Érzelemhányás

A lelkem egyre halványabban ragyog,

Egyre távolabb vannak a csillagok.

Még lenyelem az utolsó falatot,
De aztán újból egy nagyot harapok.

Nagyot harapok az élet gyümölcséből.
Egy kicsit, mi nem hemzseg a férgektől
És eltereli figyelmem a történtekről;
Rólam és az elszenvedett balesetről.

Ha majd végre benő a fejem lágya,
Akkor lesz talán meg lelkemnek vágya
És lesz majd szívemnek társa.
Egy olyan ember, aki megbecsül
És a lelkem mellette nem gyengül.

Hanem szárnyat növeszt s elrepül,
Pont, mint melletted a legelején,
Mikor még nem éreztem egyedül
Magam s a szívem ilyen nehéznek belül.

Mert mostanában kezd szétesni

Az a sok szilánk,

Mit a kezedbe adtam, hogy rá vigyázz,

Mert így most valami nagyon gáz.

Nem tudom meg lehet-e javítani,

De a szívdobogásom nehéz csillapítani.

Hogy miért? Mert szeretlek,
Neked meg fogalmad sincs, milyen a szerelem.

Értékelem, hogy próbálkozol,

Mert valamiért mégis megbabonázol.

Valamitől mégiscsak hiányzol,
Ha nem vagy mellettem kívül-belül fázom.

De akkor mégis miért van ez?

Miért nem tudom eldönteni mit érzek?

Kellesz nekem vagy csak szenvedek,
Szeretlek, de a szerelem engem tönkretesz?

Lehet csak én gondolom túl az egészet

És még mindig nem értem a lényeget

S ahogy próbálom megérteni lényedet,
Egyre nagyobb bennem a félelem.

A félelem, hogy nem lesz más,

A félelem, hogy megöl a szerelmi gyász.

A félelem, hogy tévedek talán,
A félelem, hogy az igazit elhagynám.

Mert mégiscsak mi van, ha te vagy az?

Mi van, ha te vagy rám a sebtapasz?

A kétségek egyre csak gyűlnek,

Szívizmaim pedig csak gyengülnek.

2023. 10. 05. – B. R. M.