A belháború híre az idők folyamán természetesen Harcos uram kis, Tiszamenti településére is eljutott. Ez elkerülhetetlen volt, hiszen évekig tartott, főleg az ország nyugati felében. Ott, valóban mindenki háborúzott mindenki ellen, nem ismerve testvért, se rokont, méghozzá az egész cirkusznak mindössze annyi volt az oka, hogy az egyik ember a kagánt pártolta, a másik pedig a jugrust. Meglenni éppen megvolt az értelme annak a pártoskodásnak, hiszen a viszályban mindkettőnek megvolt a maga igaza és mégsem volt igaza.
A véres összecsapások következtében aztán fogyott az avarság, jobban, mintha külső ellenség támadott volna rá.
Ekkor már rendszerint nem is avaroknak nevezték magukat, hanem a két nagy törzs nevének egyesítéséből, várkunoknak. Csak hát a várkunok – ha már ezt a nevet fogadták el saját maguk számára – lassan úgy elfogytak a vérözönben, hogy együtt se voltak már annyian, mint a régi, Baján kagán idejében akár az egyik közülük.
Harcos minden esetre éberen vigyázott, hogy a kis településen senki meg ne bontsa az évek folyamán kialakult rendet. A renitenskedő hamar kívül találta magát a falu határain. Mert az a kis település, amelyet történetünk elején mint tanyát ismertünk meg, ekkorra már kisebb falu méretével vetekedett.
Az is természetes, hogy most már nemcsak Harcos uram maradék családja számított szabad embereknek, hanem elég sokan a betelepülők közül is. Jöttek ugyanis azok a háború sújtotta vidékekről, többen mint remélték volna, befogadni pedig sokszor szükséges volt őket. Hiszen mégsem hagyhattak tisztességes embereket mindenféle alattomos rablók és gyilkosok martalékául! Annyit tehettek, hogy jól megrostálták a bekérezkedőket.
A rostálásban nagy segítségnek bizonyult egy Kada nevű férfi, akit ugyan Harcos nem szeretett, mert alattomosnak és ravasznak tartotta, s ráadásul még valahonnan úgy rémlett neki, hogy látta már életében, hacsak rövid időre is. Persze… eldönteni nem tudta, hogy hol és mikor, minden esetre régen lehetett, mert egy ember már akkoriban is sok másikkal ismerkedett össze, némelyikkel nem több mint két-három percig. No és ha régen volt, akkor azóta meg is változhatott. Az ellenszenv attól is erősödött, hogy éppen Margit volt az, aki az embert szerezte neki.
No, Margitot valóban elhanyagolta az utóbbi időben, ezt maga is érezte, de sok volt a gondja, és ötven éves korában az embernek már nem mindig az ágyasa után ágaskodik a szerelmesebbik vége, főleg, ha állandóan közösségi ügyekkel zaklatják. Elég volt már neki a felesége, akivel mindig jól elvolt, még a gondolataik is hasonlítottak. És hát… Margit volt az, aki a maga idején maga kérte, hogy fogadja el ágyasának! no. Most úgy látszik, elég jó támaszt talált abban a Kada nevű emberben. „Hát legyen nekik jó”!
Margit egyébként nem ment el a háztól, inkább Kada volt az, aki a közelben épített magának egy faházat, nem éppen a szolgák házai között, mert szabad ember volt és nem is akarta lekötni magát, de elég közel ahhoz, hogy gyorsan megjelenjen, ha szükség lenne rá. Amely szükség egyébként rendszerint akkor mutatkozott, amikor újonnan jötteket kellett kikérdezni. Hogyan csinálta, hogyan nem, de sokszor valóban hasznosnak bizonyult.
Különösebb kifogás nem is nagyon merülhetett fel, mert Margit még így is teljesítette ágyasi kötelességét, bár ritkábban mint addig, de hiszen Harcos sem igényelte már nyakló nélkül.
Meg kell mondani, hogy sajnos, a Harcos ritkábban jelentkező igényének az életkoron kívül még más, nagyon fontos oka is volt. Az, hogy időközben rászokott a borivásra.
Bort ittak az emberek akkoriban is, annyit amennyi általában elégnek bizonyult a társalgás zavartalan menetéhez, főleg ha volt is olyan beszélgetőtárs, akit arra méltattak. Ám a falu vezetője újabban túl kezdett menni a mértéken. Nem lett sem erőszakos, sem veszekedős a részegségtől, csak azon lehetett megérezni, hogy gond van, hogy olyankor az esze nem forgott úgy, ahogy kellett volna. Vagyis inkább, sehogy se forgott. Mert olyankor csakis egyetlen gondolat foglalkoztatta. A belháború, és az, hogy miképpen lehetne abból az eszékelyeket kívül tudni? Aki erre valami megoldást ajánlott, annak nyert ügye volt nála, azon el tudtak rágcsálni, amíg a kulacs tartalmából tartott. Azután pedig nyugodtan el lehetett menni aludni.
Azért meg kell adni, hogy az a kisebb-nagyobb csendesedésekkel, de évekig tartó belháború mindenképpen megérdemelte azt, hogy egy olyan ember mint Harcos monomániássá legyen miatta.
Aztán… történt valami, ami valóban felrázta az embereket. Tunya másfelé nézésüket egy csapásra szétfoszlatta. De akkor már késő volt.
− A jugrus megölte a kagánt! – ordítoztak mindenfelé, egyesek kétségbeesve, mások örömükben.
− Most vigyázzunk a falunkra! – mondta Harcos… jobb híján Kadának.
Pedig még akkor nem is volt vége a rémhíreknek. Mert néhány nap elteltével híre jött annak is, hogy a jugrus, mit is tehetett mást, a kagán maradék emberei elől – hogy is nem számított a testőrség hűségére? – a tudóhoz menekült védelmet remélve.
És a tudó? Nem egyebet tett, mint azt, hogy ő meg a hozzá segítségért folyamodó menekülő bűnös embert ölette meg.
Ennek már nem volt mentsége. Ilyen a birodalom kétszáz éves fennállása alatt nem történt.
És még mindig volt lejjebb!
A tudó ugyanis azzal folytatta, hogy összetoborzott egy csomó népséget, s azok kíséretében, nagy csindarattával elutazott a császárhoz. Térdre ereszkedett előtte és a védelmét kérte, valamint azt, hogy keresztelje meg mind, népestől a római egyház rítusa szerint, valamint nevezze ki kagánná. Ami meg is történt. Mint keresztény kagán az Ábrahám nevet vette fel.
Amikor Harcos ezt az egész becstelenséget meghallotta, csak beült a belső szobába – az Odo pap odúja volt az valamikor – és ivott.
Tartott mindez három napig. Azalatt a lányok, huszonévesek voltak már, kétségbeesésükben Margithoz futottak tanácsért. Margit meg Kadához.
Ám a randalírozás nem ért véget. Mert ekkor már erőszakoskodásba torkollt, ha bárki meg akarta állítani. A lányokat pofozta, vert mindennel ami a keze ügyébe akadt, s nemkülönben Margitot is. Kadát pedig egyszerűen megfogta és kidobta a házból.
A lányokat pedig valamennyire mégiscsak el kellett fogadni, mert ők kellett időről -időre bort hozzanak neki.
Aztán elkövetkezett az utolsó pohár is. Amikor egyszerre nem létező dolgokat kezdett el látni. Virágzó országot, aranyló búzamezőkkel, csodaszép hegyekkel, olyan országot, ahol mindenütt eszékelyek élnek, csak egy vékony uralkodó réteg vezeti őket, annak tagjai vannak valami más nemzetségből.
Aztán… meghalt.
Akkor a lányok kimentek az udvarra és úgy nevettek, hogy visítottak belé. Hanyatt feküdtek a földön és rugdalóztak nevettükben.
Néhány hét után híre jött, hogy a császár akkora sereget gyűjtött a szerencsétlen Avarország ellen, amekkorát addig még nem látott azelőtt az ismert világ.
A Harcos halála után következő negyedik napon Kada beköltözött a házba, amelyben már csak a nők maradtak. Eleinte elég szerényen viselkedett, de hamar kimutatta a foga fehérjét. Mindegyik nő kellett neki, akár a két idősebb, akár a lányok közül való volt. Aki nem akart kötélnek állni, azt kegyetlenül megverte. Kötéldarabbal verte és azután még kényszerítette is, hogy azon módon eleget tegyen a kívánságának.
A nők… különböző módon viszonyultak a viselkedéséhez. Margit mintha még örült volna is, a lányok egykedvűek voltak. Elfogadták úgy, ahogy van.
Márta pedig, amikor rá került a sor – jó nagy verést kapott az ellenkezésért – azon az éjszakán eltűnt. Nem maradt utána csak egy levélke, latin nyelven írva. Mivel azonban Kada volt az egyetlen aki olvasni tudott, titokban tartotta a levélke tartalmát. Csak néha dünnyögött magában furcsa hangon, amiben fenyegetés volt érezhető, de valami más is. Talán félelem?
„Elvitted a lovak felét? Mert a tiédek? Aztán majd visszatérsz mindazért, ami itt még a tiéd? Fegyveresekkel? No, majd meglátjuk”!
Aztán múlt az idő és Kada lassan megnyugodott, mi több, el is felejtette a levélkét. Elrakta valahová, maga sem tudta, hová. Hiszen Márta asszony nem tért vissza, sem fegyveresekkel, sem nélkülük. Pedig még keresték is, és a megtalálására elég jó remény volt. Hisz huszonnégy ló nem tűnhet el csak úgy, nyom nélkül, mintha a föld elnyelte volna. Ámbár az egyik lóról járta egy időben valami szóbeszéd, mintha látták volna valahol. De az ember aki mondta részeg volt, maga sem tudta, mit beszél. Hiába rázogatta Kada, attól se meg nem szólalt, se ki nem józanodott. Meg is halt nem sok időre.
Hát ennyi volt a nyom. Semmi több. Ebben meg kellett nyugodni. Annál is inkább, mivel egyéb dolgokkal kellett törődni.
Avarország napnyugati fele megszűnt létezni. Vagyis a császár provinciájaként élt tovább. A tudóból átvedlett kagán hatalma csakis jelképes volt, a valódi hatalmat Carolus tisztjei birtokolták. A népnek majdnem mindegy volt, de az előkelők néha lázadtak. A lázadásokat pedig rendre leverték. Végül is a tartomány valódi provinciává süllyedt.
Bár a császár emberei nem rendezkedtek be a két nagy folyó közében, az élet mégis megnehezedett. És Kada faluja is megérezte a nehézségeket.
Author: T. Igor Csaba
1946-ban születtem, Marosvásárhelyen. Azonban a család nem sokkal azután Nagyváradra költözött, mivel apám ott kapott munkahelyet. De vissza-visszatértem Marosvásárhelyre, például az egyetem elvégzése céljából. Utána negyvenkét évig mint orvos tevékenykedtem. Bár az írást nagyjából negyven évig szüneteltettem, a végén annyi élmény és a betegek által elmesélt történet gyűlt össze, hogy bűn lett volna legalább az érdekesebbeket meg nem írni. Választottam (készítettem) a nevemből egy anagrammát (az ékezetek lehagyásával) és mivel a kétféle foglalkozást nem akartam összekeverni, azóta is T. Igor Csaba néven írok. Pedig azóta különböző és főleg nem tőlem függő okok miatt a nyugdíjaztatást választottam a kollégák mérsékelt örömére és a páciensek bizonyos ideig tartó bánatára. Azóta jól megszoktam az írói nevemet. És megint a szülővárosomban élek.
