Majd délután jövök – köszöntem el anyámtól egy álmos februári reggelen. Vigyázz magadra – válaszolta. Férjem már korábban elment dolgozni. Nekem négy órám volt aznap. Egy átlagos napnak indult, igaz már a hatodik hónapban voltam. Fogadott orvosom minden felülvizsgálati alkalommal elmondta, hogy amennyiben bármi furcsát észlelek magamon, azonnal keressem. Eszembe sem jutott, hogy erre majd valamikor valóban szükség lehet. Azt hittem, hogy ez csak egy szokásos szleng szöveg, amit mindig elmondanak óvatosságból az orvosok, de amúgy semmi jelentősége. Elvégre annyi nő szült már, különben kihalt volna az emberiség.
Nagyon készültünk férjemmel a gyerekvállalásra. Még mielőtt „nekiláttunk” volna, elmentünk a fogadott orvosunkhoz kivizsgálásra, aki közölte, hogy szerinte minden rendben van. Úgy terveztem, hogy az utolsó percig dolgozni fogok. Elvégre anyám is úgy ment szülni, hogy apámmal közölte, ő akkor ma nem dolgozni megy, hanem szülni. Hát, az én esetemben ez nem így történt.
Rendben megtartottam az aznapi óráimat, de az utolsón már valahogy furcsán éreztem magam. Mintha a hasam lefelé húzna és nagyon feszült. Elmentem ebédelni, majd eszembe jutott doktornőm állandó elbocsátási üzenete, hogy ha úgy érzem, valami nem stimmel, azonnal keressem fel. Így is tettem. Az iskola után nem hazafelé vettem az utamat, hanem egyenesen hozzá mentem. Megvizsgált, majd közölte, hogy nekem bizony ott kell maradnom a kórházban. Telefonáljak haza, hogy hozzák be a szükséges holmikat. Addig kórházi hálóinget és papucsot kaptam, meg persze egy ágyat, melynek a lábam felőli végéhez téglákat tettek az ágy lába alá. Így az ágy enyhén lejtett, és én fejjel lefelé feküdtem benne. Ez azért kellett, hogy minél tovább vissza lehessen tartani a szülést.
A kórteremben még hárman voltak rajtam kívül. Átöltöztem, majd megkaptam a szükséges gyógyszereket, ömlesztve. Rövidesen elaludtam, mivel nyugtató is volt köztük, így a szobatársakkal nem tudtam beszélgetni. Férjem úgy hat óra körül érkezhetett meg a csomagommal és felébresztett. Leült mellém és elkezdtünk beszélgetni. Egyszer csak azt vettük észre, hogy a szobatársaknak hozzák a gyerekeiket szoptatásra. Majd megjelent a főnővér, egy termetes, ötven év körüli asszonyság, aki irdatlanul elkezdett üvöltözni, hogy mi ez itt, miért tartózkodik egy férfi a szobában a szoptatási idő alatt? Mondtam neki, hogy épp most hozta a csomagomat. Honnan tudhattuk volna, hogy nem jöhet be. Ma délután érkeztem, új vagyok. Majd duzzogva elment.
Végül egy teljes hónapig voltam a kórházban. Szegény férjem naponta látogatott. Munka után mindig hozzám jött, és csak este ment haza. Anyám és sógornőm is sokszor bejöttek. Anyám állandóan nyugtatott, hogy ne izguljak, minden rendben lesz. Nagyon vártuk a baba érkezését.
Végül hazaengedtek, de otthon is feküdni kellett szigorúan felpócolt lábbal. Az utolsó hónapban már fel lehetett kelni. Sőt, kifejezetten ajánlották, hogy napi sétákat tegyek a szép tavaszi időben. Erre azért volt szükség, hogy a szüléshez kellően megerősödjek. Gyönyörű tavasz volt, örömmel néztem a bimbózó, majd hirtelen virágba borult növényeket, hallgattam a madárcsicsergést. Kontrolra is kellett persze néha menni, és az utolsón javasoltak még egy ultrahangfelvételt is. De erre már nem került sor, mivel a baba hamarabb megérkezett.
Már májust írtunk. Egyik séta után hirtelen furcsa fájást éreztem. Tehát itt van az idő – gondoltam. És tényleg így volt. Férjemmel fogtuk a már napok óta előkészített kórházi csomagot és irány a kórház. A magzatvíz pont a kórház lépcsője előtt ment el. Az ápolók gyorsan kerítettek nekem egy ágyat. Lepakoltunk, majd irány a szülőszoba. Férjemet hazaküldték, hogy majd telefonálhat. Akkor még nem volt apás szülés. Nekem a hasamra kötötték a szívhangot mutató kis készüléket és figyeltük az ápolókkal közösen a fájásokat. Ezek egyre gyakoribbak lettek, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Majd elkezdődött a kitolás. Egy, kettő, majd többen a hasamra feküdtek és közösen kitoltuk a babát. Egészséges kisfiam született! Megtörtént a csoda, a születés csodája! Felemelő érzés volt azt a folyamatot érzékelni kilenc hónapon keresztül, ahogy egy pici sejtből egy igazi baba lesz. Ahogy hónapról hónapra növekedett, az első rúgásokat, a mocorgásokat. És itt volt, megérkezett!
Alig pár nappal anyák napját követően én is anya lettem. Varázslatos érzés volt! A szakmám is fontos volt számomra, de azért az első helyen mindig a család állt. Boldogan meséltem bárkinek, kollegáimnak, sőt tanítványaimnak is, hogy gyermekem éppen mit csinál, milyen ügyes, okos. Ma már felnőtt, meglett férfiember, de ez még mindig így van. Örömmel mesélem most is, hogy éppen mivel foglalkozik, hová utazik éppen a munkájából kifolyólag. Sokszor repül. Ilyenkor a repülőutat végig nyomon követem a felszállástól a leszállásig, mintha vele utaznék. Már neki is van egy pici kislánya, az unokám, akire szintúgy büszke vagyok.
Author: Radnóti Katalin
Budapesten születtem, itt tanultam, kémia-fizika szakos diplomát szereztem, dolgoztam tanárként, lett családom és unokám. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy novellákat írjak életem érdekes eseményeinek felhasználásával a sok szakmai jellegű publikáció után. Elterveztem, hogy amint nyugdíjba megyek és lemennek a vállamról a munkából adódó terhek, feladatok, írni fogok. Már évekkel ezelőtt elkezdtem a témák gyűjtését, és amint tehettem, máris elkezdtem az írást. Emellett sokat olvasok szépirodalmat, történelmi regényeket, minegy olvasási lázban égek, hiszen a hosszú munkás évek alatt erre jóval kevesebb időm volt. Tudom, hogy még tanulnom kell a novellaírást. Ezért szívesen olvasom a társszerzők írásait is. Napjaimat családom, nemrég született kisunokám édesíti meg. További fontos tevékenységem még a rendszeres uszodalátogatás, ahol nemcsak a sport a fontos, hanem a közösség is. Mindig van kivel beszélgetni, megosztani az örömöket, bánatokat, reflektálni az aktuális eseményekre. Szakmai honlap: https://rad8012.members.iif.hu/