Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, issza borát

Alcím: – Hatvan, Jarocin – Magyarország, Lengyelország

Hatvanban mindig megemlékeznek a hatvani csatáról, amely 1849. április másodikán indult és május 21-ig tartott.
Sárika még soha nem volt a csata színhelyén, de abban az évben fordítani hívták a jarocini lengyel testvérvárosi delegáció tagjai mellé, akik hárman voltak és lengyel huszári öltözetben szintén megjelentek az ünnepségen. Bizony, a harcos lelkű lengyelek többször is harcoltak csatákban a magyarok mellett. Történelemkönyvekből Józef Bem és Henryk Dembiński neve ismerős az 1848-49-es szabadságharc idejéből. Vannak ilyen utcanevek nemcsak a Hatvanban, hanem más helységekben is. Itt, a hatvani ütközetben döntő szerepet játszott az a 4000 lengyel katona, akik távol a hazájuktól vállalták a magyar szabadság melletti kiállást. Rájuk is emlékezve megelevenítették a csapatok támadását, volt ágyúszó, lovas huszárok vonultak fel. Az általános iskolákból is jöhettek tanulók megnézni az eseményt.
Nem először láttunk vendégül kedves lengyel vendégeket, hiszen Hatvan és Jarocin között 1997 óta kialakult testvérvárosi kapcsolat. A szóbeszéd szerint legelőször lengyel rendőrök csapata jött városunkba barátkozni. Terített asztal és borocska mellett rögtön oldódott a hangulat, barátságok alakultak ki a magánéletben is.
Sárikának nem volt nehéz a lengyel fordítás, mert hét évig élt Lengyelországban. Hazaköltözése után rögtön letette a nyelvvizsgát lengyel nyelvből.
– Meséljen, hol élt? Mit mutatna meg ott a magyaroknak? Melyik a kedvenc lengyel étele?- kérdezte a vizsgáztató.
– Varsóban többször is elvittem magyar barátaimat Varsó óvárosába egy finom fagyira, és sétáltunk a Łazienki kastély parkjában. Otthon megvendégeltem őket palacsintával lengyel módra, vastagra sütve, túróval töltve és jól átsütve vajban.
– Van egy mondás: lengyel magyar két jó barát, együtt harcol issza borát. Találkozott-e olyan esettel, amikor a két nép barátsága valóban kiderült?
– Míg ott éltem, mindig vigyáztam arra, hogy viselkedem, mert a környéken mindenki ismert, mint magyar feleséget. Később, mikor fordítani hívtak a lengyel testvérvárosba egy izgalmas helyzet állt elő. A testvérvárosunktól, Jarocintól kb három órai útra lerobbant az autónk. A szerelő azt mondta, csak másnap lesz kész, mert már estére járt az idő. Rendben, de addig is hol fogunk megszállni?
– Ne aggódjanak! Egy ismerősömnek van kiadó szobája. Elviszem magukat hozzá.
– Kedves Uram! – szólítottam meg a házigazdát. – Rendezvényre megyünk Jarocinba. Várnak ránk, de ma már nem tudunk odaérkezni az autónk miatt.
– Előfordul ilyen eset. Szívesen vendégül látom magukat. Biztos megéheztek. Már el is készült a vacsora. Van két kiadó szobánk is.
– Hűha! Nagy kő esett le a szívünkről!
Másnap hiába próbálkoztunk, nem vett el tőlünk pénzt a házigazda. Ez az eset tényleg megmutatta: Lengyel magyar két jó barát…. Valóra váltották a szólást. A szerelő “harcolt “ az autóval, hogy újra működjön, a barátja pedig megvendégelt bennünket.
A régi szép időkben a két testvérváros meghívta egymás képviselőit és más vendégeket a városok jeles rendezvényeire. Jarocinban például évente ifjúsági zenei fesztivált rendeznek 1970 óta. Már 2024-re is meghirdették a soron következő fesztivált. Több ezer résztvevőre számítanak. Hatvanban hosszú évekig megrendezték a Hatvani Expo vásárt, amelyre mindig hívtak lengyeleket is.
A lengyeleknek voltak érdekes szokásaik. Bemutatkozáskor Sárika nyújtotta a kezét, és a férfiak kezet csókoltak. Ez a tisztelet jele volt. Még a kisfiúkat is megtanították. Nagyon meglepődött, mert Magyarországon ez még nem fordult elő vele. Egy másik: étkezés után mindig köszönetet mondtak, az étteremben is.
– Most kinek köszönitek?
– Megköszönjük, hogy együtt étkeztünk.
Más alkalommal gyerekeivel a Tátra turista ösvényeit rótták nyaranta Szlovákiában is és lengyel részen is. Naponta 11 órát gyalogoltak oda és vissza, 2000 méter feletti csúcsokat sem kihagyva.
– Nézd anyu, láncokat fogva mennek fel!
– Én oda nem szeretnék menni! Még leesünk!
– De anyu, kérlek. Ki szeretnénk próbálni.
Végül is hagyta magát rábeszélni. Igaz, néhány magasabb csúcsra négykézláb ment fel és le. A gyerekek irányították, hova lépjen. Milyen jól tette, hogy felmentek! A szemük elé táruló gyönyörű kilátás egész életére szóló emléket égetett lelkébe. Persze fényképeken is megörökítette. Milyen jó ma nézegetni azokat a képeket! Vagy újra átélni a régi izgalmakat! Mindig mondogatta a régi szép időkre emlékezve:
– Nekem nem kellett izgalmas filmeket nézni. Mi izgalmas perceket éltük át. Jaj! Sikerül átlépnem azon a csúszós kövön? Mert bizony keresztek is voltak az ösvények mentén.
– Olyan is volt, hogy a legveszélyesebb hegyoldalakon járva egyszer csak sűrű hódara kezdett esni. Meg kellett várni, hogy elálljon. Addig nem mertünk tovább menni, mert csúszott.
– Emlékszel? Egyszer hatalmas viharba kerültünk a kövek között. Mellettünk csapkodtak a villámok! Nem tudtunk hova bújni. Mire hazaértünk, még az alsóneműnk is elázott. A szálláson hajszárítóval szárítottuk a cipőnket. De izgi volt!
– Nézd ezt a képet! Itt a kettős szivárvány a magas hegycsúcsok között!
– Azt sem felejtjük el, hogy izgultunk, mikor egy kis eltévedés miatt mi voltunk az utolsók lefelé menet és már sötétedett. Csöndben jöttünk, mert a házi néni azt mondta, medvét is láttak erre. De szerencsére megúsztuk, nem találkoztunk medvével.
Később, két évente Sárika nagy vágyat érzett, hogy ismét utazzon Lengyelországba, hiszen második hazája volt. Mikor gyerekei felnőttek, már nem vele akartak nyaralni. De többször is sikerült kilenc embert találni (ennyi fér egy minibuszba) és újra elutazni.
Akkor már más úticél vonzotta. Zakopanéban megcsodálták a Fatimai Szűzanya csodálatosan szép, fából készült szentélyét, a körülötte levő parkot, ahol II. János Pál pápának is emeltek külön oltárt. De a Gubalowkát sem hagyták ki, ahová kabinos felvonóval mentek fel. Pazar kilátás nyílt onnan a Tátra csúcsaira.
Innen két óráig tartott autóval Krakkó utazni, amely valamikor Lengyelország fővárosa volt. Híres piacterén, a Rynek-en, meghallgatták az óránként megszólaló, és abbamaradó kürtszót a Mária-templom tornyából. Az őr dolga volt, hogy ezzel figyelmeztesse a lakókat, hogy ellenség közeledik. De hirtelen egy nyíl fúródott torkába.
– Gyertek, nézzük meg a Waweli katedrális altemplomában Báthory István, közös magyar-lengyel királyunk szarkofágját!
– Kössünk piros-fehér-zöld nemzeti színű szalagot Nagy Lajos király lánya, Hedvig – Jadwiga királynő sírjánál! Itt, ennél a keresztnél imádkozott, amikor Jézus hangját hallotta a szívében. Tudjátok, hogy a a litván nép katolikus hitre térése is neki köszönhető? Az volt a feltétele, hogy férjhez menjen a litván Jagellóhoz, ha testvéreivel megkeresztelkedik. Mennyi magyar emlék!
– Hallottatok már a waweli domboldalban a fém sárkányszoborról, amely öt percenként lángot ereget a szájából? Fényképezzük le!
– Igazán ne hagyjuk ki az Irgalmas Jézus régi és új templomát Łagiewnikiben, és az altemplomban lévő magyar kápolnát, melynek fala tele van magyar szentekkel és boldogokkal, valamint a közeli Szent II. János Pál bazilikát! Több magyar vonatkozású kápolnája van.
Csak úgy sziporkáztak a jobbnál jobb javaslatok, melyeket meg is valósítottak.
Innen Częstochowába utaztak, a Fekete Madonnához. Örök emlékké alakult, mikor egyik évben Sárika tartotta a magyar zászlót a híres kegykép előtt a szentmise idején. A magyarul is beszélő Marian atya bemutatta a kegyhely történetét. A legenda leírja, hogy Lukács apostol festette a képet egy cédrustáblára, amely a Szent Család otthonából származott. Egy régi irat szerint a kép Jeruzsálemen, Konstantinápolyon és Belzen keresztül jutott Jasna Górára, a Fényes Hegyre 1382-ben. Ugyanebben az évben bízták meg a magyar pálos rend tagjai a kép őrzésével. Ismét egy közös esemény!
Sárika emlékezett, hogy régi lengyel munkahelyén egyik munkatársa minden évben kivett egy hét szabadságot, hogy gyalogosan zarándokoljon Varsóból Częstochowába. Útközben voltak kijelölt helyek, ahol az emberek szívesen és ingyen biztosítottak egyszerű szállást a zarándokoknak. Mindenki ismeri azt a legendát, amely szerint a svéd invázió idején 1655-ben a svédek a częstochowai kolostort is el akarták foglalni. De a maroknyi szerzetes csapat a falakon belül énekelve, imádkozva körmenetet végzett a kegyképpel. Másnap az ellenséges katonák visszavonultak. A siker megfordította az egész háború menetét. A következő évben az akkor uralkodó lengyel király, II. János Kázmér kinevezte a Częstochowai Szűzanyát Lengyelország patrónájává.
Egy ilyen zarándokút után lélekben és hitben megújulva érkezett haza a csapat. Csodálatos érezni a szívünket melegítő gyengéd szeretet! Így fordítanám magyarra a dalt:
Madonna, Fekete Madonna,
Milyen jó a Te gyermekednek lenni!
Ó, engedj, Fekete Madonna,
A karjaidba bújni!

Author: Gardynik Katalin

Gardynik Katalin vagyok, az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban lakom. Hét évig éltem Lengyelországban is. Mielőtt nyugdíjas lettem, angolt és magyart tanítottam egy hatvani általános iskolában. Gyermekkoromban kedvenc időtöltésem az olvasás volt. Emlékszem, három hét alatt hat könyvet is kölcsönöztem a könyvtárból, hogy elolvassam. Régebben nem gondoltam arra, hogy írással foglalkozzam. Mindig nagyon szerettem utazni, mert utazás közben sok érdekes emberrel találkoztam, gyönyörű helyeken jártam és feltöltődött a lelkem. Anyukám többször mondta: egyszer könyvet kellene írnod az élményeidből. Mikor rátaláltam a pályázási lehetőségre, felcsillant a szemem. Végre van motivációm, hogy rendszerezzem történeteimet! Remélem, más is szívesen olvassa.