Utazás három szóért

Csaszi András, nyugalmazott, aranykoszorús órásmester, végignézett az ünnepi terítéken. Szögletes, ráncoktól barázdált arcán, elégedett mosoly ült. A lakomához minden előkészítve, a torta, tizenhárom gyertyával, a hűtőben várja végzetét. Még egy kanalat egyenesre igazított, mikor megcsörrent a régi, tárcsás telefon.

– Te vagy az, fiam? Minden kész. Mikor értek ide?

– Nem tudunk menni, apa. Egy ellés, hamarabb indult, mint vártam.

– Mikor tudtok jönni? Ne felejtsd el, hogy a gyereknek, ma van a születésnapja.

– Talán, karácsonyra eljutunk. Addig teljesen be vagyok táblázva.

– Karácsonyra? Július van! A fiú mindig itt tölti a nyarat. Erre készül egész évben.

– Sajnálom, apa. Adom Bercit.

– Szia, Tata – hallotta recsegve, az öregember, unokája hangját. – Mondtam a fiadnak, hogy el tudok már menni egyedül is, de nem enged.

– Ha nem enged, biztosan igaza van.

– Csak azt fújja, „nem a szomszéd faluba kell utazni” – csúfolta apját mély hangon.

– Majd kapsz egy pofont, csak szemtelenkedj! – hallatszott a háttérből.

– Kitalálunk valamit – mondta Csaszi András, és lassan letette a telefont.

Beletúrt ritkás, ősz hajába, megvakarta fejét, mintha a gondolatait akarta volna összegereblyézni. Ránézett az órára, negyed tíz. Tudta, ha fél órán belül elindul, öt átszállással, éjjel tizenegyre eljut Túristvándiból, Nagyatádra. Ott élt a fia, családjával. Főnöke rábeszélte, egy évre vállalja el, a körzeti állatorvosi állást. Azóta, a fecskék tizenkétszer költöztek el, és tértek haza.

Az öregember belepakolta egy nagy hátizsákba az ételt, amiről úgy gondolta, nem romlik meg az úton, bezárta az ajtót, és becsöngetett a szomszédba.

– Csókolom, Bandi bácsi.

Kissé szögletes mozgású fruska szaladt a kertkapuhoz. Széles, mosolygós arca, csupa szeplő. Vállai fölött, két rozsdavörös copf táncolt.

– Pannikám – kezdte az órásmester. – El kell utaznom, kérlek, gondoskodj a tyúkokról. Itt a kulcs, a hűtőben van a torta, egyétek meg.

– Nem lesz szülinap? Nem jön a Berci? – szontyolodott el a leány.

Hirtelen elpirult, s hogy zavarát leplezze, hadarni kezdett.

– Pedig egy csomó mindent kitaláltam. Megnéztük volna a vízimalmot, a fát, ami alatt Petőfi a Tisza-t írta. Fürödnénk a Túrban.

– Ne lógasd az orrod. Holnapután megjövünk.

A hátizsák súlya alatt kifulladva, sietősen lépkedett a buszmegálló felé. Kimelegedve, fújtatva zöttyent le az ülésre.

– El vagyok kényelmesedve. Többet kellene sétálnom.

A busz éppen félúton járt Vásárosnamény felé, mikor a motor köhögött kettőt, és leállt. A sofőr kínozta egy kicsit az önindítót, aztán telefonált. Csaszi András nyugtalanul fészkelődött. Órásként, a pontosságot, a legfőbb erények közé sorolta. A pótló járat, fél óra múlva érkezett meg. Az öregember még látta elmenni a buszt, amire át kellett volna szállnia.

– Kis szerencsével, még elérhetem Nyíregyházán a Pesti vonatot – gondolta, s kiállt stoppolni az országútra.

Rövid idő múlva megállt egy teherautó, de azzal, csak néhány kilométert tudott haladni. Aztán, egy furgon lassított, aminek, csak a hátuljában volt hely. Egy lelőtt őz bámult rá, üveges, vádló szemekkel. Iszonyodott a tetemtől, vérszag felkavarta a gyomrát. Kénytelen volt kiszállni. Eltámolygott egy út menti nyárfáig, és a tövére hányt.

Úgy tűnt, a szerencse mellé szegődik. Fél órával később felvette egy asztalos, aki Nyíregyházára vitt deszkákat. Azokon kucorgott, mivel csak a platón tudtak helyet szorítani. Tíz perccel a vonat indulása előtt mászott le, az állomásnál.

– Kérek, egy nyugdíjas jegyet Nagyatádig – mondta a rácsos ablak előtt és elő akarta venni a pénztárcáját. Nem találta. Már az összes zsebét kiforgatta hiába, mikor a háta mögül valaki rákiabált.

– Ne tartsa fel a sort! Elmegy a vonat!

Hasztalan nézett át újra mindent. A nagyobb baj az volt, hogy a tárcájában voltak az igazolványai is.

– Most már otthonról is messze vagyok, inkább előre megyek, mint hátra – gondolta, és újra kiállt az út mellé.

Sokáig ácsorgott feltartott hüvelykujjal, míg valaki felvette. Örült, bár csak a következő faluig jutott. Onnan, gyalog tett meg egy kilométert, mikor szemből érkező rendőrautó lassított mellette. Ketten szálltak ki belőle, kérték a személyi igazolványát.

– Ha, nem tudja igazolni magát, be kell vinnünk – mondta a magasabbik. – Aztán majd meglátjuk, mi lesz magával.

A Nyíregyházi Kapitányság egyik emeleti irodájába vezették. Az asztal mögött, zömök, mérges arcú, harmincas férfi ült. Tóth hadnagyként mutatkozott be. A kihallgatást, félbe szakította a telefon.

– Tóth – szólt bele a rendőr. – Értettem. Máris indulok.

Az ajtóból, visszaszólt.

– Maradjon itt, nem sokára folytatjuk.

Az öregember egy darabig üldögélt, majd felvette hátizsákját, és kisomfordált a folyosóra. A kijáratnál, a kapus épp egy nagyobb csoporttal volt elfoglalva, kisurrant mellettük az utcára. Szaporán szedte lábait, hátra-hátra pillantva, üldözi-e valaki.

Délután öt órakor, ugyanott állt, ahol három órával korábban. A forgalom, már csitult. Tűzpiros, kétüléses sportkocsi ment el mellette, majd tizenöt méterrel utána megállt. Az öregember futott. Mielőtt odaért, az autó tovább gurult néhány métert. Az idős férfi, szaladt utána. Ez még egyszer megismétlődött, azután a kocsi füstölgő gumikkal elszáguldott. Az órásmester zihálva előrehajolt, két tenyerével a térdeire támaszkodott. Szíve a fülében dobolt, nyakán érezte a verőér lüktetését. Amint kiszuszogta magát, újra feltartotta az ujját. Unalmában számolgatta az elhaladó autókat. Egy bő órával később, valami más közeledett. Rémisztő morajlással, öt chopper tűnt fel. Ék alakban haladtak, akár a vadludak. A hatalmas motorokon, egy-egy szobor-merev figura ült, talpig bőrbe öltözötten. Csaszi András gyorsan leeresztette az kezét, de már elkésett. Megálltak mellette. Az elöl haladó levette sisakját, szétrázta torzonborz haját, szakállát.

– Hova ebben a melegben, fater? – kérdezte, és hegyeset sercintett, közvetlenül az öregember cipője mellé.

– Nagyatádra, a fiamékhoz. – jött a megszeppent válasz.

– Az még, jó messze van. Pattanj föl Bádogfej mögé. Elviszünk egy darabon – mutatott egyik társára, aki ezüstözött, Wehrmacht rohamsisakot viselt.

Az öregember, nem mert ellenkezni, fölkecmergett a hátsó ülésre. Valaki, egy ütött- kopott bukósisakot nyomott a kezébe. Szédítő sebességgel, nyolcvan kilométert tettek meg anélkül, hogy az alakzatot megbontották volna. Az órásmester, még soha nem félt ennyire. Görcsösen kapaszkodott Bádogfej vállába, közben úgy érezte, a menetszél a sisakot, a fejével együtt viszi le. Egy útelágazásnál megálltak, a motorosok némán biccentettek, aztán elrobogtak.

Csaszi András, balra indult. Kényelmesen, dudorászva ballagott. „Az a hely kell, hol pont lesz az út…” Ahogy nyúltak az árnyékok, úgy nőtt a fáradtsága. Egyre biztosabb lett benne, hogy könnyű, nyári cipői, ólombakancsokká változtak. Mire a Nap, vörös koronggá szelídült elkeseredett. Egy teremtett lelket sem látott, csak az országút szürke szalagja kanyargott előtte és mögötte.

– Mit keresek itt? Otthon kellene ülnöm a tévé előtt. Vagy sakkozhatnék a szomszéddal, egy fröccs mellett.

Bíbor fátyol mögül, egyenként bújtak elő a csillagok. Később a Hold is felébredt, s lágyan csorgatta fényét a Földre.

Az út mellett, szalmakazlak sötétlettek. Az öregember bebújt az egyikbe, s nyitott szemmel hallgatta a tücsökciripelést. Nem sokára elindultak, az éjszakai vadászok. Egy róka settenkedett megnyúlt testtel, a tarlón. Amint, finom orra megérezte az ember szagát, eliramodott. Később, egy fülesbagoly ereszkedett le hangtalanul. Váratlanul felröppent, lecsapott, s mikor újra felemelkedett, egér lógott a karmai közt. Fiai, már nagyon várták, egy vén tölgy odvában.

Az órásmester, arra ébredt, hogy egy kíváncsi ürge szaglássza az egyik kezét, a másikon pedig jókora pók fut át. Sóhajtva nyomkodta lábán a vérhólyagokat, izmait fájdalmas csomók feszítették.

A Gondviselés rátekintett. Egy teherkocsi, cementet vitt, Székesfehérvárra. Tizenegy órára, már a balatoni út mellett állt. A Nap teljes erővel ragyogott. Zsebkendője négy sarkára, egy-egy csomót kötött, és a fejére tette. Pár méterre tőle, két karcsú, fiatal lány stoppolt. Egyiküknek élénksárgára volt festve a haja, a másiké jáde színűre, ami pontosan passzolt a szeméhez.

– Van valami kajája, papa? – kérdezte Jáde Hajú, a sokat látott vándorok közvetlenségével.

– Van – nyitotta ki a hátizsákot az öregember. – Egyetek csak. Úgyis olyan soványkák vagytok.

A zsákból, nagy szelet rántott húsok kerültek elő, és a lányokat nem kellett biztatni. Mire jól laktak, a csomag jócskán könnyebb lett.

– Ideje indulni – törölte meg a száját, Sárga Hajú, és csuklott egyet.

Már a harmadik kocsi, egy ezüstmetál szedán megállt. Huszonéves férfi nyitotta ki az ajtót.

– Az öreg csóka veletek van?

– Nagyjából.

– Benneteket elviszlek, ő marad.

– Nem! – vágta rá, egyszerre a két lány.

– Ti tudjátok.

Azzal elindult, pedig Jáde Hajú, még fogta az ajtót.

– Köcsög! – emelte fel középső ujját, Sárga Hajú.

Végül, egy idős házaspár vitte el őket. Csaszi András, a Balaton keleti végénél köszönt el.

– Várjon! – állította meg Jáde Hajú.

Leakasztott zsákjáról, egy viharvert plüss macskát.

– Ezt vigye magával. Nekem mindig szerencsét hozott – mondta, és cuppanós puszit nyomott az öregember arcára.

Órányi séta után, egy út menti pihenőhelyen, vénséges, rozsdás, kék kisbuszon akadt meg a szeme. Hattagú család utazott benne. Tőlük kérdezte meg, elvinnék-e egy darabon.

– Nagyon szívesen – válaszolt, a négy gyerek után is csinos asszonyka.

Alig hagyták el a parkolót, megszólalt a legkisebb fiú.

– Éhes vagyok.

– Én is, és pisilnem is kell – folytatta a következő.

– Én szomjas is vagyok, és hányingerem van – kezdte a harmadik, egy kislány.

A legnagyobb fiú, aki valamilyen elektronikus játékon játszott, öt percenként megkérdezte.

– Messze vagyunk még?

Néha kikiabált az ablakon: mérgesek a madarak!

Az órás mester újra kinyitotta a zsákot. Mikorra mind jóllaktak, kiürült. A családdal, Kaposvárig jutott. Onnan egy traktor pótkocsiján folytathatta az utat. Mikor Böhönyén lemászott, a Nap már a fák csúcsán egyensúlyozott.

Öt perccel később rendőrautó áll meg mellette. Nem kérték az igazolványát, csak alaposan kifaggatták.

– Maga az atádi állatorvos apja? – csodálkozott egyikük, egy sovány törzsőrmester. – Jól ismerem. Rendes ember. Hozzánk is ő szokott jönni, ha beteg valamelyik jószág.

A rendőrök elvitték Somogyszobig. Úgy tudták, még aznap megy egy vicinális Nagyatádra. Pénzt is adtak vonatjegyre. Sajnos tévedtek. A következő, másnap reggel öt órakor indult.

– Csak nem fogok padon aludni, mint valami tekergő – csapta hátára az üres zsákot.

Az országút a sínek mellett haladt, azon bandukolt a holdfényben. A város határában érte utol a pirkadat, akkor pöfögött el mellette az első vonat. Fél óra múlva, vérző lábbal, elcsigázottan, piszkosan, éhesen megérkezett.

– Hogy jutott eszedbe ilyen butaság? – zsémbelt a fia.

– Tudod, nem végtelen az idő, amit még veletek tölthetek. Meg aztán, személyesen akartam felköszönteni az unokámat.

A hangok nyurga, csontos arcú kamaszt csalogattak elő szobájából.

– Szia, Tata! – derült fel morcos fizimiskája.

– Isten éltesen sokáig! – huzigálta fülét, nagyapja.

– Elmehetnénk pár napra Tatához mind. Berci, meg ott maradna nyár végéig – szólt közbe az anya.

– De, szívem tudod, hogy… – kezdte az apa, ám felesége tízezer voltos pillantása, bele fojtotta a szót.

Az állatorvos lemondta minden kötelezettségét, a következő hétre, azzal hogy el kell utaznia.

Délután, az órásmester a hátizsákjából rázogatta ki a morzsákat, mikor egy lapos, fekete tárgy esett ki belőle.

– Hiszen ez a pénztárcám! Már emlékszem, a vásárosnaményi buszon raktam a zsákba, nehogy kiessen a zsebemből.

Másnap, felkerekedtek. Az öregember hátra ült unokája mellé.

– A szalmakazalban jobban aludtam, mint otthon. Egyszer próbáld ki te is. Amúgy, a szomszéd Panka, már nagyon vár téged – tette hozzá, látszólag közömbösen.

– Tudom – vörösödött el Berci. – Szoktunk telefonon beszélni. Szuper lesz.

– Szuper – bólintott, az öregember.

Berci, mondott volna még valamit, de nagyapja, hátra döntötte fejét, elszundikált.

Nagyon elfáradt, szegény – gondolta, és mosolyogva, szeretettel nézte öregapját.