A vámpír
Ha véletlenül éppen ma délután nem akadtam volna rá egy könyvtárban a Drasche-Lázár Alfréd névre és ha már ráakadtam, nem olvastam volna el néhány novelláját, akkor talán nem jutott volna eszembe ez a történet – talán más is tudja – és nem kezdtem volna bele a megírásába. Érdekes ember volt ez az író, s róla más érdekes emberek, történetek jutottak eszembe, s bár régebben történtek, ha történtek egyáltalán, megpróbáltam egy kicsit utánuk bogarászni. Hiszen nem érdekesség nélkül való.
Maga ez az eset kissé régebben, még a tizenkilencedik század második felében kellett történjen, talán az ezernyolcszáz-hatvanhetes kiegyezés után, de valószínűleg nem sokkal utána. Mert másképpen az a bizonyos angol küldöttség valószínűleg nem Budára, hanem Bécsbe ment volna.
Nos tehát történt, hogy akkoriban a magyar fővárosban járt az angol trónörökös. Akinek walesi herceg volt az általánosan ismert címe.
Nosza, lett is nagy bankett a neves vendég – és kísérői – tiszteletére, valóságos mesebeli trakta. A herceg pedig nagyon sok jóindulattal, egy adott pillanatban megkérdezte:
– Nem látom itt sehol sem az én barátomat! Csak nem beteg talán?
Nos, ahogy Arany János írta, de ezúttal szó szerint: „Egymásra néz a sok vitéz, a vendég welsz urak” és úgy is maradtak, nézve. Egyesek azért sápadtak el, mert halvány elképzelésük sem volt arról, hogy ki is lenne az illető barát, pedig meg voltak győződve arról, hogy mindenkit meghívtak, aki elképzelésük szerint számíthatott egyáltalán, mások viszont azért, mert nagyon is jól tudták, hogy kire célzott a herceg, tudós ember, akkor már világhírű, csakhogy az illető persona non gratának számított az ország akkori vezető tudományos köreiben.
A finnugor elmélet legszebb virágában volt akkoriban, méghozzá kétféleképpen is. A kiegyezés előtt azért, mert szigorúan megszabták, hogy így kell lennie, utána pedig azért, hogy megmutassuk: „lássátok, milyen rendesek és tisztességesek vagyunk?” Mellesleg a kutya se volt kíváncsi éppen erre.
A mi tudósunk pedig úgy gyalogolt be a tudományos világ erőlködései közé, mint elefánt a porcelánboltba. El is nevezték tudományos banditizmusnak a tanításait. Kár volt pedig, mert ő nem tehetett arról, hogy hosszú kutatóútjain mindenütt ugyanazt látta, s kénytelen volt a tanításában is azt mondani meg írni amit látott. Nem akart, vagy nem volt képes hazudni, vagyis nem volt olyan skrupulusoktól mentes mint meglehetősen sok tudós kollégája.
– A tudós már nyugodni tért! – mondták a hercegnek rövid kérdezősködés után a jelenlevők.
– Legalább tud róla, hogy itt vagyok?
Újabb rövid megbeszélés és kiderült, hogy biz’ nem mondta azt neki senki. Persze, nem gondolták volna, hogy milyen barátságban van a walesi herceggel.
– Na, hát menjen érte egy küldöttség, s mondják meg neki, hogy én kérem, fáradjon ide! Nem hiszem, hogy meg ne tenné a kedvemért, hiszen elég jó barátok vagyunk ahhoz!
Még csak ez kellett! Nem is szólva arról, amit még hozzátett a trónörökös:
– De kérdezzétek meg, hogy nem beteg-e, mert ha igen, akkor én látogatom meg most mindjárt!
Erre már nem volt mit tenni. Küldöttség el!
A híres Ázsia-kutató, aki a béna ballábával addigra már bejárta gyalog, részben tevén Belső-Ázsia nagy részét, valóban szokva volt a rendezett élethez. Kellett az ahhoz, hogy bejárja azokat az írdatlan távolságokat amelyeket addig meglátogatott, általában dervis képében, és azokat amelyeket még tervben volt megnézni.
Szóval, igyekezett rendezett életet élni. Még éppen nem volt ágyban amikor a küldöttség megérkezett, hanem az ágy mellett ült és olvasott valamit. Hogy mit, arról nem szólnak források, de ismerve a természetét, valószínűleg valami nyelvészeti, vagy földrajzi munka lehetett.
No, vitték nagy ovációval a herceg elé. Aki egyébként valóban megörült, hogy a régi barátját egészségben látja viszont. Még ő mentegetőzött, hogy hát az Istenért se zavarta volna a pihenésben, de lám, itt van valaki a kíséretében, egy íróember, aki már egy ideje mind a nyakára jár, szabadulni sem tud tőle, állandóan valami egzotikus témát keres amit megírhatna. Lehet, hogy alkotási válságban van.
No, előkerült az „íróember” is, jellegzetes angol fizimiskával, de jelezte, hogy ő bizony se magyarul, se törökül nem tud. Alighanem ezt már tudta a mi tudósunkról, hogy általában a magyarok őstörténetével foglalkozik és azt éppen a törökök között keresi.
– Sebaj, én viszont tudok angolul. Mint láthatta, a herceggel is elég jól elboldogultam az előbb.
Az angol egyébként tisztességgel bemutatkozott, hogy az ő neve Stoker Ábrahám, és valami nagyon egzotikus dolog érdekelné, amiben olyasmik vannak, mint emberevés, vagy furcsa kivégzések, szóval, ilyesmi.
A mi tudósunk csak egy kicsit gondolkozott el, hamar megvolt a válasza, hogy azért kár lenne egész Törökországig elmenni, elég ha csak ide a szomszédba látogat el, mondjuk, Havasalföldre. Ott volt a régi történelem folyamán egy uralkodó, akiről elég sok hasonló dolgot rebesgetnek. Hogy a kedvenc kivégzési módja az ellenségei számára a karóbahúzás volt. És miközben azok ott kínlódtak, azonközben ő maga szép nyugodtan reggelizett a karók árnyékában.
Az angol, hogy így telibe kapta a témát, eléggé elszörnyedt. De azért még megkérdezte:
– Emberhúst is evett?
– Erről nem tudok. De a nép között erősen él a hagyomány, hogy a vérüket szívta. Az áldozatainak. Az ilyen sorssal megverteket arrafelé úgy nevezik, hogy vámpír.
– Igazán? – csodálkozott az angol falfehéren, de az illemnek megfelelően még hozzátette – Elnézését kérem professzor uram, de… hehehe… tudja, hogy van ez, a bemutatkozáskor nem igazán értettem a becses nevét!
– Ja, a nevem? Vámbéry Ármin!
– Jé! Hogy hasonlít! – fehéredett el még jobban – és… rokona?
– Mondják! De én nem hiszek benne – válaszolt a tudós és jóindulatúan elmosolyodott méghozzá úgy, hogy mind kilátszottak a fogai. Jó nagy, hosszú fogak voltak – A többit a fantáziájára bízom!
A nagy Ázsia-kutató ezután tisztességgel elbúcsúzott barátjától a hercegtől, majd eltűnt.
De még otthon is rázta a nevetés, amikor arra az íróemberre gondolt és a megrökönyödésére.
Nemsokára aztán értesült arról, valami Ázsiában járó angoloktól, hogy kiadásra került Bram Stoker műve, a Drakula gróf rémtettei. Erre persze újra elővette a nevetés. Meg is kérdezte az emir akinél éppen vendégeskedett, hogy mi mulattatja ennyire a dervist. Amire ő mondott valami udvarias szólamot, mert nem lett volna jó az emir kérdését válasz nélkül hagyni.
Régi idők!
A történetről elég sokan tudnak, és persze mindenki másképp. Tóth Béla is említette a Magyar anekdotakincs-ben. A hangulata szerint pedig akár Drasche-Lázár Alfréd is megírhatta volna.
Nekem minden esetre, leginkább ez a változat tetszik.
Búzaháza,
2023. szeptember 21.
Author: T. Igor Csaba
1946-ban születtem, Marosvásárhelyen. Azonban a család nem sokkal azután Nagyváradra költözött, mivel apám ott kapott munkahelyet. De vissza-visszatértem Marosvásárhelyre, például az egyetem elvégzése céljából. Utána negyvenkét évig mint orvos tevékenykedtem. Bár az írást nagyjából negyven évig szüneteltettem, a végén annyi élmény és a betegek által elmesélt történet gyűlt össze, hogy bűn lett volna legalább az érdekesebbeket meg nem írni. Választottam (készítettem) a nevemből egy anagrammát (az ékezetek lehagyásával) és mivel a kétféle foglalkozást nem akartam összekeverni, azóta is T. Igor Csaba néven írok. Pedig azóta különböző és főleg nem tőlem függő okok miatt a nyugdíjaztatást választottam a kollégák mérsékelt örömére és a páciensek bizonyos ideig tartó bánatára. Azóta jól megszoktam az írói nevemet. És megint a szülővárosomban élek.