Piszkos kezek, tiszta körmök

Szomorkás, nyár végi délelőtt, két gyerek üldögélt az iskola mellei téren, a vén juharfa alatt. A szőke, mosolygós, fekete szemű Annamária, és a szeplős, elálló fülű, csorba fogú Tárnoki.

Csillag alakú levél ereszkedett, lassan. Egy unatkozó, lesben álló szellő elkapta, kicsit röptette, majd beletette a homokozóba.

– Már csak egy hét és hetedikesek leszünk – sóhajtott a lány.

– Én, nem biztos – húzta el a száját, Tárnoki.

– Tényleg! Indulj, ha elkésel, Sav dühös lesz, és tutira elhúz.

– Megvársz?

– Persze.

Annamária, szemmel kísérte a fiút.

– Hogy megnyúlt – gondolta.

Eszébe jutott, hogy májusban mikor megismerkedtek, és Noki segített hazajutni a kirándulásról, még egyforma magasak voltak. Most meg, az ünneplő nadrágja, jóval a bokája fölött lengedezett, s a fehér ing ujját is fel kellett tűrni. Rá, pedig még mindig jók voltak a tavalyi ruhái. Azon tűnődött, hogy lettek igazi barátok. Talán, mikor a fiú, csúzlival meglőtte egyik barátnője felnőtt rokonát. Meg akarta menteni őket, azt hitte, leánykereskedő. Nem gondolt rá, ő is mennyit változott a nyáron. Kényeskedő, beképzelt, önző szobanövény volt. A vakáció végére lettek valódi barátai, akik előtt nem kell megjátszania magát. Elfogadják olyannak, amilyen. Pedig korábban, módos szülők gyerekeként lenézte, s titokban irigyelte őket. Boldogan ugrott olyan kalandokba velük, amelyek után, régen, csak távolról sóvárgott. Anyját, apját lekötötte a pénz hajszolása, hogy észre sem vették a változást. A kislány minden este fáradtan, maszatosan, kócosan, gyakran tépett ruhában, de kipirultan, vidáman ért haza.

– Aztán, ügyesen! Nehogy szégyent hozz ősz fejemre! – kiabált a fiú után.

Noki vigyorogva bólintott.

Kisvártatva, hárman fordultak be a térre. A hórihorgas, álmos szemű Blaskó, a szelíd, lomha, kerek fejű Gelencsér. Közöttük, mint mindig, a pöttöm, pisze orrú, lencsi-képű Kalner Zsófi.

Na? – kérdezték egyszerre, s ledobták magukat Annamária mellé.

– Még bent van.

– Kár, hogy vége a szünetnek – szomorkodott Blaskó.

– Ne nyafogj már! Emlékeztek milyen király volt, mikor vízzel töltött óvszereket dobáltunk a Tárnokiék erkélyéről?! – próbálta felvidítani, Annamária.

– Az volt ám a szőnyegbombázás! A szemben lakó Krecsmarek, meg beköpött minket.

– Alig tudtunk meglógni a hátsó lépcsőn. Ha nincs az udvarban a nagy ecetfa, biztos elkapnak – tódította Gelencsér.

– Nagy balhé volt. Nokit, egy hétre bezárta az anyja.

– Szerencse, hogy nálunk a padláson volt az a kötélhágcsó – szólt közbe Kalner Zsófi.

Itt elakadt a beszélgetés. Gyászos hangulatban, némán ültek egymás mellett, maguk elé bámulva.

A közelben varjú károgott. A tél közeledtét híresztelte. A Nap, szégyenlősen rejtette kerek arcát egy felhő mögé. Hűvös lett. A juharfa fázósan megborzongott, s eleresztett néhány levelet.

– Mi történt? Úgy gubbasztotok itt, mint négy beteg túzok – állt meg előttük Tárnoki.

– Hogy sikerült?

– Izmos kettes.

– Legkomolyabb pótvizsga! Ünnepeljünk fagyival. Dobjuk össze a zsét – javasolta Gelencsér.

Mire kiforgatták a zsebeiket, kétszáznegyven forint jött össze.

– Ebből, nem fagyizunk – szontyolodott el Zsófi.

– Meghívlak benneteket – lobogtatott egy tíz-ezrest, Annamária.

– Jó annak, akinek gazdagok a szülei – morogta Blaskó.

– Ne hidd. Tök merevek. Még egy nyamvadt kutyát se engednek, pedig majd’ akkora a kertünk, mint egy futballpálya. Azt mondják tönkreteszi a pázsitot – utánozta csúfolódva szüleit a lány. – Emlékeztek arra a macskára, aminek konzerves dobozt kötött a farkára két idióta az osztályomból?

– Persze. Kénytelen voltam kicsit rugdosni őket – bólogatott Gelencsér.

– Alig tudtuk megfogni szegény cicát – mondta Kalner Zsófi – engem meg is karmolt.

– Aztán, megszelídült – folytatta Annamária. – Egy hétig rejtegettem a szobámban. Csak hallottátok volna milyen cirkuszt csináltak az őseim, mikor kiderült. Azt ordították, kidobnak a macskával együtt.

Úgy látszott, az ég is siratja az elköszönő vakációt. Még el sem fogyott a fagyi, hideg, apró szemű eső kezdett cseperegni. Délután, a gyerekek, Tárnokiék sötét, másfél-szobás lakásában szorongtak. Ültek a kopott heverőn, s egy régi játékkonzollal múlatták az időt. Szemük a monitorra tapadt. A képernyőn mogorva, torzonborz lovag kaszabolt ronda szörnyeket, embernyi pallossal. Annamária, míg arra várt, hogy rákerüljön a sor, Noki holmijában kutatott. Különböző keménységű ceruzák, tollak, színes radírok közt turkált. Törött játékautók és egy hiányos sakk-készlet alatt, nagy alakú vázlatfüzetre bukkant. Az első oldalon önmagával nézett szembe. Döbbenten bámulta a jól sikerült, aprólékos gonddal kidolgozott, grafittal készült arcképet. A füzetben még jó néhány rajzot talált saját magáról, és egy fáradt arcú asszonyról. A többi oldalon, néhány vonallal vázolt madarak tollászkodtak, lobogó sörényű lovak vágtattak, ágaskodtak. Szinte hallotta nyerítésüket, patáik csattogását. Lenyűgözve forgatta a lapokat. Hirtelen ötlettől vezérelve kiosont, s hátizsákjába csúsztatta a füzetet.

A nyár utolsó hete, egy hosszú pislogás volt csupán. Úgy szállt el, mint a füst, ha feltámad a szél. Az évnyitón, a hetedik A, terméből, ahova Annamária is járt, új- ruhák, cipők, tanszerek illata áradt. A másik hetedikben, kinőtt nadrágok, agyonmosott ingek, blúzok ültek a padokban.

Az első tanítási nap után, Tárnoki, nagybátyja szikár alakját látta a házuk előtt. Barátságos, kissé merev mosollyal, már messziről integetett. A fiút taszította, de hogy miért, magának sem tudta megmagyarázni. Néha eljött látogatóba, olyankor mindig hozott valami ajándékot. Mikor azt hiték, a fiú nem hallja, anyjával fojtott hangon veszekedtek.

– Anyád mikor jön haza? – kérdezte a férfi.

– Ma is későig dolgozik.

– Sokat vagy egyedül? – folytatta atyáskodva.

– Vannak barátaim.

– Az nem ugyanaz.

A fiú bosszúságára, nagybátyja fölkísérte a lakásba.

– Van pénzed? – vett elő egy tíz-ezrest.

– Nem kell… Köszönöm.

– Nem látom, a nagy pénzhalmokat – nézett körül színpadiasan a férfi – tedd csak el.

A gyerek nem nyúlt érte, letette a pénzt az asztalra, s kifelé indult. Az ajtóból visszafordult. Arcáról eltűnt a joviális mosoly, s hideg, alattomos róka-vigyornak adta át helyét.

– Egy kis szívességet szeretnék kérni. Rengeteg dolgom van. Elvinnéd ezt a kis csomagot Újpestre a Kender utca hatba?

– Persze – válaszolt kelletlenül a fiú.

– Jó gyerek vagy. Ha sikerült, holnap gyere el hozzám, és megkapod a tízes párját.

Noki becsöngetett Annamáriáért, együtt indultak a város északi végébe. Késő délután értek Újpestre. Kopott, földszintes házak között haladtak. Némelyiken még háborús sérülések éktelenkedtek. Roncs autókat, járdára borított törmelékhalmokat kellett kerülgetniük.

– Ez lesz az – állt meg Tárnoki, egy szürke, málló vakolatú, törött ablakú ház előtt.

– Micsoda lepra hely! – húzta el száját a lány.

A csengetésre borostás, férfi jött elő. Sötét üregük mélyén, vizenyősen csillogtak szemei. Szó nélkül elvette a csomagot, és becsapta az ajtót.

Noki, másnap valóban megkapta a tízezer forintot, ám egy újabb küldeményt is.

– Nem tudom megoldani. Rengeteg a tanulnivalóm – próbált szabadulni.

Nagybátyja, egészen közel hajolt. Orra csaknem hozzáért a fiúéhoz. Nyála az arcába fröcsögött. Szájból pálinkabűz, dohányfüst és hagyma szaga áradt.

– Már késő! – sziszegte – ha kiderül mi volt a tegnapi a tegnapi motyó, mész a javítóintézetbe. Anyád meg börtönbe. És biztosan kiderül, ha nem leszel okos, vagy eljár a szád.

A gyermek elhitte. Hétfőn, szerdán és pénteken kellett jelentkeznie az új szállítmányért. Annamária mindig elkísérte, próbálta meggyőzni, kérjen segítséget, de a fiú nem bízott a felnőttekben. Nagybátyja pedig minden alkalommal, bőkezűen megfizette. Mivel korábban mindig üres volt a zsebe, hamar megmérgezte a könnyen szerzett pénz. Már nem akart szabadulni, s egyre inkább idegesítette a lány unszolása. Egyszer, váratlanul megdühödött.

– Nem vagy az anyám! – vágta oda élesen. – Hagyj békén! Ha nem akarsz, ne gyere!

A kislány könnybe lábadt szemmel nézett utána. Remélte, hogy megfordul, és elmosolyodik. Tárnoki eltűnt a sarkon.

Annamária becsöngetett Kalnerékhoz. Zsófi nyitott ajtót, a háta mögül kiabálás hallatszott.

– Megint balhéznak. Menjünk le inkább a térre.

– Mit gondolsz Nokiról? – kérdezte a szőke lány.

– Jó arc, de mint fiú, nekem nem jön be. Inkább a Gelencsér. Az a sügér meg nem veszi észre. Pedig a körmömet is kisúroltam, és a kedvéért megtanultam buborékot fújni rágógumiból.

– Megmondjam neki?

– Jó ötlet. Miért kérdeztél a Tárnokira?

– Hülyeséget csinál, és nem lehet meggyőzni.

Annamária mindent elmondott.

Másnap, mikor Noki befordult a Kender utcába, Blaskó és Gelencsér fogta közre.

– Mit akartok!? – förmedt rájuk.

– Tisztára mossuk egy idióta retkes mancsait.

Két oldalról megragadták.

– Engedjetek! Barmok!

Hiába rángatta magát, két erős kéz tartotta. Tehetetlen dühében, folytak a könnyei. Ekkor három rendőrautó állt meg a hatos számú ház előtt. A szirénázásra abbahagyták a huzakodást.

– Menj, ha akarsz.

Tárnoki nem mozdult.

– Hogy kerültek ezek ide?

– Talán, valaki névtelen bejelentést tett – vonta meg a vállát Blaskó.

Pár pillanattal később a borostás férfit vezették ki.

– Bakker! – álmélkodott Gelencsér. – Ez nem sokon múlt.

– Épp csak azon, hogy nem engedtetek oda. Visszaviszem a cuccot a gyökér nagybátyámnak, aztán felejtsen el. Elkísértek? Lehet, hogy szükség lesz erősítésre.

– Jövünk.

A csengetésre a szomszéd ajtó nyílt ki, s egy középkorú nő szólt ki rajta.

– Egy órája vitték el. Bilincsben – tette hozzá fontoskodva. – Tudtam én, hogy valami nem stimmel vele. Mondtam is a menyemnek, ez még…

– Csókolom.

A három gyerek azon tanakodott, mit csináljanak a csomaggal.

– Dobjuk a Dunába – javasolta Blaskó.

– Inkább oda kellene adni a rendőrségnek. Tudjátok, bizonyíték, meg ilyesmi – vetette fel Gelencsér.

– Nem jó. Mindenféle kérdéseket tennének fel. Nem akarlak belekeverni benneteket – mondta Tárnoki. Van egy ötletem.

Kerestek egy helyet ahol sebességet mértek az út mellett. Ketten voltak, egyikük a traffipax mögött állt, társa az autóban pihent. Tárnoki oda ment a készüléket kezelő őrmesterhez, a többiek messziről figyelték. A kezébe nyomta a dobozt azzal, hogy két utcával arrébb találta, és elfutott. Az őrmester nem merte otthagyni a drága masinát, csak kiabált utána.

– Remélem, tanultál, és nem állsz szóba akárkivel. Még elvisz a zsákos-ember – röhögött Gelencsér, és megpöckölte Tárnoki orrát.

– Persze. És kösz.

Noki, eleinte félt, hogy érte is jön a rendőrség. Álmában börtönben volt, ahol pingponglabdákon kellett aludnia. Mivel nem történt semmi, lassan megnyugodott.

Egy hét eső után, végre előmerészkedett a Nap. Kicsit már fáradt volt, de így is jólesően melengette a gyerekek arcát. Iskola után a téren üldögéltek. Egyiknek sem volt kedve hazamenni. Annamária félrehívta Gelencsért.

– Nem vettél észre valamit?

– Mit? – nézegette ijedten a ruháját – leszart egy madár?

– Dehogyis – kuncogott a lány. – Azt, hogy Kalnernak bejössz.

– Téényleg? – álmélkodott, szokása szerint a fiú.

Elkerekedett szemmel Zsófira pislogott, s a kislány szélesen mosolyogva buzgón bólogatott.

Másnap a három gyerek ugyanúgy ballagott iskolába, mint máskor. Csupán annyi volt a különbség, hogy Gelencsér arcán bódult mosoly ült, s lapátnyi markában eltűnt Kalner Zsófi keze.

A második szünetben, Blaskó és Noki, egy radírral egyérintőzött. Tóni bácsi, a nyugdíjas rajztanár, paralízises lábával végigkopogott a folyosón. Félelmetes híre volt az iskolában. Ahol megjelent, a gyerekek szuszogni is alig mertek. Elég volt összevonni bozontos szemöldökét, vagy rávillantani szúrós, fekete szemét a helytelenkedőkre, s azok tüstént angyalkává változtak.

– Tárnoki! Ez a tiéd? – mutatta a vázlatfüzetet, amit a fiú, már napok óta keresett.

Noki, villámgyorsan végigpergette agyában, lesz-e valamilyen büntetés, ha elismeri, hogy az övé.

– Igen.

– Hozd ide az intőkönyvedet!

(Már, csak ő használta ezt a szót.) Mikor a gyerek visszaért a tájékoztató füzettel, folytatta.

– Szeretném, idétlenkedés helyett inkább ezzel foglalkoznál! – rázogatta a vázlatfüzetet. – Írjad! Tisztelt szülő! Gyermekét, minden hétfőn, szerdán és pénteken, a hetedik órában, rajzból, kötelező korrepetálásra rendelem. Mai dátum. Holnap, kezdjük!

– De…

– El ne késs, mert összetöröm a csontodat! Tényleg leírtad, hogy „mai dátum”?

A következő tízpercben, Annamária és Noki az udvaron üldögélt egy összefarigcsált padon. A kislány igyekezett úgy tartani a kezét, hogy Tárnoki lássa.

– Te voltál?

– Micsoda? – kérdezett vissza a lány, ártatlanul.

– Hogy kerültek a rajzaim Tóni bácsihoz?

– Tőle félek. Én csak a Margit néninek adtam oda.

– Miért?

– Sejtelmed sincs semmiről! – mérgelődött Annamária.

– Ne mondd ezt – motyogta zavartan a fiú.

Fülei kigyúltak, szemét lesütötte. Tekintete véletlenül a lány kezére tévedt. Körmei, ragyogó tisztára voltak súrolva, s a bal kisujját neon-zöld lakk díszítette…