– Lányok, végezetül van egy jó, és egy rossz hírem. – fejezte be a hétfő reggeli eligazítást a főnökasszony.
Levette folyton bepárásodó szemüvegét, megtörölte, hegyes orrára biggyesztette, majd tömzsi karjaival szélesen gesztikulálva folytatta.
– Kaptunk húsz százalék béremelést, viszont megvonják a területi pótlékot.
– Fél éve is csökkentették a pénzünket – szólt közbe egy duci fiatalasszony. – Így alig keresünk kevesebbet, mint tavaly ilyenkor.
– Lényeg, hogy a rádióban, meg a tévében jól hangzik.
– Nem politizálunk! – emelte fel a hangját a főnökasszony. – Mindenki tudja a dolgát. Munkára, hölgyeim!
Az asszonyok szedelőzködtek, kettesével, hármasával elindultak. Várták őket az idősek, a gondozásra szorulók.
Egyikük, Tóth Hanna, egyedül indult. Aznapi első gondozottjához, ki kellett utaznia a kerület túlsó szélére. Alaposan kitömött, nehéz hátizsákot cipelt. Vékony-szálú sűrű haját, arcába fújta a goromba januári szél. Térdei fájtak a sok talpalástól, szükség volt néhány lépésre, míg bejáródtak.
– Néhány év, és nekem lesz szükségem gondozásra – gondolta.
Egy éve nyugdíjban lenne, ha a teljes időt beszámítják, amit főállású anyaként töltött. Nem volt könnyű. A gyerekek, kétévenként jöttek, szinte egyszerre voltak kicsik. Mindazonáltal úgy gondolta, azok voltak a legjobb idők. Sajnálta az asszonyokat, akik nem tudták, vagy nem akarták a gyermekeikkel tölteni az első, legfontosabb éveket. Olyan dolgokat veszítettek, amit később már nem kaphatnak vissza.
A busz éppen elment, két átszállás után, egy szűk óra múlva, megérkezett a kopott, okkersárga házhoz. Fújtatva csöngetett a negyedik emeleti lakás ajtaján. Madárcsontú, vizenyős kék szemű, hegyes állú anyóka nyitott ajtót. A gondozónő orrát megcsapta az ismerős szag, ami az idősek lakta lakásokra jellemző. A masszív, sötét szekrények, epedás kárpitozott székek, fotelek, szintén arról árulkodtak, hogy itt öregasszony lakik.
– Jó napot, Matild néni.
– Képzelje, meglátogatott tegnap az unokám, a Karcsi.
– Ilyen korán? Nyugdíjfizetés után szokott jönni.
– Most van egy teljesen biztos tippje, amivel rengeteget fog nyerni.
– Vagyis, megint pénzt adott neki. Nem lesz ennek jó vége, Matild néni.
A gondozónő, ahogy mindig, lerakta táskáját az előszobában, és elment kezet mosni.
Másfél óra múlva, fürdetés, bevásárlás után indult a következő címre. Volt a megállónál egy pékség. Itt szokott ennivalót vásárolni magának, amit elmajszol, míg a buszra vár. A boltban már ismerték előre összekészítették a két pogácsát. Ahogy ki akartra fizetni látta, a pénztárcája üres, pedig úgy emlékezett, hogy volt benne egy ezres.
– Köszönöm, most látom, hogy nincs nálam pénz – adta vissza a zacskót.
– Majd holnap behozza – hárította el a fiatal eladólány.
Mire végigjárta a másik három címet, a táska súlyától meggörnyedve alig vonszolta magát.
Este, mikor hazaért, még mindig a pénzen gondolkodott, gyanakodott. Három, ezerforintos sárkára pici pöttyöt rajzolt tollal, és eltette a tárcájába. Vacsora után eldőlt, s álomtalan, mély alvásba zuhant.
Másnapra, a szélhez eső is társult. Fülébe vattát tömött, mert könnyen begyulladt. Kipirult arccal érkezett az okkersárga házhoz. Ugyanúgy az előszobában hagyta a táskáját, kirepedezett kezére meleg vizet folyatott. Az apró sebeket, csípte a szappan.
Aznap takarítani és vásárolni kellett. Az öregasszony adott egy ezrest, és csak annyit kért, ami belefért a pénzbe. Hanna megnézte a bankjegyet, ott volt rajta a jel, a tárcájából pedig hiányzott.
– Most mit csináljak? Jelentsem? Alázzam meg? – töprengett. – Ha kiderül, megszüntetik a gondozást. Teljesen egyedül marad, csak az unokája fogja látogatni, az is csak azért, hogy szipolyozza. Lehet, hogy ez már kezdődő demencia?
Ettől kezdve úgy vitt magával pénzt, hogy ne érje meglepetés a pékségben.
Két héttel később, nyugdíjfizetés után hiánytalanul megtalálta tárcájában ez eltűnt pénzt. Mellette egy kis cédula, rajta egyetlen szó: köszönöm.
Author: Kurucz Árpád
A nevem Kurucz Árpád. 1962-ben születtem Budapesten, azóta itt élek a párommal és négy gyerekünkkel. Most, hogy a gyerekek már felnőttek, több szabadidőm van, körülbelül három éve foglalkozom írással. Nincsenek művészeti tanulmányaim, technikusi szintű műszaki végzettségem van. Autóbusz vezetőként dolgozom. Kiskorom óta szeretek olvasni. Kedvenc íróimtól igyekszem ellesni a fortélyaikat. (Szabó Magda, Janikovszky Éva, Moldova György, Móra Ferenc, Stephen King, Rejtő Jenő stb.) Nyilván rengeteg tanulnivalóm van még.
