Besorol elém.
Keservesen megrándul a kis piros Mazda, látszik, hogy nyomja neki, de fogalma sincs a sebváltóról, ezért hármasban hagyta, és úgy próbál gyorsulni. Hát nem gyorsul. Rázkódik, csörömpöl neki a gép, kínlódva elkezd egy picit gyorsabban menni, de még így is jókorát fékezek, hogy ne csattanjak bele.
„Idióta”, dörmögöm az üres utastérnek; egyedül ülök, nemrég indultam el, gondoltam, kimegyek kajálni két munkaóra között. Ezek a nyugalom percei, emlékeztetem magam. Nagy levegő, nincs semmi baj. Indexelek balra, hogy megelőzzem, nézem, hogy jön-e valaki, aztán elindulok. Ezt a pillanatot választja, hogy ő is kijöjjön: ő persze index nélkül. Nem sok hiányzik, hogy eltaláljon. „Kettő”, mondaná erre a hallgatag cowboy. Megint fékezek, megyünk tovább tizenhárommal.
Most végre eszébe jut visszaváltani. Ideges, hörgő hanggal ágaskodik fel a szerencsétlenül járt autó, aki ma ezt a vezetőt kapta ajándékba. Sajnálom egy picit. Minden autót sajnálok, ha éppen szétszaggatják, kiskoromban rengeteg matchboxom volt, azokat se szabadott bántani, ezek a nagyok meg már sokkal jobb fejek, és rendesen nyitható az ajtajuk is, meg tekerhető a kormány. Szeretem az autókat. Az idegrendszerem megint kisimul egy kicsit. Nincs semmi gond, mindjárt pizzázunk. Jól megérdemelt ebédidő, a Caprinál mindig van parkolóhely, mindjárt ott leszek, kiszállok, belekap a hajamba a tavaszi szél, frissen, üdén odasétálok a…
Mi az anyád…?
Édes istenem!… Az utolsó pillanatban észrevette a gyalogost a járdán, intett neki, és közben satufékezett (így aztán én is). Mer ő jófej, érted, ő átengedi, és ezzel nincs semmi baj, csak ezt lehet tervszerűen is, hogy senki ne haljon meg. A gyalogos szegény int, hogy köszi, de azért elég furán néz, úgy megy át a zebrán, hogy közben a fél szeme a Mazdát fürkészi. Igaza van. Meg kell előznöm ezt az embert, nem mehetek mögötte, mert előbb-utóbb történik valami. Ez egy igazi makimajom.
Jó, nem baj. A tavaszi szélnél tartottunk. Pizza. A GPS szerint már csak pár perc. Felmordul bennem az éhség: most akarom, azonnal add ide, ütöget belülről a szervrendszer, de tudja jól, hogy én vagyok a főnök, és hogy éppen oda tartunk. Nyugodjatok meg, srácok, mindjárt lesz kaja.
Lécci ne fordulj jobbra a Kolosy felé, nagyon szépen kérlek!
Lécci ne, lécci ne, lécci ne. Pleasy pleasy……….
Ó, az isten áldjon félholtra!…
Befordul, de rögtön talál magának egy újabb nyugdíjast, akinek inthet, hogy a világ végéről induljon el zebrát járni. A néni mosolyog, megy, a Mazda megáll keresztben, 45 fokban bekanyarodva, a zebrára félig rálógva. Csodás helyen vagyunk, mindenkit akadályozunk. Bedugott fülű bringás suhan át a zebrán, kicentizi a nénit, kicentizi a hülyegyerek motorháztetejét, nem néz se istent, se embert. A hátán egy akkora zsák, mint ő maga, de nem pizzafutár, úgyhogy jelenleg semmi dolgom vele. Pizza, kiáltja egy csomó minden a bordáim mögül, és ütik a rácsot: ha nem szerzek nekik valamit, engem fognak megenni.
Elindulunk.
Óriási dudaszó. Fék.
Nem bírom!!! Most kiszállok, odamegyek és hidegvérrel meg fogom ölni.
A szembejövő sávba sikerült fordulnia, de már nem is érdekel. Most még egy darabig nem tudom kikerülni. Relaxálnom kell. Szívritmusszabályoznom kell. Ommmmmmm. Lótuszülés. Hagyom, hogy befelé forduljon a figyelmem. Hagyom, hogy egyenletessé váljon a légzésem. Én most buddhaszobor vagyok. Egy nagyon éhes buddhaszobor.
Eljutunk a lámpáig. Zöld van, nem megy. Nem dudálok rá, megvárom. Pozitív gondolatok. Megértés. Türelem. Egy vagyok az univerzummal. Sárgulni kezd a lámpa, akkor indul el, majd megtorpan a keresztforgalom miatt. Kínos csendben várjuk az újabb zöldet, ez egy nagyon lassú lámpa. Zöld, megyünk. Mehetnénk. Most már dudálok. Felháborodottan integet, de legalább elindul. Megyünk. Hamarosan a Bécsi útnál eljátssza ugyanezt, itt már a villamossal. A villamosok ébren is nagyot tudnak csengetni. Mély levegőket veszek. Lehet hogy jobban jártam azzal, hogy mögötte vagyok – ha előtte lennék, folyamatosan hátra kéne figyelnem. Megyünk tovább. A Folyondár utcánál fékez, majd meggondolja magát és újra gázt ad, a jobbról várakozó Volvo először félreérti, majdnem csattannak. Imádom. Megyünk tovább. Jön a balkanyar, kitör a busz mögül, nagyvonalúan ignorálja (vagy nem is látja) a szembejövőt, dudaszó, anyukázás. Sziddhárta Gautama reinkarnációja vagyok. Nincsenek problémák. Gyönyörű a világ. Pöfög, okádja a füstöt, kettesben tapossa neki a padlót, mostanra teljesen megőrült. Szegény Mazda! Ezek az emberek minek vesznek autót.
Felérünk a körforgalomig – most már rutinos vagyok, látom, hogy ott a gyalogos, nem lépne le, de ez az istenátka meg fog állni és lépesmézzel lecsalogatja a járdáról. Úgy is van. Ő nagyot fékez, én elegánsan messziről. Megyünk tovább. Most már csak pár száz méter. PIZ-ZA, PIZ-ZA, PIZ-ZA, dörömbölik idebent a Lebontók, az Enzim Bété teljes személyi állománya kórusban énekel a mozzarelláról. Megyünk, kínosan, lassan, gyomornyálkahártya-mardosó sebességgel. Végre elkanyarodik jobbra a Caprinál, fel a hegynek – boldog megkönnyebbüléssel szökdécselek tovább a Pitypang utcai bejáróhoz, ott fordulok be, soha nem akarom látni többé ezt a piros Mazdát.
Megyünk ebédelni! Istenem, milyen jó is lesz!
Mindjárt leparkolok, kiszállok, és a tavaszi….
Hogy a bánatos cetfarkú ámbrás mélytengeri jóistenbe kerülsz ide már megint??
Szemből tűnik fel. Ő is ide jön. Hirtelen kormánymozdulattal beparkol, megint csutkafék, szinte látom, ahogy lefejeli a kormányt. De benn van a parkolóhelyen. Most már nem jön ki onnan. Istenem, ugye most már nem jön ki onnan…!
Vagyvárjál?
De.
Kigurul szép lassan hátrafelé, mert nem húzta be a féket. Ne ily halált adj, istenem!… A motort már leállította, most idegesen ráadja megint a gyújtást, de kapkod, nem bírja beindítani, csak csurog hátra, akkor hirtelen fék, leng az egész autó, most végre beröffen a motor, iszonyatos hanggal beteszi egyesbe, hatalmasat kuplungol hozzá.
Ommmmmmmmmmmmm. Egy vagyok az univerzummal. Nyolcvanas pulzus, nyugodt légzés.
Csak akkor megyek el mögötte, amikor meghallom a kézifék hangját.
Megérkezett. Én is beparkolok, én is megérkeztem. Kiszállok, kiveszem a kabátomat, finoman becsukom Walter ajtaját, villan a központi zár, mehetünk enni. Épp ideje. A gyomromból leírhatatlan káosz hangjai hallatszanak, az egész emésztőintézmény vasvillákat rázva skandálja Kemencés Szent Margaréta nevét, be akarják törni az ajtót, nyersen felfalni a pizzatésztát, a Pultos Líviával együtt. Már csak néhány lépés. Már csak néhány lépés, és ott vagyok a bejáratnál…
De a Mazda vezetője velem egyidőben érkezik a sarokhoz.
És gyönyörű!…
Gyönyörű. Mindjárt sírok. Húsz és harminc között van, teljesen felháborító esztétikai túlkapás már az arca is, de szép nyúlánk alakja is van neki, meg hát ráadásul ahogy mozog. Ahogy megy. Illetve jön. Előre kell engednem, elvégre most ő is gyalogos. Annyira szeretném megverni!… A lelket kipofoznám belőle minden egyes satufékezésért, de nem lehet, mert bejött a képbe egy nagyobb erő, és ez olyan, hogy ez mindent visz. A legszörnyűbb, amit tenni tudnék vele, az az, hogy kedvesen megkérdezem, vajon az első autóját teszi-e tönkre éppen, de nem kérdezek semmit, csak sétálunk a bejárat felé, egy kicsit lemaradok, hogy ne tűnjünk egy párnak, és némán nézem, ahogy kinyitja az ajtót, és belép, és hátranéz, mosolyog, hogy jöjjek csak, és én is belépek, és odamegyek egy üres asztalhoz, és csak valahol az agyam homályba borult leghátsó zugában üti fel a fejét a felismerés, hogy itt van körülöttünk az összes olyan illatélmény, amiről egész idefelé álmodoztunk.
A gyomor lapít, mint a tetten ért kisdiák. A felháborodott vasvillás tömeg most megszeppenten pislog, nézegetnek egymásra, senki nem ordít, senki nem kiabálja, hogy „prosciutto crudo”, csak a szív pumpálja egy kicsit gyorsabban a vért, de közben ő is a szomszéd asztal felé leskelődik. A tüdő kis gondolkodás után belekezd egy jókora sóhajtásba. Senki más nem mozdul a bordák mögött.
Édes istenem.
Kinézek az ablakon, a terasz felé. A tavaszi szél odakint barátságosan integet a fák csupasz ágaival, és a bizonytalan felhők mögül egy kicsit mintha jobban előbújna a Nap, de lehet hogy csak én képzelem. Az én szívemben hirtelen rügyezni kezdenek a bodzabokrok, virágokat teremnek a drótkerítések, és indokolatlan mennyiségű madárdal mosolyogja fényesre az üdefriss márciusi levegőt.
Ilyen szép napon amúgy sem illik embereket bántalmazni.
Esetleg rendeljünk inkább egy pizzát.
Author: David Kronberg
1975 óta folyamatosan élek. Eleinte próbáltam letenni, de mostanra már reménytelen függő vagyok. Elfogadtam magam ilyennek. Az olvasással meg az írással ugyanez a helyzet: amióta elkezdtem, rendszeresen csinálnom kell, különben jönnek a tünetek. A blogolás megnyugtat, de csak ideig-óráig. Ha nem jutok géphez, néhány óra múlva ideges leszek, enni, sétálni vagy vezetni kezdek, egy idő után már az emberekkel is beszélgetek. Idáig szerencsére ritkán jutunk el. Néha, amikor nincs nálam rendes eszköz, papírt használok, kézzel tekerem meg rajta a tollat. Nem ugyanaz, de van egy feelingje. Régen mindenki úgy csinálta. Higgyétek el, igyekszem. Kérlek, ne csúfoljatok, amiért író vagyok. Tudom, hogy titokban mások is küzdenek ezzel. Meggyógyulni talán nem fogunk, de addig is segíthetünk egymásnak!
