Hűség fogságában (Az acél és a vas) 5

3.

Áradó vizek

Különös dolog, de sokszor és sokan megfigyeltek már hasonlót, hogy akkor, amikor valaki hirtelen egyedül marad egy nagy felelősséggel a vállán, még ha addig beteges volt is, változás áll be az állapotában. Arról persze nincs szó, hogy egyből éppen erősebb, élettelibb lenne, de amikor munkát kell elvégeznie, az a munka valahogy meghozza magával az elvégzéséhez kellő erőt is.

Hasonló dolog történt az addig állandóan betegeskedő Ulászló királlyal is. Most, hogy felesége nélkül maradt, aki egyébként barátja és erős támasza is volt, legott felkelt a betegágyából és jól-rosszul, igyekezett helytállni a feladatához méltóan.

Mivel azonban már nem volt olyan jó az emberismerete mint régebben, néha kénytelen volt másokra bízni a tanácsadói kiválasztását. Ugyanakkor abba a válogatásba sokszor a személyes ellenszenve, illetve rokonszenve is beleszólt. Az is komoly súllyal esett latba, hogy ki volt az akit a kisfia szeretett, vagy akár fordítva, aki szerette a kicsi királyt, de legalábbis úgy mutatta, hogy szereti.

Mert kicsi király lett hamar a kis Lajos. Ulászló nem akarta a véletlenre bízni az ország sorsát és nagyon korán megkoronáztatta a gyermeket az esztergomi érsekkel.

Bakács Tamás bíboros volt akkoriban az esztergomi érsek. Bár voltak olyanok, akik Bakócznak írták, de végül is ugyanaz az ember volt minden hibájával és jótulajdonságával együtt. Az pedig, hogy a ravasz érsek egyik-másik tevékenysége végül jót, vagy rosszat hozott az országnak, úgyis csak sokkal később derült ki.

Annyi azonban bizonyos, hogy ugyanabban az évben, amikor Lajos ifjabb király lett, meghalt a legnagyobb trónkövetelő, Corvin János leánya, Erzsébet. Ezzel ki lett ütve a jogalap az özvegy, Frangepán Beatrix kezéből. Férjhez is adták mihamar éppen Brandenburgi Györgyhöz, Ulászló barátjához.

Még volt ugyan Corvin Jánosnak egy utószülött kisfia is, akit mint a nagyapját, Mátyásnak kereszteltek. De erről a Mátyásról mindenki úgy tudta, hogy már csecsemőkorában meghalt valami fertőzésben.

– Bővebbet a Talay testvérek tudnának mondani, különösen Anti. De ő mostanában mással van elfoglalva. A birtokát igyekszik minél jobban megvédeni. Erősíti ahogy tudja, senki se tudja, miért – mondta Nemvaló Levente, aki addig, s azután is tartotta a kapcsolatot István és a másik három fiatalember között – de ő nem beszél. Különben is nagy szerelemben van azzal a Patkós lánnyal. Tudod, aki szintén a Corvin János udvarában szolgált a bátyával együtt.

– Patkós? Nem ismerem. Nem hallottam róla.

– Új nemesek. János herceg adott nekik ármálist. Egyébként tisztességes népség. Lehet, hogy majd megismered őket. Na és te, hogy állsz? Nem nősülsz még?

– Még nem. Először szeretném vinni valamire. Hogy ne mondja a feleségem évek után, hogy ingyenélő vagyok!

– No, aki olyan azt jobb is nem elvenni! – replikázott józanul Nemvaló. Majd hozzátette – Legalább menyasszonyod van már?

– Hivatalosan még nincs. De meg vagyunk egyezve.

– Ó! Az a kis komorna? Aki Candalei Anna mellett volt?

– Igen! De most már nem kis komorna, hanem a kis királynak az első udvarhölgye!

– Lám, hogy változik a világ! No, csak szaporán! Nehogy valaki fürgébb legyen nálad s elvegye az orrod előtt!

– Nem hiszem! – dünnyögött az orra alatt István. De érződött azon, hogy gondba ejtette a barátja intelme.

És minden oka meg is volt arra, hogy gondba essen. Elvégre akkoriban már legfeljebb véletlenül történhetett meg az, hogy találkozzon Angelithával. A nő túlságosan el volt foglalva a palotában mint a kis II. Lajos első udvarhölgye, ő maga István pedig akkor már nemcsak testőrtiszt volt, hanem a király kegyéből, Kereki földesura is. Annak a falunak ugyanis a régi földesúri családja magva szakadtával a falu a királyra szállt. Ulászló pedig, aki valóban kedvelte a fiatal katonát, igyekezett minél jobban magához kötni. Ő, vagyis Aczél István őrgróf – ez volt az egyetlen hely, vagyis a társadalmi ranglétra, amelyen nem lépett előre, hanem maradt ami azelőtt volt, bár mindez lehet, hogy csak a király feledékenysége miatt alakult így – attól kezdve még elfoglaltabb lett mint azelőtt. Az uradalmat át kellett venni, rendbe kellett hozni, a rajta levő adósságokat ki kellett fizetni, elég sok volt rajta, még szerencse, hogy a francia birtok Prés megyében a per megnyerése után már elég jól jövedelmezett, legalább ez nem hátráltatta.

István tehát, aki valóban komolyan vette az Angelithával való régi és azóta soha nem emlegetett megegyezését, valóban igyekezett, hogy leendő felesége mellette is a megszokott életvitelét folytathassa.

Amire nem számított, az a palotában megszokott életmód volt. Ő maga abból nem sokat látott, legfeljebb annyit, amennyit szolgálat teljesítése közben ellesett. Arról, hogy mi történt, vagy mi nem történt zárt ajtók mögött, nem tudott fogalmat alkotni.

Ez volt tehát az oka annak, hogy olyan elgondolkodó lett a Nemvaló Levente által említett gondolattól.

A következő napokban tehát megpróbálta Angelithát megkeresni. Az azonban egyelőre nem sikerülhetett neki. A lány valóban nagyon el volt foglalva a kicsi király melletti szolgálattal.

Legközelebb csak a Frangepán Beatrix temetésén találkozhattak. Akkor azonban hiába próbált szóba elegyedni vele, Angelitha állandóan kitért a beszélgetés elől, hol egy, hol más ürüggyel.

Ők maguk egyébként nem ismerték személyesen az elhunytat, de Ulászló király jónak tartotta küldeni néhány udvari embert a vetélytárs özvegyének a végtisztességére. És azok közt az udvari emberek között voltak ők ketten is.

De nem tudtak beszélgetni, csak a visszaút végén, akkor is véletlenül. A palota előtt voltak akkor, nem volt semmi dolguk, sőt nem is volt megengedve nekik az, hogy valamivel elfoglalják magukat. Így, kényszerből mégiscsak szóba kellett álljanak egymással.

– Emlékszel még arra a megegyezésünkre, amit egyszer tettünk? – kérdezte István, amikor az udvariassági formákon már túl voltak.

– Régen volt az! – válaszolta Angelitha mosolyogva – Volt olyan egyáltalán?

– Volt! És én még most is komolyan tartom magam hozzá!

– Igazán? – kérdezte a nő mintha valami álomban lenne és csak nagyon messze pillantotta volna meg a valamikori emléket – na hát ne vedd olyan komolyan! Ne vedd magadra nézve kötelezőnek. Látod, én most, ezúttal felmentelek alóla!

– DE… hát… én jóformán azért élek – hebegett a vitéz, nem ismerve a módot, ahogy az ilyesmihez viszonyulni kellett.

– Jó, jó! Nem kell azt olyan komolyan venni! Volt ami volt, most másképp van!

– De hát akkor nem jelentett az neked semmit?

– És mi kellett volna jelentsen? Az, hogy még amikor együtt voltunk, akkor is Candalei Annára gondoltál? Ugyan! Légy már komoly! És nem is vagyunk egyenlő rangban! Te az őrgróf, a Valois bastard, én pedig a magyar király első udvarhölgye. Na! Nevessünk már egy kicsit a kínos dolgokon!

És tréfásan mintegy végigsimította kesztyűs kezével a testőrtiszt arcát.

István úgy érezte, hogy az a simítás akár ütés is lehetett volna. Istenem! Ha ezt férfi tette volna, gondolta. De aztán azonnal eszébejutott a francia etikett, hogy „de nő tette”!

Nincs más mit tenni, udvariasan kell végetérjen!

– Így tehát kisasszony, nincs más hátra, meg kell köszönjem az irántam való jóságodat. És egyúttal ajánlom is magamat kegyeidbe!

Igen, ez így kifogástalan!

Az ám, de mit lehet tenni? Semmit. Folytathatom azt amit elkezdtem.

Szerencsére, néhány nap múlva Talay Antallal is találkozott. És az a találkozás elterelte kis időre a figyelmét az éppen őt ért kellemetlenségről. Ő ugyan mint húszéves fiatalember tragédiának élte meg, sőt gazemberségnek, s csak évek után értette meg lassan, hogy biz’ nem volt az múló kellemetlenségnél egyéb.

Antal elmesélte neki, hogy lemondott a király javára a bihari Hegyközben bírt uradalmáról, amiért Ulászló a Székelységben sótiszti hivatalt adományozott neki.

– Nem valami magas rang, de ha okos az ember, jól meg lehet belőle gazdagodni. És mindketten, Ágnes is meg én is, nagyon nyomasztónak találtuk már az ott megélt események emlékét. Lám, Gábor öcsém is a székelyföldre jött, csak ő távolabb tőlem.

– Ő is megnősült?

– Nem, neki egyéb tervei vannak. Egyelőre a vajda úr mellett vitézkedik.

– Szapolyainál?

– Igen.

– És a vajda valóban király akarna lenni?

– Akarni akarna, de nemigen lesz! Mert látod, ketten is vannak akik ezt ellenzik! Ilyen az, ha valakinek nagyralátó tervei vannak! Pedig jó ember, tisztességes. Csak nem bír kiszabadulni abból a varázslatból, amit még az apja bocsájtott a szemére. Hogy király lehet, ha már nádor volt az apja. És hercegnő az anyja. De te mit forgatsz a fejedben?

– Nincs énnekem mit forgatni! Teszem a dolgomat nap mint nap, próbálom rendbehozni a birtokaimat… ennyi. Testőrtiszt vagyok, alighanem úgy is fogok meghalni.

– Nem nősülsz meg?

– No, jókor kérdezel! Épp nemrég kosarazott ki a régebbi menyasszonyom. Ki tudja, miféle fényes jövőt képzeleg az is magának! Ehh! Nem való nekem az ilyen hívság! Nincs szerencsém a nőkkel! Pedig a király kedvel. És én meg szánom szegényt! Szétszedik az urak! Pedig olyan jó mint egy darab kenyér! Látod, most is! Hát nem a harcias párt kerekedett felül? Fene látott már ilyen népet!

Antal aztán még mondhatta volna, hogy hát igen, Szapolyait is hogy kipaterolták az udvartól! Legyen minél messzebb, Erdélyben!

De nem mondta.

És jól tette, hogy nem mondta. Mert a Világ boszorkánykonyhájában már főtt, fortyogott az a sokak számára halálos méreg, amely csak egy kicsit később, valami hihetetlen ördögi forgást, majdnem haláltáncot indított el az útjára, és egész Európa számára meghatározta azt az utat, amelyet kényszerűségből be kellett járjon. Mintha Mefisztó maga adta volna hozzá a ritmust és a zenét is.

Ezerötszáztizenhárom tavaszán meghalt második Gyula a Rovere pápa. Széles látókörű, művészetszerető, s amellett harcias pápa volt, igazi reneszánsz ember.

Valami senki által nem közölt okból, Bakács Tamás bíboros esztergomi érsek úgy gondolta, hogy eljött az ő ideje. Összeszedte hát a roppant vagyonának egy részét, talán azt amit egyáltalán nélkülözni tudott és elindult Rómába, szekér aranyat szállítva magával, hogy azért csak megválasztják talán pápának!

Nem így lett.

Az új pápa X. Leo néven a még nála is gazdagabb Medici család sarja lett. Azt, hogy a vagyona, a befolyása vagy egyszerűen az a tény volt döntő a választásban, hogy állandóan jelenvolt, ma már senki nem tudja bizonysággal. Az esztergomi érsek lógó orral kellett elinduljon hazafelé az örök városból.

Hivatalos történészek1 még ma is úgy hiszik, hogy a bíborosok együtt úgy érezték, ha már ennyit költött rájuk az a magyarországi pap, kellene neki adni valami gumicsontot cserébe. Így született aztán a megbízatás, amely szerint keresztes hadjáratot szervezzen az Oszmán Birodalom megállítására.

Volt eszük a római főpapoknak, dupla hasznot remélhettek ettől a döntéstől. Mert vagy sikerrel jár a ravasz érsek, s akkor mondhatják, hogy ők bízták meg vele, lám, milyen helyesen döntöttek, ha meg belebukik, akkor azt, hogy lámcsak, mondtuk mi, hogy nem való volt pápának! És akkor még nem számítottuk a harmadik eshetőséget, amely azt jelentette volna, hogy sikerül katonailag, de tönkremegy ő maga és az országa is a roppant vállalkozásban.

Ki is hirdették tehát a gyülekezőt a vállalkozók számára a pesti réten.

Történt pedig ez nagyjából egy évvel X. Leo megválasztása után, vagyis a következő év kora-tavaszán.

Mindez azonban nem jelentette a csúcspontját az ördögi körtáncnak. Mert a keresztes had vezérének a kiválasztásától kezdve – félanalfabéta volt az istenadta, írni még csak tudott valamennyit, de olvasni már nem – az egész hadszervezés tántorgó oda-vissza bukdácsolásán keresztül egészen addig, hogy később az egész hadi gyülekezésre való engedélyt vissza kellett vonni, minden el volt baltázva. Mintha készakarva mentek volna elébe az országos bukásnak.

De vajon milyen hatással volt mindez az éppen trónra került szultánra, a később „nagy” melléknevet kiérdemelt Szulejmánra? Vagy talán éppenséggel nem is tudott az egészről? Ez lehetetlen volt, mivel akkora csindarattával folyt le az egész, hogy még a süket is meghallotta volna. Szulejmán pedig nem volt süket. Tudta biz’, nagyonis jól tudta, s elhatározta, hogy belerondít a keresztes-jelöltek levesébe.

Legott összehívta a dívánt, hogy előadja nekik, mit szándékozik tenni. Azt, hogy hogyan, nem kötötte senki orrára.

Hanem amikor a dívánbeli pasák és bégek már eltávoztak, akkor adta ki a parancsot a bizalmas emberének:

– Hozzátok csak elém azt a hitehagyott papot!

Hozták tehát. A szóban forgó jókora ember volt, valódi kemény legény, magas is és erőteljes is, hanem azért mégiscsak hasoncsúszva közelítette meg a világ keleti felének az urát. Hiába, láncokkal megkötve a legerősebb ember sem vitézkedik.

Odacsúszott hát egészen közel, és a szultán még kegyeskedett is megbökdösni a papucsával az eléje csúsztatott férfiú orrát. Az pedig megállta, hogy ne harapjon egy jókorát a papucsos lábba. Meg volt már idomítva rendesen.

– No lám csak, itt vagy! És így vagy itt – szólt valamiféle jóindulattal az uralkodó.

– Itt vagyok felséges uram – morogta a delikvens a szőnyegnek.

– Hallom, hogy pap voltál – folytatta Szulejmán szultán – mikor is?

– Még egy évvel ezelőtt.

– Na és én még azt is hallottam, hogy aztán, egyszer csak rájöttél arra, hogy mégiscsak a Korán az igazi szent könyv és Allah az egyetlen igaz isten a világ fölött.

– Így volt felséges uram!

– Eddig jó! Csakhogy alig telt el néhány hónap és te megint csak megváltoztál. És azt kezdted hirdetni, hogy jaj, jaj, mégiscsak az előző hit volt a legjobb! Így volt?

– Így volt felséges uram – suttogta a delikvens most már csak alig hallhatóan, hogy csak a szőnyeg hallja meg.

– Mármost kedves barátom, értsünk szót! Nekem nem számít kicsit se, hogy te mit csináltál, merre tévelyegtél… AZELŐTT! Hanem ha egyszer muszlimmá lettél, akkor arról lemondani se neked, se másnak nem áll jogában! Ilyen a világ. A mi világunk. Érted?

– Értem felséges uram!

– Mert aki az igaz hitet egyszer felvette és aztán megint elhagyta, az egész életére hitehagyónak számít azután. Tudsz erről?

– Tudok felséges uram!

– És tudod-e, hogy mi a sorsa nálunk a hitehagyónak? Na mondd ki!

– Halál – suttogta a fogoly olyan halkan, hogy azt már valóban csak a szőnyeg hallotta. De Szulejmánnak, mint már mondtam, igen jó füle volt.

– Lám, lám! Ugye tudod, hogy mindezt a kínos beszélgetést elkerülhettük volna? Tudod hát! De én, és minden bizonnyal ezt is tudod, nem szeretem a pazarlást. Emberéletben meg éppen nem. Arra gondoltam tehát, hogy adok neked még egy utolsó utáni esélyt! Ha sikerül megélsz, és el van feledve a hitehagyás. Persze, ha megmaradsz már azután az igaz hiten. Megértetted?

– Meg felséges uram, és köszönöm a kegyelmet!

– Várj! Még nem kaptad meg! Azt sem tudod, hogy mi lesz a dolgod! Tudsz még prédikálni? Vagy azt is elfelejtetted, mint az esküdet?

– Tudok felséges uram! És nem felejtettem el!

– Jó! Oldozzátok el a láncokról! – ez utóbbi már a pribékeknek szólt, akik tartották – Adjatok rá normális ruhát és vezessétek a titkos helyiségbe. Hadd beszéljünk okosan!

Történt pedig mindez annak az ezerötszáz-tizennégyes évnek az elején.

Amikor aztán a beszélgetés sikerrel végbement, Szulejmán szultán nyugodtan és elégedetten dörzsölgethette a tenyereit. „Keresztes hadjárat? Hogyisne! Majd adok én nekik! Úgyis tudom, hogy a magyarok szerfölött szeretik a cirkuszi mulatságokat! Hát majd adok én nekik cirkuszt”!

Nincs értelme tovább ragozni! Az év áprilisában elindult és egyre csak dagadt a Dózsa (Székely?) György nevével azonosított parasztháború. Mindenki tud róla ma is. Dagadt biz’ méghozzá akkorára, hogy egy idő után Ulászló király kénytelen volt éppen a még létező trónkövetelő, vagyis az erdélyi vajda segítségét kérni. Aki aztán el is rendezte a kényelmetlen ügyet, a maga módján.

Na, erről a módról is vitáznak a történészek még a mai nap is, hogy így, vagy úgy volt az valójában. Én, aki néhány évvel ezelőtt belekóstoltam kissé a történészkedésbe, annyit mondhatok, hogy a megtorlás kegyetlen volt, de nem kegyetlenebb mint abban az időben hasonló esetekben szokásos. És ami a legfontosabb! Leginkább csak a lázadás vezetőit érintette. A népet, ha csendben volt, nem bántották. No persze, mert ellenkező esetben az urak végezhették volna maguk a szántás-vetést. A felkelés vezetői egyébként jól tudták már előre, hogy mi fog történni velük abban az esetben, ha veszítenek. Megvolt a törvényes taksája az esküszegésnek, s annak, ha azt ráadásul fegyveresen követik el. Ők pedig már felesküdtek a királyra, s keresztes háborúra azelőtt, hogy lázadni s lázítani kezdtek volna.

Hogy ez valahogy így kellett történjen, annak legszebb bizonyítéka éppen az, hogy amikor jóval később, megint királyválasztásra került a sor, akkor éppen a parasztok és kisnemesek voltak azok akik teljes mellszélességgel a Szapolyai pártjára álltak. Pedig éppen az ő apáik, bátyáik voltak azok akik abban a lázadásban részt vettek.

Régi dolgok! De jó, hogyha legalább annyira amennyire lehetséges, megpróbálunk tisztábban látni azoknál akik mindenfélével ámítják a népet!

1Lásd, hivatalos, tehát nem hivatásos. Vagyis olyan, akinek ez a munkája, nem pedig a jól megtámasztott meggyőződése.

T. Igor Csaba
Author: T. Igor Csaba

1946-ban születtem, Marosvásárhelyen. Azonban a család nem sokkal azután Nagyváradra költözött, mivel apám ott kapott munkahelyet. De vissza-visszatértem Marosvásárhelyre, például az egyetem elvégzése céljából. Utána negyvenkét évig mint orvos tevékenykedtem. Bár az írást nagyjából negyven évig szüneteltettem, a végén annyi élmény és a betegek által elmesélt történet gyűlt össze, hogy bűn lett volna legalább az érdekesebbeket meg nem írni. Választottam (készítettem) a nevemből egy anagrammát (az ékezetek lehagyásával) és mivel a kétféle foglalkozást nem akartam összekeverni, azóta is T. Igor Csaba néven írok. Pedig azóta különböző és főleg nem tőlem függő okok miatt a nyugdíjaztatást választottam a kollégák mérsékelt örömére és a páciensek bizonyos ideig tartó bánatára. Azóta jól megszoktam az írói nevemet. És megint a szülővárosomban élek.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Boldogok a békességben élők…

Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket. Mindenütt háború dúl a világban fizikai háború fegyverekkel és lelki háború az Isten-hívőkkel Egy angyal,

Teljes bejegyzés »

Ellovagolni

Ellovagolni a naplementében, még hátra sem nézni, mint szerencsétlen, és nem vinni múltat, ott hagyni helyben, hogy visszajönni már soha ne kelljen.   Hadakozásban a

Teljes bejegyzés »

Királyság

Ha király vagy, királyságod van, várkastélyodban nyüzsög a sok alattvaló, kirendelheted a hintód magadnak, mert Te vagy az uralkodó.   Emberek életéről dönthetsz, Te döntöd

Teljes bejegyzés »

Boldogok a tiszta szívűek…

Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Isten Bár a szem gyakran vibrál, pillantása dermedten csapong A kiterebélyesedett emberi vágy értetlemül tülekedik egyre jobban A

Teljes bejegyzés »
Prózák
Barna Benedek

A gödör

Hűvös tavaszi reggel volt. Szél fütyült a felhőkarcolók között, és befújta a szemetet az aprócska parkba, amely a hatalmas épületek sűrűjében bújt meg. A parkőr

Teljes bejegyzés »