Az embereket néha dicsérni kell. Ezért mondom a Julcsi néninek, milyen csinos pulóverben van ma. Pedig utálom azt az undorlila színt, ami rajta van. De a mosolyát szívesen látom. Örülök neki, ezért füllentenem kell. Meg hát az emberek szeretik a kedves embereket. Talán a kedvesen füllentőket is.
Néha azt mondjuk például nekik, hogy ők is lehetnek angyalok. Pedig tudjuk, hogy mindenkiben ott a rossz. És nem lehet azt teljesen visszaszorítani, még ha egész életünkben rajta vagyunk is.
Aztán máskor azt mondjuk, hogy megbocsátunk az ellenünk vétőknek. Komolyan? Valóban így érzünk, vagy csak szeretnénk ezt hinni? Ki tudja? Talán a szándék a lényeg.
Máskor azt mondom a boltos néninek, hogy “Köszönöm!” amikor némi visszajárót pottyant a kezembe. Pedig valójában azt gondolom, hogy menj a csudába, megint kifosztottad a tárcám. De hát én kedves vagyok, így még egy félig sikerült mosolyra is futja az erőmből kifelé menet.
A gyereknek is azt mondom este: Jó éjszakát! Álmodj szépeket! Pedig azt gondolom, hogy mikor alszol el már végre! Borzasztó szükségem van már egy kis nyugalomra.
Az embereket néha dicsérni kell. De ha jobban belegondolok, magam is kisebb dicsfényben ragyogok. Leginkább a sajátomban. Elvégre nem kis tehetség kell hozzá, hogy a rosszban is megtaláljuk a jót. Vagy hogy a nagyobb jó kedvéért elkövessük a kisebb rosszat.
Nem beszélve a folyamatos megbocsátásokról. Magunknak. Mert a 20. században már nem lehetünk olyan primitívek, hogy a valósággal sértegessünk másokat. A kultúra is megköveteli tőlünk a másság, a különbözőség elfogadását, akár ízlésről, akár véleményről legyen szó.
Így amikor Gabi bácsival beszélgetek, a karácsony a legmeghittebb ünnep a szememben, mely a családot még jobban összehozza. Na de szegény Józsi bácsi, aki magányosan él és élt világéletében, az ő kedvéért nyilván azt a nézetet vallom és is, mennyire túlértékelik ezt az ünnepet és hogy minden csak az emberek megkopasztásáról szól. Végső soron igaza van neki is, és ki vagyok én, hogy pácát törjek a véleménye felett. Inkább helyeslőn bólogatok, hogy vele lehessek és legyen valaki, aki őrá is gondol és időt szán az ő magányára az ünnepek alatt.
Az embereket néha dicsérni kell, és erre én mindig kapható vagyok. Odaállok, akit védeni kell. Mellé állok annak, aki rászorul. Mert ahányak vagyunk, annyifélék vagyunk. Mert néha rosszat kell tenni azért, hogy jók legyünk. Mert az embereknek mindig szükségük van arra, hogy megdicsérjük őket. Hogy tudják hogy látjuk, értjük őket. Hogy tudják, nincsennek egyedül…
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...
2 Responses
Ha az undorlila pulóveremet dicsérik-
egy mosolyért -lehet bármilyen szép a szándék – mégiscsak átvertek. S ugyanez vonatkozik a megbocsátást is. Nehéz-de emberlétünk ebben áll,nem a „dicsérettel mosoly csalogatásra.”
Nem szeretnék ítélkezni,hiszen én magam sem vagyok „jobb,a deákné vásznánál”.Már az is jó,ha ezt tudom. Igyekszem kerülni az ilyen füllentéseket.
Köszönöm az őszinte véleményt. Valahogy nem érzek ilyen durván „átverésnek” egy ilyen dolgot, mert arra gondolok, hogy egy saját maga számára nem tetsző pulóvert senki sem venne fel. Ebből kifolyólag ki vagyok én, hogy ítélkezzek afelől, hogy ő maga mit vesz fel. Nem csupán a mosoly előidézéséről van szó, hanem a felesleges és negatív kritizálás mellőzéséről, amihez semmi jogom. Az odafigyelés és dicséret mindenkinek jól esik. Pont az a szép. hogy bár mások vagyunk, nem muszáj őszintén bántónak lenni. Őszinte és megbántó vagy önmagam előtt nem hiteles. Nos. Tudok veszíteni magamból, hogy mást boldoggá tegyek. Nem szent a véleményem. Felülkerekedhetek önmagamon, és átgondolhatom, miért mondjak ki valami olyat a számon, amivel megbántanám.