Nevem Halász Zoltán. 1957-ben születtem Pécsett. Az itt - jellemzően műszaki pályán - ledolgozott 46 év után immár nyugdíjasként szeretnék néhány éves költői pályámon további szárnycsapásokat tenni.
Szemedből, mondd, ki néz vajon? Gyermek az ingó tutajon, törékeny, szeretet-árva, simogató szóra vágyva? Vagy ki hegyet hord hangtalan, derűs arcán csak árny suhan
Vihar szárnyán süvít a szél, minden apró zugba betér. Belebújik fűbe-fába, mesebeszédet hord háta. Amivel a szívem tele, az is mind útra kel vele. Messze
Kicsinyke magként hulltál a földre s mint puha zöld ír vett az körbe. Míg szüntelen kerested új ruhád, nesztelen hasadt a szunnyadás, felemelt,
Az álmatlan éji csendben kint ült a hideg párkányon, csak egy röpke szemrebbenés, s ott termett a párnámon. Lyukakat fúrt a lelkembe, s az
Táltosok ösvényén. Gomolygó füst, sejtelmes, örvénylő tölcsér, sötét felhőszerű, homályos köd. A föld az éggel összeér, sötétség, a levegő fagyos, lábakat gyökérbe köt. Ám megtöri
Hazatérés a Havasba/ A Havas Táltosa. Majd ha végre a Havasba egyszer hazatérek, Vár rám az erdő s vadak, tölgyek regényeket mesélnek. Mosolyogva nézik, ahogy
