Álmomban vén, öreg tölgyfa voltam.
Magányomból beláttam a teret.
Ágamon madárraj meghúzódva.
Míg a napfelkelte meg nem jelent.
Hangok születtek minden irányból,
Ahogy a fény beszőtte a teret.
Emberek keltek fel, s mint hangyaboly
Nyüzsgésbe kezdtek kora reggelen.
Gyerekek mentek az iskolába.
Törzsemnél egy kóbor kutya állt meg.
Tűzoltó szirénázott el tova.
Dübörgő autók suhantak el.
Csak én álltam lecövekelten ott.
Mint ki már nem kutat többé semmit.
Mint aki nem rohan, hogy próbáljon
Életének értelmet keresni.
Gyűrűim végett már bölcsnek vélnek.
Fejük felé lombom hűs árnyékot hint.
Megállnak – ekkor mintha élnének -.
S őrült rohanásba kezdnek megint.
Nincs gyökerük, idejük nézésre…
„Álljatok meg ! Lássátok a szépet!”
üvölteném. Hogy ne csak keressék…
Hogy meglássák végre, mi a lényeg.
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...
