Megérte?
– Ó, a francba! – háborgott Ádám, és mérgesen becsapta a hűtő ajtaját. Belenézett a szemetesbe és majd felrobbant dühtől. Természetesen ott volt a joghurtos flakon, de már üresen. Az a galád, aki megitta a tízóraira hozott italát, arra sem vette a fáradtságot, hogy legalább eltüntesse szörnyű tettének nyomait. Lazán kidobta a hűtő mellett lévő szemétgyűjtőbe. Ádám reggel óta csak arra várt, hogy a hűvös, epres joghurt simogatóan lefolyjon a nyelőcsövén. Türelmesen fogadta az ügyfelek hívásait és vitte fel az adatokat a laptopjára, pedig az a néhány idióta aki szükségesnek tartotta, hogy elmesélje fél életét, mielőtt előhozakodott volna a problémáival, rendszerint kiakasztotta. Mindennap felüdítő volt számára a szünet, amikor a többiek kimentek cigizni, és ő végre megihatta a joghurtját. Az kikapcsolta néhány percre abból az unalmas, zsibbasztó irodai környezetből.
Az irodában nem volt szokás, hogy valaki hozzányúljon a közös hűtőben a másik ételéhez. Ez egy kimondatlan elemi szabály volt. Ádám mindenesetre megtette az óvintézkedéseket. A tévedések elkerülése érdekében egy jelölő cetlit ragasztott a flakonra, amire a nevét is ráírta. Mégis, mikor szünetet tartott és odament a hűtőhöz. hogy megigya joghurtját, annak csak hűlt helyét találta. A jelölő cetlije azonban nem a szemetesben végezte. Az ott díszelgett a hűtő ajtaján, a sarkában az alábbi kiegészítéssel. „Sajnálom, de megérte!”.
Ádám csalódása leírhatatlan volt. A veszteség és az a cinikus szöveg még jobban felbőszítette. Lassan visszament az íróasztalához és megpróbált a feladataira koncentrálni. Nehezen ment, mert a joghurtivás a szokásává, sőt már-már szertartássá vált. Aztán úgy döntött, hogy nem bosszankodik tovább. Talán az egyik kolléga elfelejtette elhozni az ebédjét és ezt a cseppet sem szimpatikus módszert választotta éhsége csillapítására. Úgy gondolta, csak egy egyszeri eset volt, ezért túltette magát rajta.
Másnap Ádám ismét pipa lett. Miután reggel a hűtőben hagyta epres joghurtját, arra számított, hogy délben ott találja. Nem hitte, hogy megismétlődik a tegnapi példa nélküli eset. Ugyanazon a polcon hagyta a joghurtot, ugyanazzal a felirattal. Aztán egész délelőtt ügyfelezés, adatok rögzítése. Majd jött az ebédszünet. A kis teakonyhába belépve a jelölő cetli ismét a hűtő ajtaján díszelgett a „Még mindig megéri!” felirattal, amit még egy mosolygós „smile” fejjel is kiegészített a tettes. Ádám összegyűrte a papírt és a szemetesbe dobta. Alaposan körülnézett a teakonyha mindössze hat négyzetméterén, hátha talál valami nyomot, ami joghurttolvaj kilétére utalhatna. A konyha azonban makulátlan volt. A mosogató üres, az összes szekrény zárva, és még az asztalt is olyan alaposan megtisztították, hogy még a hetekkel ezelőtti makacs kávéfoltok is teljesen eltűntek róla. Ádám a fejét csóválva, gondolataiba merülve tért vissza az íróasztalához, majd egy elkeseredett sóhajjal leült.
A takarító és a karbantartó személyzet kivételével, akik csak kora reggel és késő este jöttek be, tizenkét ember dolgozott rajta kívül az irodában. Ádám kizárta Katit a gyanúsítottak közül, mivel laktóz érzékeny volt. Margót és Lizát is kizárta, mivel a kézírásuk túlságosan kifinomult és nőiesen rendezett volt a jelölő cetlin találthoz képest. A többi kilenc férfi azonban mind felkerült a szűkített listára.
Ádám a munkaideje hátralévő részében kevés figyelmet fordított a munkájára. Ehelyett inkább a kollégáit kezdte el figyelni és elemezni. Figyelte a mozgásukat, hallgatta a beszélgetéseiket és várta, hogy a „bűnöző” elárulja majd magát. Mindenki úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, és egy kivétellel, ez igaz is volt. Ádámot bosszantotta ez a tudat.
Végül aztán sikerült leredukálnia a szóba jöhető elkövetők számát és az első számú gyanúsítottja a 25 éves Botond lett, aki nemrégiben csatlakozott az irodához. Fiatal és ígéretes szakembernek tartották. Megvolt a lendülete, kitartása, csak úgy buzgott benne a tenni akarás, ami egy fölényes önbizalommal is párosult. Ádám és Botond sohasem lógtak együtt az irodán kívül, de sokat hallott a poénjairól, az ugratásairól és arról, hogyan csinál bohócot a kollégáiból. Ráadásul Botond mindennap forró csokoládét vett az automatából kávé helyett, ami megerősítette, hogy szereti az édességet.
És akkor Ádám elhatározta magát. Nem lepődött meg túlságosan, amikor Botond minden vádat visszautasított.
– Nem tudom, miről beszélsz. – mondta, és még a szemét sem vette le a laptopja képernyőjéről.
Ádám nem akart veszekedni, ezért csak annyit mondott halkan:
– Akkor jó.
Még aznap este a bevásárlóközpontban a szószok között nézelődve megakadt a szeme egy chili szószos flakonon. „Marha erős” hirdette a felirat, és Ádámban felsejlett a megoldás. Mekkora ötlet! Nemcsak elkapja majd és megleckézteti teakonyhába besurranó tolvajt, hanem a kollégák szemében is nagyot fog nőni, ahogy alaposan helyre teszi ezt a kis arrogáns figurát.
Otthon a joghurtos flakonból kiöntött egy kis joghurtot, bőséges mennyiségű szósszal pótolta, majd visszacsavarta a kupakot. Másnap reggel a szokásos helyén hagyta a meglepetés-csemegét, rajta a szokásos jelölő cetlivel, és várt. Valamivel tizenegy óra után Ádám köhögést hallott a teakonyha felől, majd egy hangos csattanást, amely végigvisszhangzott az amúgy csendes irodán. A kollégák zavart pillantásokat váltottak, majd berohantak a konyhába, hogy megtudják, mi történt. Botond a konyha közepén, a járólapon négykézláb hevesen fuldokolva zihált. Arca vérvörös volt, az ajkai megduzzadtak, szemei könnybe lábadtan meredtek előre. Ádámnak ekkor villant be, hogy Botond egyszer mondott neki valamit a fűszerallergiájáról. Tegnap este ez teljesen elkerülte a figyelmét.
– Valaki hívja a mentőket! – kiáltotta, és az elsősegélynyújtó dobozért rohant.
A nap további része homályosan maradt meg Ádám emlékezetében. Mire a mentő megérkezett Botond már alig kapott levegőt. A mentők gyorsan elszállították anélkül, hogy bármit mondtak volna az állapotáról. Ádám egy taxival követte őket, és másfél órát vált a váróban, mire megtudta, hogy Botondnak már csak a teste ért oda.
„Nem érte meg!” – volt az első gondolata.
Author: Progner László
Progner László az Irodalmi Rádió szerzője Egy borsodi kohászvárosban kezdett el ketyegni a számlálóm 1963-ban. Itt nőttem fel, itt ismerkedtem meg a világgal, itt tanultam és ide kötnek baráti és családi kapcsolataim is. Számtalan helyen megfordultam már, külföldön és belföldön egyaránt. Tapasztalatot, tudást, élményeket gyűjtöttem éveim számának gyarapodása közben. Sok mindenbe belekóstolva bontogattam szárnyaim az élet számos területén. A rendszerváltás óta kizárólag saját magam munkaadója voltam. Ezt hol vállalkozóként, hol cégeim vezetőjeként valósítottam meg. Gyermekeim már felnőttek, kirepültek a családi fészekből, és ezzel együtt a felelősség lelki terhe sem nyomja már a vállam, így rengeteg szellemi energiám szárnyalhat szabadon. Jelenleg túravezető vagyok egy egészségügyi és sportturisztikai vállalkozásban, amit a feleségemmel együtt építettünk fel. Ahogy múltak az évek, úgy fedeztem fel magamban új dolgokat, új késztetéseket. Hatvan éves koromra kapott el a gépszíj. Talán az évek során az elmém padlásán lerakódott emlékek, érzések és információhalmaz leporolása inspirált arra, hogy amit ott találok, azt szavakká formáljam, és megosszam másokkal. Addig szeretném folytatni az írást, ameddig lesz aki elolvassa, akit el tudok kalauzolni gondolatvilágomba.
