Amikor Gábor tizennégy éves lett, komoly ajándékkal lepték meg a szülei.
-Ebben menj a templomba! – mondták lelkesen és behívták a nagyszobába. Az asztalról minden le volt takarítva. Még a virágok, könyvek, két kósza kötőtű, néhány karácsonyról megmaradt szaloncukor és az ünnepi torta is! Az addigi asztalfoglalók már a székeken kuporogtak, és kíváncsian várták Gábor örömét.
Új öltöny! Új ballonkabát és egy pár fényes, fekete lakkcipő csillogott a szoba közepén, az említett bútorra fektetve.
Gábor nem is hitt a szemének! Elsápadt, majd elpirult a váratlan meglepetéstől.
-Aztán vigyázz rá ebben a jeges, latyakos időben! – szólt édesanyja és boldogan nézte, hogy milyen remekül illenek fiára a ruhadarabok és a cipő.
-Siess, Bandi bácsi már vár! – mondta édesapja és ezzel útnak indították Gábort az újpesti templom felé azon a vasárnapon.
A tízórai istentiszteletre várták, sőt, még egy kicsivel előbb, mert Gábor a templomi kórusban énekelt. Már fél tíz is elmúlt! Új kabátját begombolta és nekiiramodott. Miközben futott, ügyesen kerülgette a tócsákat. Eszébe jutottak azok a napok, amikor kis kézikocsit tolva a gyülekezet segítő tagjaival együtt figyelték a gödröket a járdán, hogy ki ne löttyenjen az időseknek vitt leves, vagy a főzelék.
Gyökössy Bandi bácsi papként, teológus professzorként és emberként is támogatta az árvákat, a megfáradtakat, a betegeket. Akkor is, ha nem jártak a templomába. Akkor is, ha egyáltalán nem jártak templomba. Ilyenkor télen ételt, meleg ruhákat készítettek össze és kerékpáron, kocsival vitték a rászorulóknak az adományokat. Ebben segített Gábor is, amikor tudott.
Most egy gödör sem látszott. Megteltek hóval, itt-ott esőlével, ahogy szikrázó fényével rásütött a téli nap. Január volt és olvadt. Mint az aszfalt nyáron!
Az is eszébe jutott futás közben, hogy milyen erősek a fák. Mintha emberi végtagjaik volnának, úgy nyújtják ki, úgy fonják össze gyökér-kezeiket az aszfalt alatt, ahol egymástól távol állni látszanak, miközben a gyalogosokat figyelik. Nyári napban az út meleg borítása gyakran megolvadt és kisebb-nagyobb púpokat nyomtak fel a fák még az úttest kemény burkolatán keresztül is.
Az utak kihűltek, megfagytak, majd ismét felmelegedtek, éveken át.
Gábor tudta ezt. Sokszor látta, csak most nem figyelt rá eléggé. Annyira sietett. Kezei fáztak. Zsebébe dugta őket, úgy futott tovább.
-Már csak egy rövid sarok és megérkezek!- gondolta, amikor nemsokkal a templom előtt
a járda szélénél megbotlott az egyik megdermedt nyári púpban és nagy ívben megemelkedett. Látta maga alatt az elsuhanó gödröket, a fél úttestet, majd erősen közeledett az arca az aszfalthoz. Ahogy elesett, a lendület még repítette és közben ki akarta rántani kezeit a szűk zsebekből, de már nem volt rá ideje.
Nagyot toccsanva becsapódott, majd a sáros pocsolyából felrántotta az állát, úgy siklott tovább. Két könyökét előre nyomta, szinte belefúrta a talajba, hogy szép ruhája legalább elől ne érjen le a földre. Hogy a kabátja épsége valahogy megmaradjon, megfeszítette lábizmait és az új cipőjének lábfején, nadrágjának térdein csúszva végre megérkezett.
Nem merte kihúzni beszorult kezeit, mert akkor oldalt kell feküdnie a latyakban. Még reménykedett. Közben látta, hogy akár egy násznép, olyan tömegben jönnek az emberek a templom felé és valamiért őt nézik. Bizonyára látták szép ívű szárnyalását, mert az idősebbek a szájukat eltakarva – és közben sajnálkozva – rajta nevettek. Inkább, csak a nagy eseményen. Szó szerint.
Nem késett el. Azzal nem volt baj. Hátrébb állt az énekkari sorban, hogy ne látszódjék meglepően kopottá vált vadonatúj ruházata. Ott csurgatta ki zsebeiből a latyakot is. A kórustagok vígasztalták, de ettől sajnos nem gyógyultak meg a ruhadarabok és a lelke sem.
A kertek alatt ballagott haza. Otthon tátott szájjal hallgatták varázslatait és csodálkozva nézték kaffkai átalakulását. Édesanyja tényleg nem jutott szóhoz! Erre az ajándékra gyűjtöttek! Lett belőle egy elől kilukadt, kopott szandálnak való, egy vérző térdnadrág, egy ujjatlan, dalmatamintás ballonkabát és egy könyökénél lyukas, aznap vásárolt zakó.
Utóbbit két rávarrott folttal később megmentették. Majdnem úgy nézett ki, mint egy divatos változata, – mostanában. Az ünnepi tortából nagyon csendben ettek. A fiú fejét este megsimogatták, kicsit vígasztalták és némán aludni tértek.
Gábor teste, lelke több helyen fájt. Foltozhatatlanul. Teltek az évek. Más nehézségek jöttek. Manapság már nem a ruha teszi az embert. Az emlékek meg tudnak gyógyulni!
Legutóbb tíz éve még szóba került az az eset és története szinte széppé nemesedett.
Mára már vidámmá érett a családtagok előtt, hogy milyen volt, milyen lett az régi, ünnepi délelőtt.
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole
