A hóvirág nem tudja, épp olyan, mint egy lányka
Ki a földből hajtott ki nemrég…
De jött egy önző, s letépte mikor meglátta
Olyan, mint egykor, nem lesz többé.
A hóvirág nem tudja, épp olyan, mint egy árva
Már nem büszke, mint egykor – régesrég
Egy pillanat műve, tán a galád is megbánta
Ilyen áron legyen egy percig az övé.
A hóvirág nem tudja, csak sajnálja mi történt
Hogy átgázolt rajta egy rút rém
Nem védte senki, nem jelzett veszélyt.
– Nem félt. Bűnössé vált ő is ezért ?
A kis virág félti mit hoz még az élet.
Nem lehetett többé a régi.
Ki volt elmúlt, elveszett örökre. Kétes,
Hóvirág maradt, vagy egy senki ?
A hóvirágot felemelem bársony-gyengéden
Mint ki tudja, mint aki érti,
Csillognak könnyeim mély-bánatos szememben:
“Hóvirág vagy. Voltál. Rémlik?”
Hálásan tekint rám a kitépett hóvirág
Lágy sóhajjal fejét ereszti…
Nem a tél a kegyetlen, nem a tél a galád.
Az ember. Amiért nem érti.
Author: Szilágyi Tünde
Szabóné-Szilagyi Tünde vagyok. Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében születtem, majd később családommal többször költöztünk. Tinédzser korom óta írok. Kezdetben a versírás számomra lelki kényszerből fakadt, majd az évek múlásával fokozatosan önkifejező örömforrássá vált. Boldoggá tesz, amikor le tudom írni amit gondolok, vagy érzek főleg azért, mert gyanítom, hogy sokan mások is hasonlóan éreznek, vélekednek, csupán nem tudják ezeket szavakba, versbe önteni. Fontos számomra, hogy verseim egyszerűek, érthetők legyenek, és ne csupán a diplomával rendelkezők számára tudjanak örömet szerezni. Végül eljutottam a legfontosabbig: bízom benne, hogy írásommal képes leszek az emberek szívét megérinteni, és leigazolni azt, hogy sokszor mindannyian egyek vagyunk és hasonlóan érzünk.
