Odalenn

Figyelem!

Ez az írás 18 éven aluliak számára nem ajánlott!

 

 

 

Egy kora tavaszi napon, amikor az eget szürke felhők lepték el, és a szél is idegesítően fújt, azzal  a mostanában egyre gyakoribb fülfájdító erővel, Lena úgy döntött, megöli magát. Nem tudta, mi jön a halál után, azzal viszont nagyon is tisztában volt, hogy előtte már nem várja olyan, amiért érdemes lenne folytatni. Nem bízott semmit a véletlenre, miután gondosan végigfuttatta fejében a lehetőségeket: magához vett nyugtatókat, fájdalomcsillapítókat, valamint egy csomag pengét. A kádba forró vizet engedett, meztelenre vetkőzött, belecsusszant, és először is alaposan lecsutakolta magát mindenhol. Nem mintha számított volna, de tisztán akart elmenni. Miután végzett, elkezdte beszedni a gyógyszereket, egyiket a másik után. Eleinte szívdobogva várta, mi fog történni, de az izgalom hamarosan alább hagyott, amint a tabletták hatni kezdtek. Úgy negyedóra múlva megnyugodva dőlt hátra, ábrándosan tanulmányozta a fali csempe mintáját. Eddig sosem vette észre, hogy a kád fölötti harmadik sorban egy festékhiba miatt úgy tűnt, mintha egy ló vágtázna ki a vízből, miközben megrázza a sörényét. Komolyan figyelte, ahogy repkednek a vízcseppek a pompás, fekete mén körül, miközben az vad vágtába kezdett, és elindult a falon, a wc felé, abba az irányba, ahol a csésze találkozik a padlóval, hogy alámerüljön… hova is? Lena összerezzent. Pislogott néhányat, és a pengéért nyúlt. Teljes nyugalommal vágta fel mindkét karján az ereket, hosszában. Ezt egy filmben látta, akkor valaki azt mondta neki, így hatásosabb a dolog, ő pedig biztosra akart menni. Nem tudta eldönteni, vérző karjait ki- avagy befelé lógassa-e, végül úgy döntött, a vízbe ereszti. Ne kelljen sokat takarítani utána.

Furcsa gyengeséget érzett, és hirtelen ólmos fáradtság lett rajta úrrá. Szemeit a csempén vágtázó lóra szegezte, követte tekintetével. Most felé fordult, beugrott a kádba, csak úgy fröcskölte a vizet maga körül. Vad hullámok verdesték Lena mellkasát, forrók, mint a láva, úgy érezte, ellepik és megfojtják. Alig kapott levegőt, zihált, tágra nyílt szemekkel bámult maga elé, amikor a paripa végre megállt előtte, ő pedig segélykérőn nyújtotta ki felé a kezét. Az állat lehajtotta a fejét, Lena pedig, minden maradék erejét összeszedve felkapaszkodott rá. Megszédült, amikor a ló kiegyenesedett, de erősen markolta a sörényét. Elindultak, eleinte lassan, galoppozva, aztán futottak, száguldottak, vágtáztak együtt, el innen, messze, és a lány érezte, ahogy egyszer csak elkapja őket az ár, és sodródnak, egyre csak lefelé, ő pedig kapaszkodott, tudta, hogy a lefolyóban vannak, és most nem szabad elengednie, nem veszítheti el őt. A sodrás hirtelen véget ért, és körülöttük minden sötét lett, ők pedig zuhantak, és csak zuhantak lefelé, oda, ahol soha élő ember még nem járt. Lena szorosan becsukta szemeit, ölelte a paripa nyakát – akit magában Rodeonak nevezett el –, és várta, hogy megérkezzenek végre, akárhová is tartanak. Hosszú percekig tartó esés után együtt csapódtak a földbe.

 

Percek vagy órák teltek-e el, nem tudta volna megmondani. Mintha sziklán feküdt volna, olyan kemény volt a talaj, mégsem érzett fájdalmat. Feltápászkodott, és miközben kiegyenesedett, le akarta porolni ruháját – ám nem volt mit. Persze – csapott gondolatban a homlokára –, hiszen meztelen voltam. Bár egész életében szégyellős volt, most egyáltalán nem zavarta a pucérság. Körbenézett a köves pusztaságon, és elégedetten konstatálta, hogy a közelben füves rétbe vált át a kies talaj, melyen egy tiszta kis patak is keresztülfut. A virágos, selymes, zöld mezőn Rodeo legelészett békésen. Odébb pokrócokat látott leterítve piknikhez, emberek heverésztek a vízparton, vagy sétálgattak – egyiken sem volt ruha.

Lena odasétált a lóhoz, megsimogatta sörényét, megvakarta füle tövét, ám az rá sem hederített, csak harapdálta tovább a füvet. A lány tanácstalanul körbenézett, nem tudta, mihez kezdjen itt magával, ennyi idegen ember között. Találomra elindult a patak felé, leguggolt, belemártotta kezét a kristálytiszta vízbe, jólesett neki a hűvös érintés. Nedves ujjait a halántékához érintette, egy pillanatra behunyta a szemét és csak élvezte az arcát simogató napsugarakat. Amikor kinyitotta, egy barátságos, mosolygós arcra lett figyelmes, mely egy fiatal férfihoz tartozott. Az egyik sziklán ült, őt nézte. Lena intett neki, mire a fiú visszaintett, majd megpaskolta maga mellett a pokróccal letakart követ. A lány elindult felé, s amikor odaért, kezet nyújtott neki.

– Szia! Lena vagyok.

– Örvendek a szerencsének. Andy. Foglalj helyet. Kérsz egy kis kekszet? – nyújtott felé egy félig kiürült zacskót. – Zabpelyhes.

– Köszönöm – vett ki egyet Lena, és elkezdte rágcsálni. Ennek a fiúnak semmi ízlése, gondolta magában, ugyanis a keksz teljesen ízetlen volt.

– Most érkeztél, ugye?

– I-igen – felelte bizonytalanul. Tulajdonképpen fogalma sem volt, hova is érkezett. De azért felbátorodva visszakérdezett: – Na és veled mi a helyzet?

– Én már egy ideje itt vagyok. Egészen pontosan kétszázhuszonkét napja.

– És mit szokás itt csinálni?

– Szokás? Itt nincsenek szokások vagy kötelességek. Csak tudod, úgy vagy.

– Ez nem hangzik valami izgalmasan.

– De hát nem azért ölted meg magad, hogy nyugalmad legyen?

Lena elsápadt, szája kinyílt, majd becsukódott. ezt még egyszer megismételte, mielőtt megszólalt:

– Ezt te honnan tudod?

– Mit? Hogy öngyilkos lettél? Itt mind azok voltunk.

– Vagy úgy…

– Ez a szuicid hasáb.

– A mi?!

– Hát, tudod, vannak különböző bűnök. Az, hogy megölöd magad, az egyik. Aki ezt elköveti, annak itt a helye. Nem lehet vándorolni a részlegek között.

– Részlegek vannak?

– Persze. Vannak a csalók, a tolvajok, a gyilkosok, satöbbi.

– És aki többféle bűnt is elkövetett?

– Az az általa elkövetett legsúlyosabb bűn hasábjába kerül.

– Oh… De miért hívod hasábnak?

– Szerintem jól hangzik. De hívd, ahogy akarod. Egyébként miért ölted meg magad?

– Tönkrement az életem.  Elveszítettem a munkámat, az otthonomat, a barátaimat. Semmi nem sikerült és úgy éreztem, minden és mindenki ellenem van.  Nem bírtam tovább. Nem is tudom… – hirtelen olyan balgaságnak tűnt az egész. De vállat vont, és ő is megkérdezte: – És te?

– Ez egy hosszú történet.

– Időm épp van bőven.

– Az igaz. Elmesélem akkor, ha szeretnéd.

– Hallgatlak.

– Volt egy lány, akit szerettem, és…

– Na ne már! – vágott közbe szemeit forgatva Lena. – Ezt nem mondod komolyan, ugye? Ennél elcsépeltebb dolog nincs is a világon!

– Akkor elmondhatom? – villantotta rá a szemeit feszülten Andy.

– Bocs, persze – emelte fel a kezeit a lány, és elhúzta kezét a szája előtt, mintha becipzárazná.

– Szóval, réges-rég megismerkedtem ezzel a lánnyal. Kedves volt, érdekes, és csinos, épp, mint te. – Újabb szemforgatás. – Nagyon sokat beszélgettünk, sétáltunk. Minden nap találkoztunk, és nem tudtunk betelni egymással. Az ágyban is tökéletesen passzoltunk. Szerelmes voltam belé, és ő is belém. Legalábbis azt hittem. – Atyaég, mi fog kisülni ebből, gondolta Lena. – Azt tudtam, hogy van valaki más is az életében, ami egyre jobban zavart, ugyanakkor egyre kevésbé érdekelt. Minél több időt akartam tölteni vele, ezt értésére is adtam. Az a másik nem volt hozzá való. Tudtam, hogy én vagyok számára a tökéletes partner, hiszen mindenben segítettem neki, mindig ott voltam neki. Ha bármire szüksége volt, azonnal ugrottam.

– Még kérnie sem kellett, ugye?

– Pontosan. Az én vállamon kisírhatta magát. Ha hiányzott neki valami, vagy ha megkívánt valamit, én megvettem. Ha szomorú volt, vigasztaltam. Ha segítségre volt szüksége, mindig nyújtottam a kezem. Ha bevásárolt, cipekedtem. Ha ment valahova, elvittem. Ha csak kiejtett a száján valamit, amit szeretett volna, már intéztem.

– Mit intéztél?

– Mindent.

– Amit kért?

– Amit akart. Amit szeretett. Ahova menni akart.

– Ezeket mind tőled kérte?

– Ha nem is mondta ki nyíltan, én ismertem, tudtam, mire vágyik. Ha elmondott nekem valamit, az nem véletlenül történt. Ezért sem tűrtem el, hogy azzal a másikkal menjen el.

– Mármint hová?

– Bárhová. Amit nekem elmondott, az számomra szent volt, én azt nem gyaláztam meg azzal, hogy mással osztom meg, és ezt tőle is elvártam.

– És ő ebbe beleegyezett?

– Eleinte úgy tűnt, igen. Később láttam, hogy nem tetszik neki a dolog. Egyre többet veszekedtünk, és én nagyon sokat sírtam.

– Te sírtál? Nem ő? – kerekedett el a lány szeme.

– Ő egy szívtelen volt. Annyi mindent megtettem érte, és mégsem engem akart választani. De akkor ezt már nem tűrhettem.

– Mit műveltél?

– Eleinte finoman próbáltam hatni rá, majdnem teljes sikerrel. Sokszor felhívtam rá a figyelmét, hogy az a másik milyen semmirekellő. Egy nyálas, pipogya alak, akinél ő sokkal jobbat érdemel. Úgy tűnt, ezt ő is belátta, és én azt hittem, most már nyert ügyem van, elég, ha egy kicsit még türelmes vagyok, és szakít vele. De aztán egyszer csak nem tetszett neki valami, és nekem a vita hevében véletlenül kicsúszott a számon, hogy megölöm azt a férfit. Erre megijedt, és nem akart velem többet szóba állni. Végül sikerült elmagyaráznom neki, hogy csak a körülmények áldozata lettem, a bizonytalanságtól kivannak az idegeim, dehogy akarok én bárkit is megölni. Hitt nekem. De onnantól kezdve valami megváltozott.

– Ezen csodálkozol?

– Őszintén? Igen. Mert annyi, de annyi jót tettem vele, és elég egyetlen ballépés, hogy semmissé legyen az egész. És ez olyan igazságtalan! – ütött hirtelen ököllel a sziklába Andy, és Lena összerezzent. A fiú felemelte kezét, mely vérzett. Könnyek fátyolosították el a tekintetét. – Sokkal jobban kellett figyelnem ezentúl. Magamra is, hogy nyugodtabb maradjak, és rá is. Nem akartam, hogy elhagyjon. Egy ideig nem is akart. De az érzései állandóan változtak, és ezt sem bírtam idegekkel. Azt mondta, nem szeret, keressek magamnak mást. De én tudtam, hogy ez nem állandó, ellentétben azzal, amit én érzek, ezért megmondtam, hogy nem keresek mást, hagyjon ezzel békén, megvárom, amíg újra szeretni fog.

Lena alig észrevehetően odébb csusszant, Andytől távolabb. Épp csak egy kicsit.

– Minden napomat úgy alakítottam, hogy a rendelkezésére álljak. És amikor végre elmehettünk együtt valahová, annyira boldog és büszke voltam. És legalább ennyire dühös is, amikor szóba került az a másik, vagy amikor láttam, hogy vele vált üzeneteket. Ezt meg is mondtam neki, néha nyomatékosítottam azzal, hogy kicsit jobban ráléptem a gázra. Vagy a fékre. Esetleg finoman rápaskoltam a kormányra.

– Aha… – Lena gyomrát valami furcsa érzés húzta össze, mintha kővé dermedt volna benne az a keksz.

– Telt az idő, és úgy éreztem, nem bírom tovább.

– Kerestél mást? – kérdezte a lány reménykedve.

– Hahahah dehogy! Hova gondolsz. Megmondtam, hogy nekem nem kell más. Egyre inkább magam alá kerültem, egyre kevésbé tudtam türtőztetni magam, ha annak a másiknak csak a puszta létezése is szóba került. Olyankor összekaptunk, és ő butus módjára azt mondta, nem száll be az autóba. Figyelmeztettem, hogy akkor viszont én nekimegyek valaminek, és az az ő lelkén fog száradni. Így aztán beült. Tudtam én, hogy érez még valamit irántam. Viszont az idő telt, és nem haladt előre az ügyünk, így elkezdtem noszogatni. Nagyon mély depresszióba süppedtem, amiből senki más nem tudott kirángatni, csak ő. És ezt jogosan is kértem, mivel ő okozta. Megmondtam neki, hogy akkor legyünk együtt, mint egy pár, a másik nélkül. Időt kért, én adtam neki, de bár ne tettem volna. Ezt is rútul kihasználta, csak arra kellett neki, hogy ismét átverjen. Mert ennyi gerinc nem volt benne, hogy megmondja, mit akar.

– De hát már mondta korábban, nem?

– Ugyan, azt nem gondolta komolyan! Mindig visszaszeretett belém, mondtam már. Még azután is, amikor egy rá bízott titkot nem akart elmondani, és ezzel felidegelt. Figyelmeztettem, hogy tönkretehetem az életét, előttem ne titkolózzon. Engem ne zárjon ki a társalgásból, mert nem ezt érdemlem. Ahogyan azt sem, hogy ennyi áldozat után szögre akasszanak. Szóval adtam neki egy ultimátumot. Annyira szerettem volna, hogy engem válasszon, hogy semmi más nem számított. Ez volt az utolsó kapaszkodóm.

– Kitalálom. Nemet mondott, igaz? Ekkor ölted meg magad?

– Igen és nem.

Megdörrent az ég, és Lena összerázkódott. Észre sem vette, hogy gomolyfelhők kezdtek el gyülekezni az égen – hamarosan esni fog.

– Akkor mi történt?

– Borzasztóan elszomorodtam és kétségbeestem. Ugyanakkor dühös is lettem, hiszen ez nagyon igazságtalan volt tőle. Komolyan fontolgattam, hogy végzek magammal, és ezt nem is titkoltam el előle. Legalább véget érnek a szenvedéseim. Megint megpróbált lerázni, de nem hagytam magam. Csak remélni mertem, hogy maradt még benne a szeretet egy apró szikrája irányomba. Eljött a végső döntés ideje. Vagy ő, vagy a halál.

– Hűha, ez nagyon drámai.

– Ez nem vices. Kicsit sem.

– Oké, oké, bocs. Azután mi történt?

– Meg akartam beszélni vele ezt a dolgot. Azt akartam, hogy ott legyen, szeressen és támogasson, mondja azt, hogy nem lesz semmi baj, én mindig itt leszek neked. Ne más lányokat és orvost ajánlgasson, amikor nekem csak rá van szükségem. Ezt pontosan tudta, mégsem adta meg. Csúnyán kihasznált, és ettől pipa lettem. Iszonyú pipa.

– Mit tettél?

– Mivel a szép szóra nem hallgatott, fordítottam egyet a dolgon. Ha az enyém nem lesz, másé se legyen. Tettem még egy próbát, de az sem hozott eredményt. Ha az én halálom nem érdekli, majd érdekli másé, gondoltam.

– Nem mondod komolyan! Ezt nem tehetted.

– Öngyilkosságért vagyok itt, nem emlékszel?

– Ó, persze… huh. Oké.

– Viszont akkor komoly szándék volt bennem. Odamentem, és megmondtam neki, hogy mindenképpen beszélni akarok vele. Eddig az volt, amit ő akart, most már én jövök. Ha nem jön ki, betöröm az ajtót és akkor annak a másiknak annyi. Be voltak zárkózva csendben, lapítottak. Persze nem nyitották ki az ajtót, gyáva férgek. Türelmesen vártam rá kint, elvégre nem maradhatnak bent örökké. Erről őt is folyamatosan tájékoztattam, és azt mondta, mindjárt jön. Egyszer csak megjelent egy rendőrautó. Ettől igazán méregbe gurultam, mi jogon hívják ki rám őket? Hiszen nem csináltam semmit. Mondtam ezt-azt, de hát az ember mond ezt-azt. Ezt neki is megmondtam, amikor végre hajlandó volt szóba állni velem, persze csakis rendőri kísérettel. Az idióták, még a diliházba is elvittek volna, de elhajtottam őket. Annyira megalázó volt az egész helyzet, hogy nem tudtam visszatartani a könnyeimet.

Lena gyomra fájdalmasan görcsbe rándult. Odaszorította kezét, mintha az el tudná mulasztani. Az az ízetlen keksz tényleg kővé vált benne.

– Ekkor láttam őt utoljára. Még aznap leléptek onnan a másikkal, hiába kerestem, hiába ajánlottam, hogy beszéljük meg, semmire sem reagált. A munkahelyén is felmondott. A munkahelyünkön. Ott hagyott a szarban egyedül, magányosan, minden társaságtól megfosztva. De volt pofája besározni a nevemet mások előtt. Megüzentem neki, hogy ne tegye, mert rosszul jár. Nem szenvedtem még eleget?

– Te szenvedtél?

– Hát persze, neki volt kivel megbeszélnie ezt az egészet.

– Andy, te még ott laksz, pontosabban szólva ott laktál, amíg éltél, ahol addig?

– Igen.

– És ott is dolgoztál, ahol azelőtt?

– Igen.

– Kellett bármiről is lemondanod?

– Nos, ha már kérdezed, igen, róla!

– És ezért ölted meg magad?

– Egy napon, hónapokkal később felhívott a barátnője. Elmondta, nem tudott belenyugodni abba, ami történt, és azt hajtogatta egyfolytában, hogy…

– … hogy tönkrement az élete.

Lena Andy tekintetét kereste.

– Addig, amíg élt, legalább a remény egy szikrája loboghatott bennem, hogy egyszer viszontlátom, hogy még egyszer utoljára beszélhetünk normálisan. Ám ezzel a tettével ezt is elvette tőlem örökre. Esküszöm mindenre, hogy sosem akartam ártani neki. Nem bántottam volna soha. Elhiszed ezt nekem? – fogta meg a lány kezét.

– Ez nem lehet igaz – suttogta Lena. – Miért vagy itt?

– Utánad jöttem – nézett Andy egyenesen a lány szemébe.

– Miért nem emlékeztem erre?

– Sokan vannak így, idő kell, hogy feldolgozzák, hol is vannak és mi történt velük.

– De én csak most jöttem, te meg már régóta itt vagy.

– Kétszázhuszonhárom napja vagy itt. Egy nappal utánad jöttem. Néhányszor már felkeltél, de aztán újra és újra lejátszódott a halálod. Mintha nem fogadtad volna el.

Lena felugrott, a patakhoz futott, és hideg vizet locsolt az arcába. Inni akart, de a víz marón sós volt, azonnal kiköpte.

– Mi a fene? – szitkozódott.

– Ez a Pokol, Lena – állt meg a háta mögött Andy. – Szomjas vagy, de nem olthatod a szomjad. Éhes vagy, de az ételnek nincs íze. Nézd a lovad, azóta is csak legel. Sosem fog jóllakni. De én itt vagyok neked, és segítek. Most már itt is leszek neked. Örökké – tette a lány vállára a kezét.

Az ég újra megdördült, és ezúttal meg is nyíltak a csatornái, azonban ami onnan esni kezdett, az nem víz volt, nem hó, nem is jég. Kénköves eső hullott rájuk, köréjük, mindenhova becsapódott és lángokban állt minden, amit elért.

Lena arcán némán peregtek lefelé a könnyek, míg Andy továbbra is a vállán tartotta a kezét. Átfutott az agyán, hogy talán mégsem kellett volna ezt tennie magával, de aztán rájött, hogy tulajdonképpen mindegy. Mozdulatlanul figyelték, ahogyan a többiek sikoltozva menekülnek, míg őket a földhöz szegezte egy titokzatos erő, és jöhet bármi, mindketten tudták, hogy ez most már így marad. Örökké.