Az éttermi végrehajtó

 

Egyetlen egy dologra összpontosult minden: az időre. Gazdálkodni kellett vele, spórolni, be kellett osztani, mert minden perc számított. Nem lehetett már pazarolni. Ami csak lehetett, amit csak a természet és a tudomány engedett, fejlődött, vagyis inkább fejlesztettek a takarékosságért. Csak azért, hogy a felszabadított időt hasznosítani tudják.

Könnyebbé, egyszerűbbé, hatékonyabbá akarták tenni az állampolgárok mindennapjait, és az olyan maradi tevékenységeket, amik ezeket gátolták, egyszerűen kivezették az életből. Ebből az elképzelésből következtettek a főzés elhanyagolhatóságára. Hiszen mennyi értékes időt, mennyi értékes energiát lehetne megtakarítani, ha nem kellene egy húsleveshez minden hozzávalót megmosni, meghámozni, feldarabolni, majd három óráig takarékon főzni a fazékban, miközben a másodikat készíti elő az ember, az elpakolásról, a mosogatásról nem is beszélve, hanem csak kivenni az ugyanolyan minőségi készételt a hűtőből és megmelegíteni. Hát nem zseniális? Sokaknak nem volt az.

Öt évvel ezelőtt, amikor beiktattak és alkalmazni kezdtek, valamennyien elégedetlenkedtek.  A változás mindig egy körülményes folyamat, legalábbis a kezdete, az emberi makacsság meg nehezen akarja elengedni a jól megszokott régit, nehezen akarja látni és elfogadni ugyan annak az eredménynek az egyszerűbb procedúráját, ha évszázadokon keresztül ugyan úgy csinálták. Nem látták értelmét. És lássuk be, gyakran lusták változni.

Előszőr az élelmiszerboltokkal kezdték. Kicserélték a zöldségeket, a gyümölcsöket, a tejtermékeket, a húsokat, halakat, felvágottakat, az alapvető élelmiszereket vákuumcsomagolásban tárolt készételekre. Egytől négy adagos kiszerelésben lehetett vásárolni belőlük, az alumínium-tárolókat pedig – akár koszos állapotban is – a termelési adó visszatérítéséért cserébe vissza lehetett váltani az üzletekben – az összeg az árucikk 28,5 %-át jelentette. A szupermarketekben voltak különböző nemzetiségű részlegek, azon belül is többfajta ízvilágú választékban, így mindenki megtalálhatta a számára legmegfelelőbb terméket.

Az első néhány héten persze mindenki fel volt háborodva, hogy mégis mi értelme ennek az egésznek, tapintható volt a feszültség, ám a megszokás fokozatosan enyhítette a véleményt. Pár hónap alatt a fiatalabb generációk belátták a hasznát. Nem kellett többet azon agyalni, hogy mit főzzek holnapra, de úgy, hogy elég legyen másnapig, esetleg még egy étkezésre, hogy ne kelljen megint főzni a héten; hogy olyan mennyiséget főzzek a hétvégére, hogy az a hét első felére is elég legyen, mert fog a franc egy húzós hétfő után este nekiállni főzni, de úgy, hogy az minimum még holnapig maradjon; hogy hánykor kell korábban kelnem, hogy megsüljön a csirkecomb, de időben beérjek a munkába; hogy oh, basszus! beájultam tegnap, ezért nem tudtam főzni holnapra ebédet, de nincs erőm hajnalban kelni, ezért vennem kell valamit, de menjenek a francba, hogy ennyibe kerül egy hülye rántotthús krumplipürével és csemegeuborkával; hogy el lett cseszve az egész napom, mert tegnap beájultam, és korábban fel kellett kelnem főzni, ezért nem volt elég időm kipihenni magamat; hogy szerda este nincs mit vacsorázzak, de lusta vagyok még csak egy szendót is összerakni, ezért agh!, kénytelen vagyok túlárazott pizzát rendelni és kifizetni a futárt; hogy új recepteket kell olvasnom, mert unom a főztöm; hogy már megint tíz perce keresgélek, mert ezek a bunkók, minden boltjukban máshova pakolják a fűszereket; hogy nem igaz, hogy nem találtak fel semmi módszert, hogy ne folyjon mindenem hagymavágás közben; hogy el kellene mosogatnom az öt napos mocskomat; hogy hogyan tudom megmenteni az odaégett rizst… Szóval, nem merültek fel többet ilyen dolgok. Helyette nem csak hogy több idő, de több energia is szabadult fel. Az emberek jobban tudtak a munkájukra figyelni. Jobban, hatékonyabban tudtak teljesíteni – az évek múltával sokkal hasznosabb tagjaivá váltak a társadalomnak.

Az idősebb korosztállyal más volt a helyzet. Őket nem lehetett olyan könnyen formálni, a konokságuk kőkemény volt, amit nem lehetett összetörni. De a rosszallásukon kívül nem tudtak hatással lenni az új rendszerre, ezért csak türelemmel kellett várni, amíg meghaltak.

A második fázisban jöttem én a képbe – egy hónappal az első után. A készétel tömeggyártása az üzemekben lecsökkentette az éttermek forgalmát, a legtöbbjük kénytelen volt emiatt végleg bezárni. Viszont azoktól, akik eleve termelőktől szerezték be az alapanyagokat, és nem volt rájuk olyan nagy hatással a vendégek csökkenése, meg kellett szabadulni. Nemcsak, mint az új rendszer ellensége, hanem mint a vákuumcsomagolt készétel konkurenciája is. És ez kinek a feladata volt? Kitalálhatjátok. (Csak, akinek nem sikerült, ebben a zárójelben jelzem, hogy az enyém.)

Nem volt éppen egy nemes feladat, de attól még nemesnek tartottam – még akkor is, ha tojással megdobáltak és leöntöttek egy egész fazéknyi gazpacho-val. Kitartottam, habár nem is tudtam mást tenni. Belém programozták. Nem ellenkeztem. És nem is láttam okát ellenállni. Egyszerűen nem volt már értelme az éttermeknek. Miért kellene várni egy olyan túlárazott ételre, amit az ember ugyan olyan minőségben, olcsóbban boltban is megvehet? Ráadásul azt egy csomó eltékozolt idővel és energiával állítanák elő. PAZARLÁS! (Utáltam a pazarlást.)

Azokat a nem államilag fenntartott vendéglőket és konyhákat, amik még üzemeltek pusztán jogszabály sértésre hivatkozva megbírságoltam. Voltak, akik hónapokig, esetleg évekig is ki tudtak tartani, azonban mindegyiküknek a csőd lett a veszte. Öt év alatt az ország – majdnem – összes ételt felszolgáló vendéglátó egységét bezárattam, egész pontosan százötvenkétezer-hétszázötvenhatot – a nevüket inkább nem sorolnám fel. Egy volt már csak. A GDPR miatt most csak Morzsának nevezem.

Az eljárás szerint személyesen kézbesítettem a határozatot. Az étterem, ahol csak császármorzsát voltak hajlandóak tálalni, a főváros egyik eldugott részének sikátorában bujkált. Akár creepy is lehetett volna, de nem féltem semmitől – amúgy sem tudtam, milyen az. Belülről már nem volt olyan szörnyű a hely. Kihalt volt, egyszerű – és talán ezt nevezik nyomasztónak. Három kopott, fehér műanyagasztal egy-egy székkel, a fekete-kék kövezet és a fehér fal nem a higénia elhanyagolása, hanem a nehéz évek miatt volt koszos. Csak az egyik asztalnál ült egy középkorú pár. Jóízűen ettek – édes íz lehetett a szájukban –, ám mikor megláttak, megkeseredett az örömük – sosem értettem, miért váltok ki ilyen reakciót, hiszen értük csinálom. A konyhából kipillantott a szakács – adatvédelmi okokból csak Thomas M. Azt hitte, vendég vagyok. Összetörtem. Valamit félretett a tűzhelyen, letörölte az izzadságot az arcáról, és odajött hozzám.

Magas volt sörhassal, cingár lábakkal. Fehér szakácsnadrág és klumpa volt rajta, a túlméretezett pólóját összekente almapürével – tudtam, milyen lehet az íze, de azt nem, milyen. Sárga szemei alatt duzzadt, sötét, ráncos táskák. Ápolatlan, ritka borostája félig ősz volt.

Köszöntöttem. Udvariasan tájékoztattam, miért vagyok itt. Kivettem az aktatáskámból   és átnyújtottam az elektronikus iratot.

Egyelőre csak homlokráncolva elkezdte olvasni a kijelzőt a kezemben.

“Mi van, ha megtagadom?” kérdezte.

“A határozatot kézbesítettnek kell tekinteni a kézbesítés megkísérlésének napján.”

“És, ha nem veszem át?”

“Akkor a kézbesítés második megkísérlésének napját követő ötödik munkanapon.”

“Akkor nem veszem át. Legalább nyerek egy kis időt…”

“Ahogy kívánja.” Visszavettem a határozatot, feljegyeztem az első megkísérlés sikertelenségét és visszatettem az aktatáskámba. “Öt nap múlva ismét megpróbálkozom a kézbesítéssel. Ha megtagadja az átvételt, vagy ismét…”

“Van fogalmad arról, mit csinálsz?” vágott a felvilágosításomba.

A faragatlanságára késve reagáltam.

“Tájékoztatom a kézbesítés szabályairól.”

“Igen. De tudod, hogy mit csinálsz?”

Erre nem volt scriptem, ezért csak elismételtem, hogy: “Tájékoztatom a kézbesítés szabályairól.”

“Tehát, fogalmad sincs. Nem gondolod, hogy ez probléma? Gondolkodsz egyáltalán?”

Tudtam, valamit reagálnom kell, de erre nem volt válaszom. Kiragadtam a legjelentősebb szócskát, ami valószínűleg a probléma lehetett.

“A probléma, hogy a felgyorsult élet nincs összhangban az állampolgárok mindennapi teendőjével. Ha pedig a tudomány lehetővé teszi az egyensúlyt, vagy az arra való törekvést, alkalmazkodni kell.”

“Tehát nem probléma, hogy a rendszer teherként tekint a főzésre?”

“A főzés teher. Időpocsékolás. Megnehezíti a mindennapokat.”

“Időpocsékolás?! Látod azt a két kedves vendéget? Látod, ahogy kiszakadtak a mindennapi egyhangúságból, hogy egyenek egy jót?”

“A vákuumcsomagolású készétel 100 %-os éttermi élményt nyújt a fogyasztónak.”

“Oh, kisapám, hát abban biztos vagyok, hogy az a tömeggyártású, mikróznivaló, bezacskózott szar a nyomában sem ér az ÉN császármorzsámnak! Kóstoltad te egyáltalán?”

“Nincs szükségem ételre. A fúziós aksim generálja az energiát.”

Egy pillanatra azt hittem, Thomas M. belém rúg, de csak bosszankodva bámult.

“Nem zsigereltek még ki eléggé?” kérdezte. „Miért kell elvenni az egyetlen dolgot, amiben jó vagyok? Amihez értek? Miért? Miért akarnak belőlem is egy ilyen tényekre alapozott, érzéketlen bádogembert csinálni?”

Erre nem tudtam már mit reagálni.

Több másodpercnyi hatásszünet után nem tudom pontosan, mi történt. Lefagyasztott a feszültség, majd egy hullám felfrissítette a programomat.

“A közléstől számított harminc napig tudja rendezni a befizetést,” közöltem. “Öt munkanap múlva ismét megpróbálkozom a kézbesítéssel. Viszontlátásra!”

Távoztam a Morzsából.

Öt munkanap múlva visszatértem. Thomas M. ismételten nem vette át a határozatot. Megállapíthatóvá vált a kézbesítés időpontja, a harminc nap letelt. Thomas M. nem fizetett – részletfizetést sem kért –, a felszólításokra nem reagált. Két hónappal később két kollégámmal együtt megjelentem a főváros eldugott részének sikátorában. Durva eszközökhöz kellett folyamodnunk, Thomas M. makacs volt, de végül sikerült kikényszeríteni az állami tulajdont.

Így zártam be az ország utolsó éttermét.

 

 

 

Birinyi T. Rebeka
Author: Birinyi T. Rebeka

Birinyi T. Rebeka az Irodalmi Rádió szerzője. Életem huszonkét évének több mint a felét az irodalom utálásával töltöttem. Az olvasást unalmasnak, időpocsékolásnak tartottam. Egy épkézláb mondatot sem tudtam leírni. (┬┬﹏┬┬) Középiskolai irodalomtanárom nyitotta fel a szemem az irodalom szépsége felé. És rájöttem, jó dolog az olvasás. A képzelet miatt. Egy fehér papírt látunk csak, rajta fekete betűkkel írt szavakat, ami ránézésre jelentéktelen, unalmas, mégis a jelentésük miatt lesz egy történet, egy könyv. Szemmel nem látni csak pacákat, mégis minden érzékelhető a képzelet terében. Emiatt az érzés miatt írok. Mert, ha van egy magával ragadó story, a valóság és a képzelet határán élek, ez pedig az egyik legszabadabb az érzések között. ui: ha hét évvel ezelőtt szembetalálkoztam volna az utcán mostani énemmel, és leültünk volna kávézgatni, és ilyeneket mondott volna, hogy: “Imádni fogod a szavakat, a jelentésüket, ami miatt imádni fogsz olvasni. Író akarsz majd lenni.” Biztos egy szaftos nevetés alatt köptem volna rá a mogyorós cappuccinóm. (●’◡’●) blog: https://birinyitrebeka.blogspot.com/?zx=b1496d27a15e199

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Prózák
Vígh Erika

A „magyar” Feri

A „magyar” Feri   1957 januárjában, két és fél hónappal a forradalom kitörése után egy szőke, szeplős kisfiú lépett be a hatodik osztály tantermébe –

Teljes bejegyzés »

Édesanyámnak

  Néha azért verselek, Hogy a bennem lévő érzelmek El ne vesszenek S emlékezzenek arra, hogy élhetek.   Köszönöm a jóistennek, Hogy túléltem ezt az

Teljes bejegyzés »

Köszönöm

Százszor köszönöm, hogy, szürke életembe felkelő napként gyakorta beragyogtál, köszönöm, hogy léptem elé rózsát szórtál. Bánt a kétely, hogy vajh megérdemeltem-e? Szeretem a rózsát, lábad

Teljes bejegyzés »

A kagyló

A férfi rosszkedvűen sétált a tengerparton. Lábával bele-bele rúgott a kagylókba. Egyszer csak meglepődve vette észre, hogy egy zárt hever előtte. Biztos üres. – gondolta.

Teljes bejegyzés »

Boldogok a szelidek

Boldogok a szelidek, mert övék lesz a Föld. „Egy angyal nappali fénybe rejtezett, áttörni készül az ózonréteget” Ő üdvözelte egykor Máriát, hogy meg fogja szülni

Teljes bejegyzés »