Álmomban vén, öreg tölgyfa voltam.
Magányomból beláttam a teret
Ágamon madárraj ült meghúzódva
Míg a napfelkelte meg nem jelent.
Hangok születtek minden irányból
Ahogy a fény beszőtte a teret.
Emberek keltek fel, s mint hangyaboly
Nyüzsögni kezdtek e reggelen.
Gyerekek mentek az iskolába.
Törzsemnél kóbor kutya állt meg.
Tűzoltó szirénázott tova.
Dübörgő autók suhantak el.
Csak én álltam lecövekelten ott.
Mint ki már nem kutat többé semmit.
Mint aki nem rohan, hogy próbáljon
Életének értelmet keresni.
Gyűrűim száma felett bölcsnek néznek.
Fejük felé lombom hűs árnyékot hint.
Megállnak – ekkor mintha mégis élnének -.
Aztán őrült rohanásba kezdenek megint.
Nincs gyökerük, sem idejük nézésre…
Álljatok meg ! Lássátok a szépet!
– üvöltené az ősöreg természet
S a vén tölgy, akit bölcsnek vélnek.
Author: Szilágyi Tünde
Szabóné-Szilagyi Tünde vagyok. Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében születtem, majd később családommal többször költöztünk. Tinédzser korom óta írok. Kezdetben a versírás számomra lelki kényszerből fakadt, majd az évek múlásával fokozatosan önkifejező örömforrássá vált. Boldoggá tesz, amikor le tudom írni amit gondolok, vagy érzek főleg azért, mert gyanítom, hogy sokan mások is hasonlóan éreznek, vélekednek, csupán nem tudják ezeket szavakba, versbe önteni. Fontos számomra, hogy verseim egyszerűek, érthetők legyenek, és ne csupán a diplomával rendelkezők számára tudjanak örömet szerezni. Végül eljutottam a legfontosabbig: bízom benne, hogy írásommal képes leszek az emberek szívét megérinteni, és leigazolni azt, hogy sokszor mindannyian egyek vagyunk és hasonlóan érzünk.
