Becsöngettek az utolsó órára. A hatodik A osztályban, csendben, fegyelmezetten várták a gyerekek a tanárt. Irigykedve hallgatták, a B-sek terméből átszűrődő zajokat. Ordítozást, nevetést, gyanús robajokat.
Nyílt az ajtó, s osztályfőnökük, egyben matektanáruk, Magor bácsi lépett be. Fiatal kora ellenére, nem szerették. A köznyelvben Savnak nevezték, mert olyan maró gúnnyal feletetett, hogy a legfelkészültebb nebulót is meg tudta ríkatni. Mindig jól fésült haját, folyton igazgatta, apró, ravasz, fekete szemével áthatóan vizslatta diákjai arcát. Ő volt az egyetlen, aki magázta a gyerekeket.
– Mielőtt munkához látnánk, a tegnapi kirándulásra akarok kitérni. Laki Annamária! – kezdte nagyon halkan.
Bájos, szőke lány állt fel a harmadik padban.
– Maga tegnap elveszett a kiránduláson, és a másik hatodikból hozta haza egy gyerek – folytatta Sav.
Az ablakhoz sétált, kezét hátul összekulcsolva szónokolt.
– Ez méltatlan magához. Ez itt, az elit társaság, maguk nem keveredhetnek ilyen dolgokba. Ide nehéz bejutni, viszont, könnyen át lehet kerülni a másik hatodikba. Bár nem mondjuk ki, mind tudjuk, a B, a selejt osztály. Itt ez a Tárnoki is, aki magát hazasegítette.
Annamária, csúnya grimaszt vágott a tanár háta mögött.
– Nálam biztosan meg fog bukni, történelemből talán megkegyelmez neki Margit néni. Leülhet – fejezte be Magor bácsi.
Egész órán feleltetett, majd kicsöngetés után elhadarta az anyagot. A gyerekek kókadtan, rosszkedvűen vánszorogtak ki a teremből.
Annamária is hazafelé indult, két barátnőjével, a duci, vörös Andreával és fekete, vékony arcú Ildivel, mikor az ablakból meglátta Tárnokit az iskolaudvaron.
– Menjetek, még van egy kis elintéznivalóm – mondta a lányoknak.
A szeplős, rosszcsont-arcú fiú, nagy buzgalommal farigcsálta az egyik padot. A lány, mögé lopakodott, és rákiáltott.
– Te, meg mit csinálsz?
– Semmit! – vágta rá a fiú, kezét gyorsan a faragásra téve.
– Mutasd.
– Ki fogsz nevetni.
– Az biztos.
A lány addig feszegette Tárnoki ujjait, míg előkerült a mű. Elpirult, s ledobta magát mellé a padra.
– Van rágód? – kérdezte.
– Csak ez – mutatta nyitott száját a fiú.
– Adsz belőle?
– Nem fogsz hányni?
– Dehogy! Barátok között ez így szokás. Nem?
– De igen.
Ültek egymás mellett, arcukat a barátságos, május végi napfénybe merítették, harangoztak a lábukkal, hallgattak.
– Mi volt nálatok az a lárma az utolsó óra előtt? – kérdezte kis idő múlva a kislány.
– Semmi különös. A Blaskó végig akart ugrálni a termen, egy lábon. Közben a Gelencsér meg a Kalner Zsófi krétával dobálta.
– Az király. Amúgy, tudod, hogy Sav el fog vágni matekból?
– Tudom – húzta el a száját Tárnoki. – Mit szóltak tegnap, hogy olyan későn, koszosan mentél haza?
– Örültek, hogy megkerültem. Téged, hogy fogadtak.
– Anya nem is tudta. Túlórázott – vont vállat a fiú.
– Mit melózik?
– Toronydarut irányít. Van egy sárga sisakja, és belátja az egész várost.
– Az csúcs! Az enyém, csak ügyvéd. Dögunalom.
– Te, Noki! Akarod, hogy segítsek felkészülni a pótvizsgára? – ajánlotta Annamária, bár ő is csak gyenge közepes volt.
– Persze. De, azon kívül is lóghatnánk együtt a szünetben.
A gyerekek, a tanárok úgy érezték, az utolsó hét, már egy hónapja tart. Végül mégiscsak felkerült a táblára a V, a vakáció első betűje.
A szünet első napján Annamária már reggel csöngetett Tárnokiéknál, matekkönyvvel a hóna alatt. A tanulás abból állt, hogy fél órát foglalkoztak a törtekkel, azután Noki, megtanította a lányt csúzlival lőni a Ligetben. Így teltek napjaik, közben Annamária olyan dolgokat tanult, próbált ki, amiről azelőtt nem is álmodott. Fára mászni, belógni az Állatkertbe, hídról köpködni a vonatokat…
Egy héttel később a lány reggel összetalálkozott a két barátnőjével.
– Hova tűntél? – kérdezte Andrea.
– Nokival matekozunk.
– A Tárnokival? Miért állsz vele szóba? Tök gáz az a gyerek. Egy hülye. Hogy néz ki! És a haja is milyen már! – vihogott Ildi. – Strandra megyünk, gyere te is.
– De, vár.
– Mit törődsz vele? Hadd várjon! Majd megunja – rángatta a vállát, Andrea.
A két lány közrefogta Annamáriát, s erővel magukkal húzták. Ő ellenkezett egy kicsit, aztán már önszántából ment velük. Andrea és Ildi addig duruzsolt, míg szégyellni kezdte a fiút.
Noki, egész délelőtt várta a lányt. Délutánra már azt gondolta, valami baj történt, és elindult hozzájuk. A sarkon befordulva látta, hogy Annamária beszalad a kapun, szőke copfja vidáman táncol. Becsöngetett. Aztán újra. Egy ideig leforrázva ácsorgott, majd hazakullogott.
Másnap, egyedül ment ki a strandra. Jegyet váltott, nem volt érdemes bemászni, a pénztárnál karszalagot adtak. Alig telepedett le, mikor meglátta a három lányt. A tűző napon feküdtek, körülöttük chips-es zacskók, üdítők. Hangosan csiviteltek, vihorásztak.
– Sziasztok – huppant le melléjük Noki.
A lányok elhallgattak, egyik se köszönt vissza. Pár perc fagyos csönd után Ildi megszólalt.
– Gyerünk csajok, rossz itt a levegő. Büdös van.
Noki szeme megrebbent, Annamária elvörösödött, s félre fordította a fejét. A lányok szedelőzködtek, fiú ugyanúgy ült magában. Mikor a Nap égetni kezdte a tarkóját, ő is elindult. Céltalanul kószált a forró utcákon. Szandálja, néhol nyomokat hagyott a megolvadt, puha aszfaltban.
– Hé, Tárnoki! – harsant kiáltás a háta mögül.
Furcsa hármas közeledett, labdát pattogtatva. A nyakigláb Blaskó, a mackó Gelencser, köztük, mint egy harmadikos, az apró, pisze, rövid hajú Kalner Zsófi. Hatalmas, lencsibaba-szemével olyan ártatlanul pislogott, mint aki azt se tudja mi fán terem a rosszalkodás.
– Belógunk a Stadionba – szólt, meglepően mély hangon. – Focizunk egyet a füves pályán. A Gelencsér tudja, hol hiányzik két rúd a rácsból. Jössz?
– Ők legalább még szóba állnak velem – gondolta Noki.
– Jöhetek.
Útjuk egy cukrászda jókora ablaka előtt vezetett. Bent két pocakos férfi fagylaltot evett, közben az utcára bámult.
– Várjatok! – állt meg Zsófi, s arcát nekiszorította az üvegnek.
A következő pillanatban, bentről az látszott, hogy négy torz pofa forgatja szemeit. Az egyik férfi először megdöbbent, aztán elvigyorodott. A másik a pulthoz sietett. Tagbaszakadt fickó szaladt ki.
– Takarodjatok!
A gyerekek röhögve eliszkoltak.
Nokinak egyik pillanatról a másikra elszállt a jó hangulata.
– Nincs kedvem most focizni. Talán, majd holnap. Szevasztok.
– Oksi. Szevasz.
Haza menni, az üres lakásba, nem akart, tovább kóborolt a városban. Egy budai villanegyedben baktatott, kavicsot rugdalva, mikor ismerős hangok ütötték meg a fülét. Harminc körüli, napbarnított, sötétszőke férfi, Annamária, és a másik két lány szállt ki egy autóból.
– Nem kéne, ezt. Így beállítanunk – hallotta, Andrea megszeppent hangját.
– Ugyan már! Ne rinyálj!
Bementek az egyik hatalmas házba.
Noki odament, belesett a kerítésen. Szépen nyírt pázsitot, tujákat, napozóágyakat, medencét látott. Máskülönben az udvar üres volt.
Hirtelen felhő takarta el a Napot, szellő támadt. A forróság enyhült, Noki mégis jobban izzadt, mint előtte. Szája kiszáradt az izgalomtól, nyelve, vattaként tapadt ínyéhez. Maga előtt látta a lányokat, amint megkötözve fekszenek a sötét pincében. Keresett egy öklömnyi követ és behajította az egyik ablakon. A csörömpölésre az előbbi férfi rohant ki. Noki hátrált néhány lépést és ráfogta a csúzlit.
– Már hívtam a rendőrséget! Azonnal engedje ki a lányokat, maga rohadt pedrovics! – ordított torkaszakadtából. A hangerőből remélt bátorságot meríteni.
– Talán pedofil – vigyorgott a férfi, s közelebb lépett.
– Álljon meg, mert lövök!
A másik nem hallgatott rá. A fiú megfeszítette a fegyvert amennyire csak tudta és combon lőtte ellenfelét. Az felordított, s a lábán, húszforintos nagyságú véraláfutás keletkezett.
A lármára kiszaladt a házból a három lány.
– Mi történt? – kérdezte Ildi.
– Ez a hülye kölyök meglőtt csúzlival! Azt hitte, valami leánykereskedő vagyok. Ismeritek?!
– Igen – szólalt meg halkan Annamária.
– Idióta! Ő a nagybátyám – vihogott Ildi.
Noki, értetlenül pislogott rájuk.
– Gyere, béküljünk ki – nyújtotta kezét a nagybácsi mosolyogva.
Ahogy a fiú közel lépett, hirtelen, visszakézből egy hatalmas pofont adott neki. A gyűrűje felsértette a gyerek arcát. Tárnoki, szemében a szégyen könnyeivel eloldalgott. Annamária döbbenten állt, s szívét melegség töltötte el. A másik két lány hangosan hahotázott.
– Íme, Noki a hős lovag!
– A lányok dicső megmentője!
– Szemetek vagytok! – kiabált rájuk Annamária, s dühösen elrohant.
Másnap reggel, a fiú épp az ajtót zárta mikor vidám hang csendült mögötte.
– És a matek?
– Esetleg délután – vigyorodott el Noki. – Blaskóék már várnak a Ligetben, focizni. Ha akarsz, te is jöhetsz.
Fél óra múlva, Annamária akkora kiflit rúgott, hogy a labda a háta mögött kötött ki. Nem nevette ki senki.
– Hűha! – tátotta el száját Gelencsér. Ő mindenen nagyszerűen tudott csodálkozni.
– Nem baj! – kacsintott Kalner Zsófi. – Én is így kezdtem.
Author: Kurucz Árpád
A nevem Kurucz Árpád. 1962-ben születtem Budapesten, azóta itt élek a párommal és négy gyerekünkkel. Most, hogy a gyerekek már felnőttek, több szabadidőm van, körülbelül három éve foglalkozom írással. Nincsenek művészeti tanulmányaim, technikusi szintű műszaki végzettségem van. Autóbusz vezetőként dolgozom. Kiskorom óta szeretek olvasni. Kedvenc íróimtól igyekszem ellesni a fortélyaikat. (Szabó Magda, Janikovszky Éva, Moldova György, Móra Ferenc, Stephen King, Rejtő Jenő stb.) Nyilván rengeteg tanulnivalóm van még.