Egy záróvizsga története
Aznap, szerda reggel gyomorgörccsel ébredtem. Vannak olyan napok amikor jobb lenne fel sem kelni, hanem egészet az ágyban tölteni vagy átaludni. Ez is egy ilyen nap volt. Valahogy rossz előérzetem volt, szerettem volna egy nappal idősebb lenni. Egyik szakdolgozóm arra a napra volt kiírva záróvizsgára, de péntek délelőtt hirtelen rosszul lett. Szülei bevitték a kórházba és még aznap megműtötték vakbéllel. Édesanyja hívott szombat délután és elmondta a történteket. Azt is közölte, hogy szerencsére Évi jól van a műtét után, azonban, hogy mi legyen a záróvizsgával azt még nem tudták eldönteni. Végül úgy döntöttek, hogy nem mondják le, szerdán kijön a kórházból és vizsgázik. Én előző nap bementem hozzá látogatni. Már fel tudott kelni és egy laptop segítségével tanult. Találkoztam édesanyjával is, aki épp a ruháját hozta be a másnapi vizsgához. Évfolyamtársai segítettek neki azzal, hogy e-mailen elküldték a kidolgozott tételeket. Röviden átbeszéltük a szakdolgozatát. Elgondoltuk, hogy a Bizottság milyen kérdéseket tehet föl. Bizakodóak voltunk, de azért tudtam, hogy semmi sincs lefutva, mivel Évi a 2. Bizottsághoz került, akiknek nem volt túl jó hírük. Nekem több szakdolgozóm vizsgázott már náluk, melyeken, mint témavezető, jelen lehettem. Nem volt kellemes élmény, valahogy mindig volt egy meghatározhatatlan rossz érzésem. Mintha a vizsgázók az ő szemükben nem is emberek, érző lények lettek volna, hanem csak egy Neptun kódszám. Talán az elítélek érezheteik magukat így. „456405-ös számú elítélt lépjen be! -kiabál ki az ajtón a vizsgáló ügyész. Hogy képzeli, hogy magának bármi kívánsága lehet – ripakodik rá….„ Aki már vizsgázott egyetemen az jól tuja, hogy bámennyire is felkészül az ember egy vizsgára, mégis kaphat olyan kérdést amitól a hideg veríték fut végig a hátán. Egyébként minden vizsgázó ismeri az anekdotaként fennmaradt egykori professzor vélekedését, hogy 5-ösre csak az atyaúristen tudja a tárgyat, a professzorok 4-esre, a docensek 3-asraa, az adjunktusok 2-esre, a vizsgázó legfeljebb javítóvizsgára tudhatja az anyagot. Egykor a professzorok is a vizsga előtt fel alá járkáló szorongó diákok voltak, de a ranglétrán öntelten felfelé kapaszkodva gyorsan elfelejtették, hogy ők is hallgatóként kezdték. Mintha mostani tudásunkkal születtek volna. Amikor segítő kérdést tesznek fel, sokszor az is úgy hangzik, hogy a jelölt szinte a nevét is elfelejti, nemhogy képes lenne megnyugodni, összeszedni magát, logikusan gondolkodni és válaszolni.
Még volt idő a vizsga kezdetéig, ezért elmentem a titkárságra a leveleimért meg egy két ügyet elintézni. Már több kollegám ott volt és beszélgettek. Főnököm nekem is azonnal elmondta, hogy előző nap a 2. Bizottságban érdekes eset történt az egyik kollega szakdolgozójával. A vizsgabizottság három tagból állt. Két professzor és egy tanszéki munkatárs volt ebben a bizottságban. Az elnök egy elég furcsa figura volt. Nagyon okos, kicsit kövérkés, negyvenes, szemüveges férfi. A másik sem volt idősebb, magas, vékony, nagyon jó előadó és mondjuk ki, nagyképű figura. A harmadik egy csendes, egyszerű ötvenes férfi. Tehát az IQ-k csak úgy tobzódtak a teremben.
A záróvizsga mindig két részből állt. Egyrészt a szakdolgozat megvédéséből, másrészt egy szakmai feleletből, melyhez tételeket adtak ki, amelyeket ki lehetett dolgozni. A hallgatók megadott időpontokra voltak beosztva, melyet a Tanulmányi Osztály állított össze. Így a hallgató és témavezetője is pontosan tudta, hogy mikorra kellett odamennie. A szakdolgozati témavezető nem volt tagja a Bizottságnak, csak jelen lehetett a védésen.
Előző nap az történt, hogy a szóban forgó jelölt ugyan harmadiknak volt beosztva, de az első kettő nem jelent meg. Ő viszont már ott volt, így a Bizottság behívta. Nem is foglalkoztak azzal, hogy a témavezetője még nincs ott, aki külső helyszínen végezte kutatásait és csak a meghirdetett időpontra ment oda. Mire megérkezett, a jelölt már készen volt és a szakdolgozati védését a Bizottság csak elégségesre értékelte. A vizsgabizottságnak nem tetszett sem a szakdolgozat témája, sem pedig annak feldolgozása. A témavezető nem tudta megvédeni a jelöltet, megindokolni a témaválasztást, továbbá elmondani, hogy ő javasolta ezt a témát. A kolléga, aki mellesleg szintén professzor volt, ezen teljesen felháborodott. Azonban változtatni már semmin sem tudott, hiba fordult panasszal az Intézet vezetéséhez. Minden szabályosan történt, nincs apelláta, a témavezető nem köteles jelen lenni a védésen, az érdemjegyről pedig a Bizottság dönt, hiszen ők hallották a jelölt feleletét.
Teljesen elhűltem a hallottaktól. Hát ezek nem voltak jó előjelek, kezdtem egyre idegesebb lenni. Most mitévő legyek? Évi betegen jön vizsgázni. Mire számíthat? Az jutott eszembe, hogy még a vizsga kezdete előtt elmegyek a Bizottság elnökéhez és elmondom neki, hogy Évi kórházból jön ki vizsgára. Főnököm is helyeselte ezt a gondolatot. Így erőt vettem magamon és bekopogtam a szobájába. Elmondtam, hogy Évinek műtétje volt, de megpróbált készülni, mivel nem szeretné, ha félévet kellene halasztania. Még gyenge és kértem, hogy ezt vegyék ezt figyelembe. Az elnök megígérte, hogy persze, ha fáradt, akkor leülhet, nem kell állnia amikor a táblára ír, húzza csak oda széket.
Évi megérkezett a szobámba, majd együtt mentünk be a vizsgaterembe. Az asztalok U alakban voltak elhelyezve. A három tagú Bizottság a terem végében ült, az asztal másik oldalán a jelölt, én pedig az U szár egyik külső oldalán. A falak tiszta fehérek voltak, semmi díszítés, akár egy falanszterben lennénk. A rendőségi kihallgatószobák sem nézhetnek ki sokkal barátságtalanabbnak. Elkezdődött a szakdolgozat védése. Mivel Évi tanárszakos volt, nem kutatónak készült, ezért az iskolai tankönyvek közül elemezte többnek a szerkezetét, melyhez szempontrendszert dolgozott ki. Továbbá azt vizsgálta, hogy a tankönyvekben milyen egyszerűsítések jelennek meg, azok mennyire helytállóak az adott életkorú gyerekek számára, miként lehet azokat továbbfejleszteni, milyen definíciókat alkotnak a különböző szerzők.
Éreztem, hogy a Bizottságnak nem igazából tetszett a téma, mivel szerintük az nem rendes kutatás. Csak úgy sugárzott belőlük a felsőbbrendűség. Igazából a professzor urak érettségi óta nem voltak iskolában és azt gondolják, hogy minden gyerek eminens tanuló 130-as IQ-val. Az volt az érzésem, hogy kérdéseikkel inkább megzavarni igyekeztek Évit, mint segíteni. Miért jobb vagy rosszabb az egyik tankönyvi definíció, mint a másik, ő hogyan definiálná, stb. A kérdések tulajdonképpen nem voltak rosszak, de ahogy azokat feltették, az a lenéző stílus, ahogy a témát és az egész helyzetet kezelték, szinte horrornak is beillet volna. A gyomorgörcsöm egy pillanatra sem enyhült, elkezdtem izzadni, zúgott a fejem. Sehová máshová nem tudtam nézni, csak Évire, aki szenvedett. Még a tekintetemet sem tudtam elfordítani róla, de meg sem szólalhattam, hiszen én itt csak néző lehettem, mint egy moziban, vagy színházban.
A védés után következett a tétel az elektromágneses hullámok felfedezésével kapcsolatban. Ehhez a vizsgarészhez Évinek a terem másik végében lévő táblához kellett menni, mely az U alakban elhelyezett hosszú asztalok szárától is még úgy 1 méterre volt a falon. Évi elkezdte felírni az elektromágnesesség alapegyenleteit a táblára. Ehhez persze fel kellett állnia. Eközben hol egyik, hol másik egyetemi tanár, de folyamatosan belekérdeztek Évi feleletébe.
- Melyik mennyiség vektor?
- Készítsen már egy magyarázó ábrát, hogy melyik betűvel mit is jelöl!
- A hullámegyenletben milyen matematikai művelet is szerepel?
- Ha deriváltak, akkor miért az integrális alakot írta fel?
- Jó, nem kell ténylegesen levezetni, de mondja el az alapjait!
Évi elkezdett Hertzről és a fotonokról is beszéni. De ebbe is belekötöttek.
- Most a levezetés matematikai alapjait kellene elmondania! Elvégre a fizika nyelve a matematika!
- Ja Faraday, akkor lehet, hogy sínen vagyunk végre?
Évi egyszer csak elfehéredett és lerogyott a legközelebbi székre. Már nem emlékszem, hogy ez után pontosan mi történt, annyira rosszul éreztem már akkor magam, mintha legalább is én lettem volna a beteg vizsgázó. Volt-e még további kérdés, vagy nem? Majd közölték, hogy rendben, köszönik, majd úgy dél felé lesz eredményhirdetés. Ekkor felálltunk és kijöttünk a teremből. Alig álltunk a lábunkon. Én majdnem elszédültem. Gyakorlatilag egymást támogattuk a folyosón.
Végül elevickéltünk a szobámig. Igyekeztem kényelmes helyet biztosítani a tanítványom számára. Volt bent nálam egy kispárna melyet a háta mögé tettem, egy másik székre pedig feltehette a lábát. Hosszú percekig nem tudtunk megszólalni. Hogy képes három ember ilyen borzalmas hangulatot teremteni? Ezt nem lehet tanulni. Erre csak születni lehet. Szerintem az elnök teljesen elfeledkezett arról, hogy én bármit is mondtam neki. Biztosan nem is osztotta meg a többi taggal az információt. A másik pedig mintha még kifejezetten haragudott is volna Évire. Régebben volt valami apró nézeteltérésük egy jegybeírás miatt. De az már rég rendeződött. Vagy ennyire negatív nyomot hagyott benne? Nem tudtam eldönteni. Csak azt éreztem, hogy kevés ennyire szörnyű dolog történt velem életemben, pedig én csak az események nézője voltam. Több kollegával szigorlatoztattam együtt, akikkel igyekeztünk amennyire lehet, jó hangulatot teremteni, de legalább is empatikusnak lenni. Ennek itt nyoma sem volt.
Évi egyedül ment az eredményhirdetésre. Majd visszajött a szobámba. Amint belépett, láttam, hogy baj van. A védésre elégségest adtak, a feleltre pedig elégtelent. Teljesen megdöbbentünk. Akkor mégis fél évet halasztania kell.
Engem azóta is furdal a lelkiismeretem, hogy mégis közbe kellet volna szólnom a vizsga valamelyik szakaszában. Mondjuk a védésnél a védelmére kelhettem volna esetleg? Akkor én még új oktató voltam, a kollegákat sem ismertem jól, de új volt a rendszer is. Lehet, hogy engem is lehurrogtak volna, hogy én nem szólhatok közbe, ki tudja? Vagy visszafogták volna magukat utána? Tény, hogy teljesen le voltam fagyva.
Annyit sikerült elérnem, hogy fél év múlva Évi az 1. Bizottsághoz került, ahol közepest kapott. Ugyan sokkal jobban felelt, valójában nem is világos, hogy miért, de beszámították, hogy az első vizsga nem sikerült és ezért nem adtak neki jobb jegyet. Évi végül jó tanár lett. Rendszeresen feltűnik a neve a különböző tanulmányi versenyekre felkészítő tanárok között.
Minap a tanszék folyósóján érdekes beszélgetés ütötte meg fülemet. Az ominózus záróbizottsági elnök professzor arról panaszkodott, hogy valami ügye volt az önkormányzatnál, ahol az ügyintéző nem volt vele túlzottan szívélyes, mondhatni goromba, flegmán, lenézőn beszélt vele. Kioktatta, hogy nem tud egy űralapot rendesen kitölteni, mert a másik rubrikába kellett volna egy adatot beírni. Nagyon sérelmezte, hogy lélektelenül bánnak az ügyfelekkel. A magyar népnyelv tele van nagyon találó közmondásokkal. Nekem is eszembe jutott egy: más szemében meglátja a szálkát is, a sajátjában a gerendát sem….
Author: Radnóti Katalin
Budapesten születtem, itt tanultam, kémia-fizika szakos diplomát szereztem, dolgoztam tanárként, lett családom és unokám. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy novellákat írjak életem érdekes eseményeinek felhasználásával a sok szakmai jellegű publikáció után. Elterveztem, hogy amint nyugdíjba megyek és lemennek a vállamról a munkából adódó terhek, feladatok, írni fogok. Már évekkel ezelőtt elkezdtem a témák gyűjtését, és amint tehettem, máris elkezdtem az írást. Emellett sokat olvasok szépirodalmat, történelmi regényeket, minegy olvasási lázban égek, hiszen a hosszú munkás évek alatt erre jóval kevesebb időm volt. Tudom, hogy még tanulnom kell a novellaírást. Ezért szívesen olvasom a társszerzők írásait is. Napjaimat családom, nemrég született kisunokám édesíti meg. További fontos tevékenységem még a rendszeres uszodalátogatás, ahol nemcsak a sport a fontos, hanem a közösség is. Mindig van kivel beszélgetni, megosztani az örömöket, bánatokat, reflektálni az aktuális eseményekre. Szakmai honlap: https://rad8012.members.iif.hu/