Álmomban vén, öreg tölgyfa voltam.
Magányomból beláttam a teret.
Ágamon madárraj meghúzódva.
Míg a napfelkelte meg nem jelent.
Hangok születtek minden irányból,
Ahogy a fény beszőtte a teret.
Emberek keltek fel, s mint hangyaboly
Nyüzsgésbe kezdtek kora reggelen.
Gyerekek mentek az iskolába.
Törzsemnél egy kóbor kutya állt meg.
Tűzoltó szirénázott el tova.
Dübörgő autók suhantak el.
Csak én álltam lecövekelten ott.
Mint ki már nem kutat többé semmit.
Mint aki nem rohan, hogy próbáljon
Életének értelmet keresni.
Gyűrűim végett már bölcsnek vélnek.
Fejük felé lombom hűs árnyékot hint.
Megállnak – ekkor mintha élnének -.
S őrült rohanásba kezdnek megint.
Nincs gyökerük, idejük nézésre…
„Álljatok meg ! Lássátok a szépet!”
üvölteném. Hogy ne csak keressék…
Hogy meglássák végre, mi a lényeg.
Author: Szilágyi Tünde
Szabóné-Szilagyi Tünde vagyok. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében születtem. Gyermekkoromban családommal többször költöztünk. Tinédzser korom óta írok. Eleinte lelki késztetés, egyfajta kényszer vezérelt a versek irányába, majd időközebn mindinkább önkifejező-és örömforrássá váltak számomra. Örömmel tölt el, hogy megoszthatom érzéseimet és gondolataimat más emberekkel. Könnyen tudok azonosulni mások érzelmeivel, például fájdalmával. Amikor leírom ezekeket, "kiírom magamból" letisztul az "érzelmi vihar" a lelkemben,. Fontos számomra, hogy verseim egyszerűek legyenek, mindenki számára érthetők, és hogy írásaimmal képes legyek megérinteni az egyszerű embereket is. Hiszem, hogy bár mindannyian egyediek, és különlegesek vagyunk, az érzelmek, melyekkel nap, mint nap szembesülünk, nagyon is hasonlóak. Egy megfelelő vers segítségével az az ember is képes lehet "kiönteni" a lelkét és elmondani az érzelmeit, akinek nehezebb a saját gondolatait versbe szedve önmagát kifejeznie. Remélem, hogy segíthetek neki ebben a megtisztelő feladatban.
