Ádám az utcán, egy padon ülve töltötte ebédidejét. Egy talpalatnyi földet nézett, miközben a celofánba csomagolt szendvicséből falatozott. Megbabonázta egy kicsiny sziget, melyet a véget nem érő betontenger vett körbe. A szigetből fűszálak és fehér szirmú virágocskák nőttek ki. Lehajolt, kinyújtotta a kezét, és végig simította a fűszálak csúcsát. Élvezte ahogyan bizsergették az ujjai barázdáit. Behunyta a szemét. A béke elöntötte lényét, és az arcára könnyed mosoly ült. Vegyes virágillat csapta meg az orrát. Kinyitotta a szemét, és egy zöldellő, virágos réten találta magát. Felkacagott, még a könny is kiserkent a szemeiből. Belefeküdt a magas fűbe, majd fűszálakat tépett és a magasba dobta azokat. Érezte ahogyan visszahullanak rá, és beborítják az arcát. Mélyeket szippantott a frissen tépett fűszálak illatából, átélte, ahogyan eggyé válik a természettel. Felnézett a Napra. Nem bántotta annak fénye, sőt, csak erősebbé vált tőle. Családja lettek a virágok, a zöldellő fűszálak. Figyelte, hogyan cseperednek mellette újdonsült testvérei.
De a mesés világ nem tartott sokáig, egy ismerős, kellemetlen hang rántotta vissza a szürke valóságba. Zsebéhez kapott, telefonjára nézett. Véget ért a szünete, ezt jelezte az, hangosan berregve. Lassan állt fel a kényelmetlen, régi padról, melynek lábánál az idő vasfoga megrepesztette a járdát, s annak kráterében bújt meg kis szigete, ahová fantáziája kalauzolta el. A pad mögött egy hatalmas irodaépület tornyosult, megszámlálhatatlan tükröződő ablakokkal, mint egy gigantikus óriás, aki ezernyi villogó szempárral figyelte őt. Az eget verő épület gyomrában nem volt virágillat, sem zöldellő természet. Nem melengette a langyos, selymes szellő sem. Csak egy piros vödör, benne bűzös, szürke rongy várta, mellyel a hórihorgas monstrumot takarította. Szürke napjaiban, fekete-fehér lények lengték körül, akik nem értették volna őt meg soha, milyen boldogság járta át, ha elutazhatott oda. Oda, kintre, a szigetre, a zöld völgybe.
Ádám túl volt élete delén, de odakint a pad lábánál, a növekedő növényzet láttán, újra ifjúvá vált. A sarjadó élet megrepesztette a betont. A maréknyi fűcsomót a Nap biztatta, az ég esővel áldotta.
A metropolisz központjában, sötét felhők gyülekeztek, azon a napon, amikor úgy döntöttek, kijavítják a járda hibáit. Sárga mellényes munkások jöttek, s forró szurkot hoztak magukkal, amivel befedték a liliputi Paradicsomot. Sikított a beton, amikor belehasított a surrogó fémlap, hogy kiszélesítse a mélyedést a beleömlő fekete aszfaltnak. Ádám messze volt. A torony belsejéből nézte végig, ahogyan eltűnik a parányi Éden. Egy könnycsepp gördült le az arcán, aztán aláhullott a mélybe, a nyitott ablakon át, és sisteregve ért földet a forró betonon.
Ádám aznap nem ment haza kicsiny lakásába, ahol senki sem várta. A padon ült, és a szigete hűlt helyét bámulta. Felnézett az égre, ahol a csillagok ragyogtak. Érezte ahogyan irányt mutatnak neki, a kiutat a színtelen világból. Gyalogszerrel útra kelt, arcán széles mosollyal, szíve telve reménnyel.
Ádám lába nem pihenhetett amíg betont érintett. Ám a város, amely eddig otthont adott neki, nagyra nőtt. Nem engedte el egykönnyen őt. A csillagok már régen eltűntek. A reggel is elmúlt. A Nap a déli pompájában sütött le rá. Megpihent egy padon, táskájából egy celofánba bújtatott szendvicsbe harapott. Megszokásból lenézett, és ott volt előtte, a pad lábánál egy megbújó rét, egy zöld völgyben. Kacagva, örömkönnyekkel, ugrott bele a bársonyos puha fűtengerbe. Mélyen beszippantotta a vegyes virágillatot, megcsókolta a fekete talajt, amiből a zöld manna fakadt. Ádám mellkasa megfeszült, szíve az izgalomtól hevesen pulzált, addig, amíg nem dobbant meg többé. Valójában nem volt már rá szüksége, hiszen abban a pillanatban egyesült a természettel. Testét számos tarka virággal ölelte át a folyondár: Bóbitás virágmagok repkedtek fölötte. Arcát a Nap sugara melengette. A Paradicsomban volt, a végső nyughelyén, a Vágyak Királyságában, a zöld völgy napsugaras otthonában.
Vége.
Author: Louis Holed
1981-ben születtem Karcagon, nem tudom, van e jelentősége, de ugyanebben az évben debütált a „The Evil Dead” is. Miért emelem ki a bemutatkozásomban? Mert számomra egy meghatározó mű, és ezzel el is árultam vonzalmam a műfaj iránt. Gyerekkoromban rengeteget olvastam, akkor alakult ki bennem az, hogy valami maradandót alkossak. Az, hogy majd valamikor a nevem visszaköszön egy könyvből, amit a kezemben tartok, az volt a legnagyobb álmom. Jó pár évvel ezelőtt kezdtem el pályázatokra küldeni novellákat, horror műfajában. Így az Irodalmi Rádió által hirdetett pályázat a „Hívatlanok” antológia számomra a 4. nyomtatásban megjelent sikerélmény. Mi a következő célom? Egy horror regény, ami csak az enyém.
4 Responses
Remek írás!
Szeretettel gratulálok!
Nagyon szépen köszönöm!
Nekem nagyon tetszik ez a koncepció, ahogyan a mindenapi életet a mesevilágba teszed át. Szerintem ebből egy nagyon érdekes regény lehetne. A főhős, akinek a gondolatvilága a mesékben jár, megküzd a való élet kemény nehézségeivel úgy, hogy nem adja fel az álmodozást.
Köszönöm! Sajnos mostanában az idő nem a legjobb barátom, de nagyon szeretném befejezni első önálló nagyregényem. Bár az nem ezt a koncepciót használja, de garantáltan szórakoztató, már aki kedveli azt a zsánert.