Kovács Gergely: Elmúlás

Tevékeny napra ébredt az erdő,

Ez az időszak, a lombot elvesztő,

Nyárbúcsúztató, hűvös őszi idő,

Barnul a falevél, szárad, esendő.

Nem különleges, rendkívüli esemény,

Csak ahogy évente kihajt a vetemény,

Úgy a természetnek mindenkori rendje,

Hogy eljön a lombhullásnak ideje,

Alant az anyaföld beboríttatik,

A szétterülő avar népe sokasodik,

Vastagodik,

Gyarapszik.

Hatalmas vihar jön, támadja az erdőt,

Korbácsolja a szelet, hajlítja a vesszőt,

Fekete felhők gyülekeznek az égen,

Nem volt ilyen idő már réges-régen.

Villám cikázik, állat retten a dörgéstől,

Fátyol borul a horizontra a jégveréstől,

Mázsás súly nehezedik a fára a víztől,

Ritka zord köszöntés ez a bús ősztől.

A természetnek mindenkori rendje,

Hogy a napsütést váltja a vihar ideje,

Bekövetkezik,

Megtörténik.

És úgy, ahogy jött, a vihar elvonul,

Nyomában az ég megint kékre tisztul,

Odafent ismét legel a szelíd birkanyáj,

Fellélegzik, s megnyugszik a táj.

Riadt állat előbújik a menedékből,

Nincs félnivalója tovább a dörgéstől,

Éles már a horizont elejétől a végéig,

Lassan felszárad a víz az utolsó cseppig.

A természetnek mindenkori rendje,

Hogy a vihart váltja a napsütés ideje,

Elérkezik,

Megtörténik.

Szörnyű nagy a kár szinte mindenütt,

Ázott, barna levél az avarra feküdt.

Hatalmas fa áll az erdő közepében,

Magas, a legerősebb messze a vidéken,

S mégis úgy esett, hogy a vihar találta,

Jaj, hogy hajlik kedves kicsi ága,

Oly reménytelenül, és oly esetten,

Hogy nincs égi erő, mely rajta segítsen.

Valahol ez is a természet rendje,

Hogy hiába a legnagyobb győztes ereje,

Elvérzik,

Ha megsebzik.

Összeül hát a teljes ág-tanács,

A földből növő törzs és a háncs,

Minden vastag és vékony ág,

Az egész ágas-bogas sokaság.

Tárgyalják, hogy mitévők legyenek,

Ebben a helyzetben mit is tegyenek,

Hogy a bajban a vastag ág kedves neveltje,

Zöld levelet növesztő, cseppnyi kegyeltje,

Most, hogy a fán tovább már nem nőhetne,

Szomorú sorsa mi egyéb is lehetne,

Minthogy lehajlik,

És lehullik.

Emlékszik a szép, a közös időkre,

A hajnalt köszöntő madárénekre,

A karjain pihenő, megfáradt cinkére,

A táncra hívó őszi szél zenéjére,

Mely a forró nyarat messze elfújta,

Az erdőnek a lombhullást ismét elhozta,

A sokaságnak csendesen a fülébe suttogta,

Az ág-seregnek végre tudtára adta:

Hogy a jól megérdemelt pihenő,

A nyárbúcsúztató, hűvös őszi idő,

Megint elérkezik,

Megismétlődik.

Emlékszik a szomorú, a rossz időkre,

Mikor a vihar társát könnyedén letörte,

A gyengébb fákat meg tövestül kitépte,

S annyi zöld lélek életét elvette,

Melyet a természet oly lassan adott vissza,

A teremtésnek mindig nagyobb a hossza,

S most, hogy ő jutott ugyanilyen sorsra,

Életének állomásait újra veszi sorra,

Tudja, ha ő elvész, a fa még megmarad,

Régi hajtás helyén fiatal sarjad,

Újra keletkezik,

Megteremtődik.

De ez egyszer, csak még egyszer,

Csak egyszer, egyetlen egyszer,

Érte csörög az ágas-bogas sokaság,

Miatta zeng az összegyűlt társaság.

Az ő nevét zúgja, ő érte zörög,

Hogy alant az anyaföld is felhörög,

Sebesen száll a kopogó ágak zaja,

Olyan messze, hogy az egész erdő hallja,

Hogy az ág-seregnek ő megbecsült tagja,

S a sokaságban eltöltött utolsó napja,

A legszebbik,

Mely megadatik.

És ez egyszer, csak még egyszer,

Csak egyszer, egyetlen egyszer,

Visszanéz az ágas-bogas sokaságra,

Hogy elköszönjön, szóljon utoljára:

Isten veletek, kopogó lelkek,

Nem lehetek többé veletek!

Majd végleg lehull, elmúlik,

A szerető ág-seregből elbocsáttatik,

A szétterülő avar által befogadtatik,

Rügyről, lombról, cinkéről álmodik,

Hogy gyökerezik,

S növekszik.

Gödöllő, 2010. február 25.

Megjelent az Irodalmi Rádió Vetkőznek már a csalfa fák című antológiájában (200-203. oldal).