Én és az Ősz
Gesztenye fasor mellett, csendben lépdelek, és a ködtől
majdnem félek.
Estére ráereszkedik a városra, mindenre ránehezedik.
cseppekben összegyűlik, lassan gördülve kúszik mindenütt,
Övé most a mindenség ? Ő itt az úr, övé a hatalom,
Tudja ezt az úr, az Ősz jött el, de nem vadul.
Csendben szitál szerte szét, lámpát alig látni már,
Fáradt gallyak hullanak szerte az útra,
Letelt már az idejük, és a színes Ősz mosolyog felettük.
Kormos háztetőkön a füst is alig látszik,
Alatta kimérten a ködfelhő játszik.
Hűvös a táj ,szinte csak ő van jelen,
Játszva kerget a barnás zöld faleveleken.
Lucskos az úttest, csorog a csatornába,
Örömmel folytatja útját – le egy más világba.
Rajtam is megtelepszik, ezt ki nem bánja.
Arcomat a hűs levegő lassan-lassan átjárja.
Megyek egyre csak tova, a hold segít járni utamon,
Köd mezőkön, köd erdőben és a tavakon.
Jő a szürkület már, a köd lassan sompolyog
Rátelepszik a tájra és a látóhatárra.
Az Ősz már ilyen marad…….
Az Ősz már megmarad.
2003.09.25.
Author: Szécsi Károly
Az alkotás valami pluszt ad ebben a rohanó világunkban, felszabadítóan és nyugtatóan hat a lelkemre. A belső világomat mutatom meg így. Az érzelmeimet előhívom, láthatóvá teszem. Akik értik a sorok között a mélységet is látják, érzékelik. Alázattal várom mindig, hogy legyen időm az írásra, és nagy nyugalmat érzek általa. Mindenkinek jó tollforgatást! Írni jó!
