A tutaj hátsó végén állt. A kezében lévő vastag rudat teljes erejével a sekély folyó medréhez nyomta és megpróbálta előretolni a fából készült járművet, ami, legnagyobb bosszúságára, állandóan fennakadt a köveken. Már több mint egy órája evezett. Fáradt volt és erőteljesen izzadt a közel harmincöt fokos nyári hőségben. Fekete bőr csizmája még szárazon tartotta ugyan a lábfejét, de világosbarna szövetnadrágját már teljesen átnedvesítette a lábszárán az állandóan felcsapódó víz. A verejték a felsőtestére tapasztotta a fehér, könyékig feltűrt inget, amit a kék, népi motívumokkal díszített, hímzett mellény alatt viselt. Fekete kalapját, aminek keskeny karimáját apró, fehér kagylók díszítettek, néha hátratolta a homlokán, amikor kezével letörölte a verejtéket az arcáról. Nem sok lehetősége volt a pihenésre. Olykor minden erejét beleadva lökni kellett a sekély Dunajecen megfeneklő tutajt, máskor pedig irányítani, mert a heves sodrásban megindult a jármű, és ha nem tudja megfogni, talán meg is pördül a tengelye körül. A turisták persze élvezték a folyón kialakuló kisebb gyorsítókat, és nagyokat nevettek és sikongattak, amikor egyik vagy másik oldalra dőlt a jármű.
Aznap ez volt a harmadik és egyben utolsó útja. Jó lesz végre hazamenni. Eszik valami meleget és alszik egy nagyot a tévé előtt. Munka közben nincs ideje enni. Általában kora délelőtt veszi fel az első csoportot Sromowce Wyznében, elviszi őket a végállomásra, Szczawnicára, ahol felpakolják a tutajokat és a főnöke autóval visszaszállítja őt és két másik kollégáját a kiindulópontra. Ott ismét lepakolják a hajókat, és mire összerakják őket, már jön is a második csoport, akikkel ismét megteszik ugyanezt a távot. Három csoport fér bele egy napba, de szerencsére csak főszezonban, júliusban és augusztusban vannak ennyien. Ősszel majd hamarabb hazamehet, mondta a vállalkozó, amikor munkába állt. Ősszel majd beállhat a családi vállalkozásba, mondta az apja.
Az anyja és az apja sajtkészítéssel foglalkoznak. Kisgyermekként minden hajnalban a fejőgép búgására ébredt, azután gyorsan felöltözött és rohant az istállóba. Nagyon szerette, amikor megengedték neki, hogy a fejőkelyheket cserélgesse egyik tehénről a másikra, és hordhatta a langyos tejet az istálló melletti kis konyhába. Örült, hogy a szülei segítségére lehet. Iskola után a csomagolásra bekészített sajtdarabokat gönygölte papírba, amit az apja kétnaponta a környékbeli üzletekbe szállított. Amikor a krakkói középiskolába került, az apja a család távolabbi rokonait kérte meg, hogy felváltva támogassák őket a gazdaság körüli munkákban. Úgy érezte, mintha az apja zokon vette volna, hogy itt hagyja őket.
Idén májusban, miután végzett az informatikai technikumban, ismét hazaköltözött, és igyekezett mindent ugyanott folytatni, ahol négy évvel korábban abbahagyta. Időközben azonban a gazdaság tehénállománya egy járvány miatt erősen lecsökkent, a szülei pedig elfogadták, hogy a kisebb családi üzemben éppen csak annyi sajtot állítanak elő, amennyit hétvégén a helyi piacon el tudnak adni. A családi hagyományról, a nagyüzemi sajtkészítésről azonban nem voltak hajlandóak végleg lemondani: az apja úgy gondolta, hogy ősszel az ő segítségével hitelt vesznek fel, és jövő tavaszra ismét fellendítik a régi családi vállalkozást. Addig is, mivel a tehenek már nem adnak egésznapos elfoglaltságot, munkát szerzett neki ennél a tutajos vállalkozónál.
A kollégái szinte egytől egyig középkorú vagy idősebb férfiak. Egyedüli fiatalként nem sok mindent tud kezdeni velük, egész nap a megélhetési és a családi gondjaikat hallgatja. Az egyiknek hamarosan elárverezik a házát, a másik hónapról hónapra él, a harmadik pedig amiatt panaszkodik, hogy mindkét fia Krakkóba költözött és egyre ritkábban járnak haza. „A mai fiatalokat már nem érdekli a vidéki élet” – morogják két dohánysodrás között. Észrevette ő az anyja feltűnően túlzó gondoskodását és csillogó szemű mosolyát azon a reggelen, amikor először ment dolgozni a tutajos Pavelhoz, de csak később jött rá, hogy azért dicsekszik vele és a munkájával lépten-nyomon minden ismerősének, mert büszke rá, hogy itthon maradt. És az apja is sokkal vidámabb és energikusabb, mióta beállt a tutajosok közé. Minden reggel megkínálja egy pohár szilvapálinkával, ami az ő családjukban már generációk óta a férfiak megbecsülésének a jele volt.
A tutaj szélén ülő, nagykarimájú szalmakalapot viselő nő sikoltása kizökkentette a gondolataiból. Annyira elmerült az elmélkedésben, hogy nem vette észre, hogy a folyó egyik éles kanyarulatához érkeztek, ahol az erős sodrás miatt a víz átcsapott a tutaj oldalán, hidegzuhanyként benedvesítve a szélen ülők combját és lábszárát. Erősebben markolta a rudat, megpróbálta egyenesbe hozni a járművet és kikerülni a vízből kiálló köveket.
Jagoda biztos nem csapna ekkora balhét egy kis hideg víz miatt. Májusban, amikor Krakkóban utoljára találkoztak, egy szökőkút melletti kis kávézóban beszélgettek a közös jövőjükről. A szökőkútban két kisfiú játszott, akik folyton lelocsolták Jagoda szoknyáját és lábszárát, de ő csak nevetett ezen. Az évvégi vizsga előtt pár nappal kapott állásajánlatot egy jólmenő varsói informatikai hálózatfejlesztő cégtől, amit habozás nélkül elfogadott, ezt ünnepelték meg a kávézóban. Jagoda divattervezést fog tanulni Varsóban, ő pedig munkába áll. Nem igazán lesznek anyagi gondjaik. Egyhavi fizetése annyi lesz, amennyiért a tutajosok egy egész szezont végigdolgoznak. Az egyszobás kiadó lakásokat bújták az interneten, és jegeskávét szürcsölgettek.
Május végén mindketten hazaköltöztek, de azóta is mindennap beszélnek messengeren. Jagoda már le is előlegezte a lakást, augusztus utolsó napjaiban költözhetnek. A hálózatfejlesztő cég szintén szeptembertől fogja alkalmazni. Azt mondta a főnöke, hogy addig is pihenje ki magát, mert utána nagy hajtás várható, valószínűleg csak karácsonykor fog tudni legközelebb hazalátogatni. Még pár hét ebben az unalmas, szürke faluban, aztán beleveti magát a fővárosi életbe. Már alig várja. Az anyjára gondolt, aki talán még sírni is fog, ha megtudja, hogy elhagyja őket. Az apja reakciójára még csak gondolni sem mert.
Egy erőteljes mozdulattal a folyó medréhez nyomta a rudat, majd ugyanolyan erővel a part felé lökte a tutajt. Még egy lökés és a tutaj eleje már szárazon volt. A szerkezet oldalán egyensúlyozva, ügyes ugrásokkal a parton termett és a jármű elejére erősített kötéllel még egy kicsit előrébb húzta a fából készült szerkezetet. Miután a turisták sorban leszálltak, határozott mozdulatokkal elkezdte leszedni az üléseket, amiket aztán összehajtott, és a folyóhoz vezető kavicsos út mentén felpakolt. Leszedte a tutaj elejére drótokkal felerősített fenyőágakat és egy kupacba rendezte azokat az összehajtott ülések mellett. Ezután egy partra vetett, vastag faágra ült és várta, hogy Pavel furgonja megérkezzen és felpakolják a tutaj darabjait. A fehér kagylók ezüstösen csillogtak keskeny karimájú kalapján a lemenő nap fényében.
Author: Szanyi Ildikó
Szanyi Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Saját honlapom: www.szanyiildiko.hu „Eltűnhetünk szép csendben, mintha soha itt sem lettünk volna. Óvatosan, lábujjhegyen is kiosonhatunk ebből a világból, de mennyivel menőbb már, ha fennmarad a neved egy könyvön, egy festményen vagy egy épületen. Vagy bárhol. A lényeg, hogy nem felejtenek el egészen. És ezzel egy kicsit olyan lesz, mintha tovább élnél. Mintha nem halnál meg teljesen.”