A hóvirág nem tudja, épp olyan, mint egy lányka
Ki a földből hajtott ki nemrég…
De jött egy önző, s letépte mikor meglátta
Olyan, mint egykor, nem lesz többé.
A hóvirág nem tudja, épp olyan, mint egy árva
Már nem büszke, mint egykor – régesrég
Egy pillanat műve, tán a galád is megbánta
Ilyen áron legyen egy percig az övé.
A hóvirág nem tudja, csak sajnálja mi történt
Hogy átgázolt rajta egy rút rém
Nem védte senki, nem jelzett veszélyt.
– Nem félt. Bűnössé vált ő is ezért ?
A kis virág félti mit hoz még az élet.
Nem lehetett többé a régi.
Ki volt elmúlt, elveszett örökre. Kétes,
Hóvirág maradt, vagy egy senki ?
A hóvirágot felemelem bársony-gyengéden
Mint ki tudja, mint aki érti,
Csillognak könnyeim mély-bánatos szememben:
“Hóvirág vagy. Voltál. Rémlik?”
Hálásan tekint rám a kitépett hóvirág
Lágy sóhajjal fejét ereszti…
Nem a tél a kegyetlen, nem a tél a galád.
Az ember. Amiért nem érti.
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...