Amikor magamhoz tértem, már ott volt nálam az a tárgy.
Furcsán, hűvösen simult a kezembe, pedig nyilván nem most kezdtem szorongatni – ki tudja, mióta lehetek itt, ebben a félhomályos, csendes kis szobában, ahol az egyetlen fényforrás egy apró asztali lámpa. Annak a fénykörében bóbiskoltam eddig. A fejem mintha ólomból lenne, ahogy megemeltem. Tétován pislogtam az íróasztalra. Egy pillanatnyi megkönnyebbülés suhant át rajtam – valamiért biztos voltam benne, hogy vértócsát fogok ott találni, esetleg művészi kompozíciót a saját agyszövetem véletlenszerű mintáiból, de nem volt ott más, csak a szokásos tárgyaim: az óra, a kávésbögre, a ceruzatartó, meg középen néhány üres papírlap. Fehér, A5-ös méret, a Körülbelül Bármelyik Írószerboltból.
Életem regénye.
Rögtön a nulladik oldal tetején elaludtam. Jó reklámarc vagyok.
Hirtelen zajt hallottam – valahol a hátam mögött kinyílt egy ajtó. Képtelenség lett volna megállapítani, hogy milyen messze van, de nem volt elég messze. Nem tudtam reagálni, nem tudtam odafordítani a fejem, pláne gyorsan; nem megy, és kész. Inkább öljetek meg. Persze ha ez lenne a terv, már rég megtehették volna. Védekezni, komoly ellenállást kifejteni nem tudok – taktikailag még az a legjobb, ha nem mozdulok, így ő sem tudja, mi a tervem. Szorosabban markoltam meg az apró fémtárgyat.
Vártam, hogy az a valami közelebb érjen.
A lépteiből már tudtam, hogy nincs sok esélyem. Jól ismertem ezt a hangot: lassan közeledő, éles koppanások a tömör fa padlón. Kazar lehet, vagy talán Louboutin. Hogy kerül ide? Ki engedte be – hogy jutott át a lézerpajzson, miért nem jelzett a riasztó?
Mi történik itt?
Most már egészen közel ért. Éreztem a leheletét a tarkómon. Két oldalról hirtelen megtévesztően puha kezek fogták közre a fejemet. Még mindig nem mozdultam, a megfelelő pillanatra vártam.
– Csukd be a szemed. – dermesztő volt a suttogása, a legsötétebb időket idézte; feleségektől, barátnőktől hallottam ilyen vészjóslóan selymes felhangokat. De az már régen volt. Azokat a csatákat már megvívtam, és még mindig itt vagyok. Lehet, hogy ezt most utoljára gondoltam végig.
– Ki vagy te?
Nem válaszolt, csak kissé hátrabillentette a fejemet, és lassan, ellentmondást nem tűrően homlokon csókolt. Egy hosszú pillanatra megállt az idő. Éreztem a teste melegét, a bőre lüktetését, az éles karmait, amikkel bármikor szét tudna tépni egy kortárs írót.
– A múzsád vagyok – felelte, és a hátamon több különböző márkájú mirelit zöldborsó futott végig – Én vettem neked azt a nyomorult tollat. És ha nem írsz vele valamit, visszajövök, és lemészárollak.
– Ez rímelt. – súgtam válaszképpen, és megmutattam neki, hogyan kell rendesen csókolózni így fejjel lefelé. Nem könnyű, de igen praktikus ismeretanyag. Gondosan megvárta, amíg kifejtem, csak utána szólalt meg újra:
– Lehet, hogy még most végzek veled. – a kezei lecsúsztak a nyakamra, és egész hihetően fojtogatni kezdett. Letettem a tollat, mintegy jelezve, hogy ez esetben nem fárasztom magam tartalomgyártással. Csak most éreztem, milyen jéghideg a keze. Akárcsak az arca, amivel most odabújt, és megpróbált a fülembe harapni. Utálom, ha a mesebeli ragadozók fülön harapnak.
– Menjél aludni, te szörnyeteg. – dünnyögtem neki, és megfogtam azokat a gyilkos kis kezeket – Tudod, hogy én nem vagyok ébren, te meg nem vagy itt mögöttem. Sőt, egyikünk sem tudja, hogy hol vagy…
– Muszáj mindig elrontani…?
– …de meg foglak keresni. – folytattam – Ha ezen a bolygón bújtál el, akkor megtalállak.
– Ezt már évek óta mondod – morogta csalódottan, és közben sunyin mégiscsak fülön harapott.
– Au!… Most már csak azért is, hogy ezt visszaadjam.
– Inkább írjál. – súgta olyan közelről, mint egy ASMR hangfelvétel, aztán egyszer csak elhúzta a kezét. – Írjál sokat, és én majd egyszer csak ott leszek.
Sóhajtottam.
A szép pillanatoknak mindig olyan hamar vége van.
A lépések távolodva kopogtak. Casadei Blade, 125 milliméter. Most már biztos voltam benne. Az ember válogassa meg gondosan a ragadozóit, mielőtt elindul áldozatul esni.
Az ajtó halkan becsukódott, és én szomorúan átadtam magam a felismerésnek, hogy megint visszatérünk a valóságba. Ideje felemelni a fejemet az asztalról, mielőtt teljesen összegyűröm a felső lapot.
Csend volt. A kis lámpa fényköre némán, türelmesen világított, és a kezemben még mindig ott pihent a kis ezüstszínű golyóstoll.
Author: David Kronberg
1975 óta folyamatosan élek. Eleinte próbáltam letenni, de mostanra már reménytelen függő vagyok. Elfogadtam magam ilyennek. Az olvasással meg az írással ugyanez a helyzet: amióta elkezdtem, rendszeresen csinálnom kell, különben jönnek a tünetek. A blogolás megnyugtat, de csak ideig-óráig. Ha nem jutok géphez, néhány óra múlva ideges leszek, enni, sétálni vagy vezetni kezdek, egy idő után már az emberekkel is beszélgetek. Idáig szerencsére ritkán jutunk el. Néha, amikor nincs nálam rendes eszköz, papírt használok, kézzel tekerem meg rajta a tollat. Nem ugyanaz, de van egy feelingje. Régen mindenki úgy csinálta. Higgyétek el, igyekszem. Kérlek, ne csúfoljatok, amiért író vagyok. Tudom, hogy titokban mások is küzdenek ezzel. Meggyógyulni talán nem fogunk, de addig is segíthetünk egymásnak!