Csodaszép őszi délután volt. Az avar valósággal zizegett a talpak alatt. Sokan voltak a parkba, hiszen szinte csábítottak az őszi napsugarak. Az idő kedvezett minden szabadban töltött programnak. Zsófia mégis rettentő magányos és szomorú volt. Hároméves párkapcsolata ért véget egy szempillantás alatt. Még most sem tudja megérteni, hogyan történhetett, hiszen semmilyen előjele nem volt. Egyszerűen vége szakadt. S most, a megmagyarázhatatlanra keresi a válaszokat, de mindhiába.
A nyár vége mindent elvitt, ami fontos volt az életében. Ahogy a kapcsolata kihunyt, az édesapja is elvesztette az állását. Egyszerre több veszteség érte. Így a volt barátjával közös albérletből is távoznia kellett, s most három lánnyal osztozik egy kollégiumszobán. Szörnyű rémálomnak tűnt ez, így az utolsó egyetemi évében. Nem is tudta elképzelni, egyedül hogyan éli túl. A lányok hangosak, harsányak és rendetlenek voltak. Lázadó életmódjuk, pont ellentétes az övével. Nehéz lesz kibírnia a kollégiumban.
Ahogy komótosan sétált, keresztülvágva a színes falevelektől tarkított parkon, egyszer csak megpillantott egy barna hajú kisfiút. Úgy hatévesnek tippelte, de lehet, hogy volt már hét is. Először nem szólt hozzá, csak a távolból figyelte, amint éppen különböző színű és formájú faleveleket gyűjtöget. Volt közte mindenféle. Sárga, aranybarna, még kicsit zöldes és piros. Száraz és frissen lepottyant. Szokatlan látványt nyújtott a fiúcska, mert általában játszani vagy rohangálni szoktak az ilyen apró kisgyerekek. Ám, ő egészen más volt. Nem tudta igazán mi fogta meg benne, talán az, hogy némiképpen hasonlított rá. Pont olyan magányos volt, mint ő. A kíváncsisága egyre közelebb vitte a gyermekhez. Már nem foglalkoztatta úgy a saját búja-baja, csak őt figyelte. Leült egy közeli padra és onnan tartotta szemmel az eseményeket. Egy idő után, a kicsi észrevette a lány érdeklődését.
— Engem nézel? – kérdezte anélkül, hogy ráemelte volna a tekintetét.
— Bevallom igen – felelte Zsófi. — Érdekel, hogy mit csinálsz azokból a falevelekből – adott választ.
— Semmit nem csinálok. Csak viszek belőle haza néhányat – mondta a fiú.
— Ha nem készítesz belőle semmit, akkor minek viszed haza? – furdalta a kíváncsiság Zsófi oldalát.
— Mert anyával mindig gyűjtöttünk faleveleket. Az ablakba és az asztalra tettük őket, hogy emlékeztessen rá, hogy már ősz van. Itt a betakarítás ideje – magyarázta.
— Értem – bólintott a lány. — Most is anyukáddal vagy a parkban? – kérdezte fürkészően, miközben alaposan körülnézett, de nem látott senkit.
— Nem, egyedül jöttem – mondta lehajtott fejjel a fiú.
— Egyedül jönni veszélyes – méltatlankodott a lány.
— Te is egyedül vagy – vágott vissza neki.
— Az más, én már felnőtt vagyok – válaszolta a lány.
— A felnőttekkel is történhetnek rossz dolgok – érvelt okosan a gyermek.
— Ez igaz, de mi jobban tudunk magunkra vigyázni. Tudjuk, mit kell tenni, ha baj van – próbálta megértetni a kisfiúval az álláspontját. — Mért nem kísért el valaki? Hol van most az anyukád? – puhatolózott a lány.
— Meghalt. Már többé nem vigyázhat rám – közölte a kisfiú, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcán. Zsófi ekkor szörnyen elszégyellte magát. Mi az ő bánata a fiúéhoz képest? A gyermekéhez, aki azzal próbálja életben tartani az édesanyja emlékét, hogy követi annak szokásait. Erre nem tudott mit felelni. Csak nézte a magába fordult fiúcskát, s mintha a torkát fojtogatták volna. Próbálta visszatartani a könnyeit, de nem sikerült.
— Most mi a baj? – kérdezte a gyermek, s észrevétlenül odasomfordált az egyetemista lányhoz. — Te is elvesztetted az anyukádat? – ült le mellé vigasztalóan.
— Nem, én miattad sírok – szipogta erőltetett mosollyal. — Megengeded nekem, hogy megöleljelek? – kérdezte meghatottan.
— Persze – bólintott a fiúcska, s ekkor Zsófi szeretettel átölelte őt. A gyermek nem tudta hová tenni a lány viselkedését, de nagyon jól esett neki a kedvessége.
— Lassan feltámad a szél. Ideje lesz indulnod – emlékeztette őt a lány. — Akarod, hogy hazakísérjelek? – kérdezte aztán.
— Nem kell, egyedül is hazatalálok – felelte a fiú. — Közel lakom. Amúgy Móricnak hívnak. Neked mi a neved? – kérdezte szimpátiát érezve a lány iránt.
— Én Zsófi vagyok. Itt lakom nem messze a lánykollégiumban – válaszolta.
— Az jó. Akkor biztosan találkozunk még – mondta a lánynak megkönnyebbülten, látszott, hogy örül az új barátságnak, ami kialakult köztük. — Én is megölelhetlek búcsúzóul? – kérdezte kissé visszafogottan.
— Hát, persze – mosolyodott el Zsófi, s szorosan magához vonta a kis Móricot. S ekkor feltámadt a szél körülöttük, egészen kísérteties volt. Mintha hirtelen életre kelt volna, s mondanivalója lenne számukra. Először nem értették, mit súg. Aztán tisztán, kivehetőn egy női hang hallatszott benne.
— Legyél az anyja! – suttogta a szél, mely egy pillanatra megrémisztette Zsófit. — Legyél a fiam anyja! – ismételte meg újra, mire Móric ijedtében szorosan a lány nyakába ugrott. Ez a közös tapasztalás mindkettőjüket felkavarta. Csodálkozva néztek egymásra és nem voltak biztosak benne, hogy ugyanazt hallották.
— Ez az anyukám hangja volt – suttogta a gyermek elhomályosult tekintettel. — Azt kérte, legyél az anyukám – mondta csendesen. — Ugye, te is hallottad? – kérdezte bizonytalanul.
— Igen, hallottam – erősítette meg Zsófi, s ekkor egy férfi kiabálására lettek figyelmesek.
— Móric! Móric kisfiam! – szaladt oda hozzájuk egy jól szituált üzletember. — Hát, már megint megszöktél a nevelőnőtől? – kérte számon gyöngéden a fiát.
— Ne haragudj apa, csak unatkoztam – mentegette magát Móric. — Levelet gyűjtöttem otthonra. Ez a lány vigyázott rám. A neve Zsófi – mutatta be hamarjában új barátját.
— Nagyon köszönöm, hogy vigyázott a fiamra! Hogyan hálálhatnám meg? Esetleg meghívhatjuk egy vacsorára? – kérdezte udvariasan, miközben a cipője talpára ragadt falevelektől próbált megszabadulni.
— Ugyan, ez semmiség. Nincs mit meghálálnia – felelte a lány tétován.
— Mondja! Nem keres véletlenül állást? Nem vigyázna délutánonként a fiamra? Csak akkor, ha ráér – kérdezte olyan kedvesen a férfi, hogy erre az ajánlatra Zsófi nem tudott nemet mondani. Móric örömteli, ragyogó pillantása végül teljesen meggyőzte őt.
Megjelent:
az Irodalmi Rádió
Vetkőznek már a csalfa fák című őszi antológiájában.
Author: Katalina S. Miller
A Katalina S. Miller művésznevet választottam írásaim kiadásához, amelyben tapintatosan megbújik az igazi, polgári nevem. 1978-ban születtem Pásztón, és jelenleg is itt élek. Többféle végzettséggel rendelkezem, de az igazi hivatásomnak mégis a szerzői tevékenységet tartom. Már tizenöt éves koromtól írok verseket, idézeteket, kisebb novellákat. Húsz évesen megírtam életem első könyvét, és az óta is, ha csak tehetem, folyamatosan alkotok. Egy gyermekem van. Már fiatal felnőttként ő is próbálgatja szárnyait, szülőként igyekszem mindenben mellette állni, és támogatni. Első megjelent munkám, A gyűlölet rabjai című romantikus regény, amely életem olyan időszakában íródott, amikor az önismeret kezdeti útján jártam, és kerestem a helyem a világban. Ennek folytatásaként írtam meg a Szívbéli kötelék című regényt, mely egy szerelmi szállal átszőtt könnyed romantikus olvasmány. A könyv betekintést enged az angyalok világába, a túlvilági létbe, és az egyéni sorsfeladatok fontosságába.