Egy hét után végre elállt az eső. Az aratási hold közönyösen csorgatta fényét a harcmezőre. Három éve tartott a háború. Már egyik fél sem vette a fáradtságot, hogy a tetemeket összeszedje a senki-földjéről. Az ellenségek a halálban békét kötöttek, szelíden feküdtek egymás mellett kicsavarodott végtagokkal. A nyári hőségben gyorsan bomló testek émelyítő, édeskés szagát, évekkel később is érezni lehetett a környéken. A juhászok még sokáig másfelé terelték a nyájat, pedig itt volt a legdúsabb a fű.
A lövészárokban bokáig sárban cuppogtak a katonák. Halkan beszélgettek, cigarettáztak pipáztak. Arra gondosan ügyelt mindenki, hogy harmadikként soha ne gyújtson rá egy szál gyufáról. Az ellenség meglátta a fényt és a harmadikat szinte biztosan lelőtte.
A többiektől elkülönülve zömök, gyerek képű siheder kuporgott. Rongyos egyenruháját egy halottról húzták le, kezében ütött-kopott M95-ös ismétlőpuska. A fiú aznap érkezett, még izmaiban érezte a két hetes intenzív kiképzés nyomait. Undorodva rúgott arrébb egy szemtelen patkányt ami már a bakancsát szaglászta. Orra tövében egy friss pattanást próbált elvakarni.
– Ne piszkáld koszos kézzel, mert ragyás leszel – szólt oda egy negyven körüli szíjas, gyűrött arcú arcú férfi. Váll-lapján két „krumplivirág” fehérlett.
A fiú ijedten dugta háta mögé kezeit.
– Hány éves vagy? Hogy hívnak?
– Tizedes úrnak alázatosan jelentem, tizennyolc – válaszolt, ízes palóc tájszólással. – Tóth Gyula a nevem.
– Miért nem vagy anyád szoknyája mellett?
– Nálunk a Felvidéken, már elfogytak a férfiak. Azt mondták, szüksége van rám a hazának.
– A hazának, dolgos kezekre, okos fejekre, és legfőképpen tisztességes vezetőkre lenne szüksége, nem idegen földben nyugvó hősi halottakra – legyintett a másik. – Vár otthon valaki?
– Anyám, három húgom és két öcsém… meg az Eszti – tette hozzá elvörösödve.
– Van róla fotográfiád?
– Tavasszal csináltattuk a búcsúban – vett elő zubbonya felső zsebéből egy gyűrött fényképet.
A képen szép arcú két copfos, duci lány mosolygott.
– Csinos – mondta elismerően a tizedes.
– És erős! – tette hozzá büszkén. – Jól bírja a munkát. Farsangkor megtartjuk a menyegzőt. Akkorra győzünk és hazamegyünk, ugye? – reménykedett a fiú.
A férfi hosszan, tűnődve nézett az újonc ártatlan, kerek arcába. Sokáig töprengett. Mondjam el neki, hogy mi itt csak veszthetünk? Ugyanúgy, mint odaát a taljánok? Keserítsem el ezt a kölyköt azzal, hogy akik mindenképpen nyernek a háborún nincsenek itt? Lehet, hogy egy másik földrészen élnek, és egy gondolatot se vesztegetnek ránk.
– Igen. Addigra biztosan győzünk, és hazamegyünk. Én meg táncolni fogok a lakodalmadon – bólintott.
– Maga okos ember. Én meg tudom állapítani az ilyent – mosolyodott el megkönnyebbülten Tóth Gyula. – Mi a mestersége, tizedes úr?
– Történelmet tanítottam a Debreceni Gimnáziumban. De nem vagyok okos, mert nem tudom tartani a számat. Ezért vagyok itt, már több mint két éve.
– Utálom azokat odaát! Miattuk kell itt lennünk!
– A taljánokat? Ugyanolyan nyomorultak mint mi. Amúgy meg, ha éppen nem öljük egymást, szoktunk velük csereberélni. Dohányt, kenyérre.
Egy hadtápos őrvezető ment végig fejét lehúzva, badellát cipelt. Mindenkinek a csajkájába löttyintett valamit. A fiú egy hajtásra megitta. Lélegzete elakadt, aztán köhögött. Mikor a többiek kiröhögték, újra odatartotta csajkáját. A hadtápos megvető pillantással, szó nélkül tovább lépett.
– Kiosztották a rohamrumot – sóhajtott a tizedes. – Egy óra múlva megkezdődik a mészárlás. Addig próbálj pihenni.
Tóth Gyula nem tudott aludni, hirtelen rátört a félelem. A rum a fejébe szállt, de a rettegés nem múlt el tőle. A katonák elcsendesedtek. Csak zihálásuk hallatszott, s rémülettől kitágult szemük fehérje világított a sötétben. Hajnal előtt megszólaltak a rohamot jelző sípok. Tóth Gyula szakaszát az első hullámban indították. A fiú félelme elmúlt. A többiekkel együtt kiugrott az árokból, s az ellenség felé futott. Alig tettek meg néhány lépést, mikor szemben megszólaltak az ötven méterenként elhelyezett, kerekes, vízhűtéses géppuskák. Ártalmatlannak tűnő hangon kelepeltek. Tóth Gyulát, valamiért, a kéményükön fészkelő, mindig hűségesen visszatérő gólyapárra emlékeztették. Mikor a lövedékek feltépték a mellkasát, megpördült, arccal a sárba esett. Puskáját elejtette. El sem sütötte. Üvegesedő szeme előtt egy friss bakancsnyom lassan megtelt vízzel.
Tóthné, hajnal előtt ijedten ült fel ágyában. Fehér hálóinge derengett a sötétben. Azt álmodta, a kút lánca elszakadt, s a vödör csobbanására felriadt. Tág pupillákkal meredt az ablak világosabb négyszögére. Hallgatózott, pontosan meg tudta különböztetni az öt gyerek szuszogását. Nyugodtan, mélyen aludtak. Az asszony, szeme sarkából legnagyobb fiát látta az ágya mellett. Mikor tekintetét odakapta, a kép szétfoszlott.
– Gyula! – suttogta bele a homályba…
Author: Kurucz Árpád
A nevem Kurucz Árpád. 1962-ben születtem Budapesten, azóta itt élek a párommal és négy gyerekünkkel. Most, hogy a gyerekek már felnőttek, több szabadidőm van, körülbelül három éve foglalkozom írással. Nincsenek művészeti tanulmányaim, technikusi szintű műszaki végzettségem van. Autóbusz vezetőként dolgozom. Kiskorom óta szeretek olvasni. Kedvenc íróimtól igyekszem ellesni a fortélyaikat. (Szabó Magda, Janikovszky Éva, Moldova György, Móra Ferenc, Stephen King, Rejtő Jenő stb.) Nyilván rengeteg tanulnivalóm van még.
