gyakran látta a szeme sarkából elhaladni Danit. Amint odakapta a tekintetét, a látomás eltűnt. Később szokásává vált, hogy a közeli parkban üldögélt egész nap. Vitt magával ennivalót, hogy ebédelni se kelljen hazamennie. Mikor ráesteledett, útba ejtette a kocsmát, megivott egy nagyfröccsöt. Otthon lefeküdt, és egész éjjel bámulta a mennyezetet.

Így talált rá az április. A fák, a virágok, még félve bontogatták szirmaikat, de parkban hajnalonként, már dalolt a csalogány.

Egy esős estén, a kocsmában belebotlott Végh Ferencbe. Az rögtön belekötött.

– Itt van a mi jóságos Mikulásunk, akinek büdös a munka! Más örülne, ha lenne kenyér a kezében, ez meg nem hajlandó dolgozni! Úgy fennhordja az orrát, hogy nem is áll szóba velünk, prolikkal!

– Hagyd abba, Feri! Mit tudsz te rólam!?

– Épp eleget!

Szó szót követett, és úgy helybenhagyták egymást, hogy bevitték őket az őrszobára. Csak másnap hajnalban engedték őket haza.

Nekop összecsomagolt egy kevés ennivalót, fogta az esernyőjét, és kiballagott a parkba. Mire kiért, kisütött a Nap. Leült szokásos padjára, és csak nézett maga elé. Egy idő múlva azt vette észre, hogy Végh Bálint ül mellette. Nem tudta, mikor telepedett oda. A fiú őt bámulta, és harangozott a lábaival. Szeme sarkából ránézett, de nem szólt semmit. A gyerek is hallgatott. Így ültek estig.

Másnap mikor kiért, látta, hogy Bálint már ott harangozik a padon. Ő máshova ült. A fiú, megint mellételepedett. A férfi, keskeny „tatár” szemei, a szarkalábaktól folyton mosolyogni látszottak. Aki nem ismerte, zavarba jött tőle, de a gyereket, talán ez bátorította.

– Mit akarsz tőlem? Miért nem vagy iskolában?

– Szünet van.

Aznap már nem beszéltek többet.

Következő napon Nekop úgy csomagolt ennivalót, hogy a fiúnak is jusson. Bálint mohón befalta. A cipész úgy érezte, hogy a szívét borító vastag jégpáncélon hajszálrepedések keletkeztek. Este otthon, hosszas töprengés után összecsomagolt néhányat Dani féltve őrzött ruhái közül, és mellé rakott egy erős, kényelemes bőrcipőt, amit ő maga készített.

Reggel a gyerek úgy örült, hogy ott helyben átöltözött. A cipő is pont jó volt a lábára.

Másnap megint a régi ócska ruhái voltak rajta, és egy kitaposott tornacipő.

– Hol vannak a ruhák? – kérdezte Nekop.

– Apuka elvitte a bizományiba. Azt mondta, szép pénzt kap értük.

Néhány héttel később, Bálint, eldugta a botot, amivel apja „nevelni” szokta őket. Végh aznap megint részegen ment haza, kereste a pálcát. Üvöltve követelte, mondják meg ki vette el. Felesége azt mondta, ő volt. A férfi, ha lehet, még dühösebb lett, mint máskor. Minden sérelmét, keserűségét, kudarcát rajta torolta meg. Ököllel verte, s mikor megfájdult a keze, mindennel amit, csak talált. Az asszony csendesen nyöszörögve tűrte. Fél óra múlva, már csak hallgatott, nem mozdult. Végh, megijedt, elmenekült. Három nappal később fogták el az osztrák határon.

A mentőket, szomszédok hívták. Már nem tudtak segíteni. Bálintot bevitték kivizsgálásra. Nem találtak nála semmit, azon kívül, hogy gyermek nem beszélt. Nekop Gyulát megkérdezték, hogy mint egyetlen rokona, hajlandó-e befogadni, míg eldől a sorsa. A cipész sokáig rágódott, úgy érezte ezzel megrontaná a fia emlékét. Mikor végül elhatározta magát, azt mondták neki két nap múlva hazaviheti a kórházból.

Kinyitotta az üzletet. A kis műhely újra megtelt kopácsolással, bőr és ragasztó szaggal.

Dani balesete óta, az ablakok egyszer sem voltak kinyitva, és a redőnyöket sem húzta fel senki. A levegő áporodott volt, a lakás kezdett dohosodni. A tükrön, még mindig fekete lepel lógott.

Nekop a gyereket, bevezette a gyerekszobába. A sok játék ugyanúgy szétszórva hevert, ahogy Dani az utolsó napon hagyta.

– Játssz valamit. Mindjárt ebédelünk.

Bálint, csendesen a sarokba kuporodott. Nem mozdult, mikor a cipész enni hívta. Kézen fogva kellett odavezetni, mint egy babát. Gépiesen evett.

Éjszakánként felsírt, bepisilt. Nekop olyankor melléült, próbálta megnyugtatni. Mikor három nap múlva se történt javulás elvitte a pszichiátriai gondozóba. Ott azt mondták, feküdjön be a gyermek, és leszedálják. Ebbe semmiképp se akart beleegyezni. Inkább hordta fűhöz-fához. Például egy ukrán csodadoktorhoz, aki pozitív energiát adott. A kezelés abból állt, hogy a kezeit néhány percig lebegtette a fiú körül. Ez sem hozott eredményt.

A tavaszt szelíden továbbküldte a nyár. A parkban az orgona elvirágzott, átadta helyét a margarétának, levendulának.

A fiú állapota, nem változott. A cipésznek gyakran mondogatták, adja be egy otthonba. Hallani sem akart róla.

Egy derűs júliusi napon, Nekop krumplis tésztát, főzött. Bálint, ezt gyorsan eltüntette, míg más ételeken, csak nyámmogott. Ebédnél mindig szólt halkan a rádió, hogy ne legyen süket csönd. A cipész nem hallgatott híreket. Egyrészt unta a mocskolódást, másrészt, nem akarta, hogy a fiút felzaklassa. Olyan állomást keresett ahol zenét adtak. Éppen Mozart Requiem-éböl a Lacrimosa tételt sugározták. A gyermek felkapta a fejét a muzsikára. Mikor kiürült a tányérja, ránézett Nekop Gyulára, és halkan, de tisztán érthetően azt mondta: Kérek még.

Nagyjából ebben az időben, Végh Ferencet beszélőre hívták. Az üvegfal túloldalán ismeretlen, szakállas, rókaképű férfi várta. Bemutatkozott, de Végh, nem jegyezte meg a nevét, csak azt, hogy valami aktivista. Az idegennek viszkethetett frissen növesztett szakálla, mert beszéd közben folyton azt piszkálta. Elmondta, hogy Végh, tulajdonképpen a múlt rendszer áldozata. Segít neki kikeveredni, ebből a – ahogy ő nevezte-, szerencsétlen ügyből. Azt ígérte, minden fórumon hangsúlyozni fogja, hogy ő, Végh az áldozat. Mielőtt elment gondosan a szájába rágta, mit mondjon, ha újságírók megkeresik, és egyéb dolgokban is kiokosította. A rókaképű, politikai tőkét remélt kovácsolni az esetből. Ezért ment be a börtönbe, emiatt verte fel a port Végh körül.

A tárgyalás szeptember végére volt kitűzve, a bíróság hat havi börtönbüntetést szabott ki.

Bálint gyorsan javult, ősszel már mehetett iskolába.

Karácsony előtti vasárnap délelőtt, éppen a Cirkuszból jöttek haza, mikor meglátták az ajtajuk előtt ácsorgó Véghet. A fiú megijedt, belekapaszkodott Nekop kabátjába.

– Menj be, teríts, nem sokára ebédelünk.

Végh gúnyosan vigyorgott.

– Szevasz kuzin. Eljöttem a fiamért.

– Mennyit akarsz?

– Ez már beszéd! Ha nálam lenne a kölyök, kapnék árvaellátást, családi pótlékot. Havonta húszezer forint.

– Rendben, de akkor gyere a pénzért, amikor a fiú iskolában van.

Végh, egyre mohóbb lett. Mindig többet akart, Nekop már alig tudta kigazdálkodni.

Egy február végi ködös napon, Bálintot az apja várta az iskola előtt. Vissza akart szaladni, de az rákiabált.

– Gyere csak ide! Remélem, tudod, hogy akkor viszlek el ettől a bohóctól, amikor akarlak – kezdte gonosz vigyorral. – És meg is teszem, csak egy kicsit összekapom magam. Akkor aztán megint kijön a kígyó a szekrényből. Ehhez tartsd magad!

Azzal ott hagyta.

A gyermek aznap éjjel újra bepisilt.

Végh, március közepén azzal állított be, hogy ki akar vándorolni. Kétszázezer forintot követelt. Nekop elment a környékbeli ismert uzsoráshoz, egy púpos öregemberhez.

– Tudtam én, hogy egyszer maga is eljön a Boldi bácsihoz.

– Honnan tudta?

– A Boldi bácsihoz mindenki eljön, mert a Boldi bácsi mindenkin segít.

Az öreg időnként beszívta fogatlan száját, és nagyokat cuppantott.

– Mennyivel segíthet a Boldi bácsi?

– Kétszázezer forinttal.

– Maga aztán nagyban játszik! – cuppogott az öregember. – Rendben. Négy hónapra, száz százalék kamatra.

Esténként, mikor Bálint elaludt, a cipész kiment a műhelybe, hogy vissza tudja fizetni ezt a hatalmas összeget.

Végh Ferenc, miután megkapta a pénzt, nem jelentkezett többé. Bálint, és a suszter, soha nem tudták meg, hogy a következő karácsonyon, magányosan, hajléktalanként fagyott meg egy brooklyni gyalogos-aluljáróban.

A naptárlapok sorra a papírkosárba kerültek. Június nyolcadikán, Bálint születésnapján, ajánlott levelet hozott a postás. A gyámhivatal küldte. Nekop elolvasta, aztán odaadta a fiúnak. Az állt benne, hogy miután a fiú vér szerinti apja, a rendeletben meghatározott ideig nem jelentkezett, a gyermek örökbe adható.

A cipész hamiskásan kacsintott.

– Látod, még az állam is küldött ajándékot a szülinapodra. Egy vadonatúj apát.