Gondolatok egy csöndes sarokból

Minden, aminek értelmet tudsz adni, már a tiéd.

Minden, amit végig tudsz gondolni, a te birodalmad. Ahová bejárásod van a szellemi képességeiddel, amit meglátsz és megfontolsz és elképzelsz és gondolatban háromdében körbeforgatsz, az mind a tiéd, akkor is, ha egyébként egyáltalán nem létezik. A gondolataid, a fiktív világ, amit teremtesz vagy befogadsz, az univerzumok, ahol a képzeletedben találkozni tudsz a létező és nemlétező dolgokkal, olyan teret alkotnak, ugyanannyira valóságos dimenziót, mint amikor kimész az utcára és érzed a talajt a lábad alatt, meg a kora nyári illatokat meg a napfényt meg az elhaladó autók akusztikus doppler-torzítását. Minden, ami bejut abba a buborékba, amit odabent őrzöl, amit a saját világodnak nevezel, és ahová időnként szeretsz visszavonulni – minden, amit meg tudsz érinteni, miközben az álmok világa vesz körül és szédülve keresed a kapaszkodót a hirtelen ezerszeresre nyílt távlatok közepén – minden, amit fel tudsz fogni, egyetlen óriási játszótér, és semmi sem különbözteti meg az odakint elhelyezett, többiek számára is bejárható másik játszótértől, amire azt szoktuk mondani rezzenéstelenül komolyanmondós felnőttarccal, hogy az ott a valóság.

Minden a valóság, ami neked az.

Attól az, hogy te a kezedbe vetted, és formálni tudod. Attól az, hogy te körül tudsz nézni benne, és a tényleges életed, a tényleges hangulatod, a tényleges személyiséged issza magába a tanulságokat. Hogy amikor pandásat álmodsz, akkor másnap máshogy nézel a fekete-fehér cicára, ami átszalad az úton. Hogy amikor lovagos-kardozós mesét olvasol, másnap észreveszed a biztonsági cég logóján a páncélsisakot, és elmosolyodsz. Hogy amikor terített asztalról álmodsz, másnap megállsz a hajléktalan zenész mellett, és papírpénzt adsz neki fém helyett. A valóság nem azért valóság, mert különbözik az álmaidtól: a valóság tőled az, ami, mert te az vagy, ami. Ha holnaptól más ember vagy, holnaptól a valóság sem ugyanaz, mint előtte.

Minden, ami vagy, minden, amit csinálsz, egy óriási történetet ír.

Minden, amit mások írtak, a tiéd is. El tudod olvasni, és hozzá tudod írni a saját részedet.

Ha azt hitted, csak írni jöttél ide – ha azt hitted, csak olvasni érkeztél a könyvtárba – ha azt hitted, csak a képzeletedben röpködnek a sárkányok meg az űrhajók meg a porceláncsészék – rosszul hitted.

Amit írsz, az egyszer majd, valahol, valakinek a valósága lesz.

Sosem tudod előre.

Author: David Kronberg

1975 óta folyamatosan élek. Eleinte próbáltam letenni, de mostanra már reménytelen függő vagyok. Elfogadtam magam ilyennek. Az olvasással meg az írással ugyanez a helyzet: amióta elkezdtem, rendszeresen csinálnom kell, különben jönnek a tünetek. A blogolás megnyugtat, de csak ideig-óráig. Ha nem jutok géphez, néhány óra múlva ideges leszek, enni, sétálni vagy vezetni kezdek, egy idő után már az emberekkel is beszélgetek. Idáig szerencsére ritkán jutunk el. Néha, amikor nincs nálam rendes eszköz, papírt használok, kézzel tekerem meg rajta a tollat. Nem ugyanaz, de van egy feelingje. Régen mindenki úgy csinálta. Higgyétek el, igyekszem. Kérlek, ne csúfoljatok, amiért író vagyok. Tudom, hogy titokban mások is küzdenek ezzel. Meggyógyulni talán nem fogunk, de addig is segíthetünk egymásnak!