Az erényfa

Élt egyszer régen egy dúsgazdag király, akit Artúrnak hívtak. Ennek a királynak megvolt mindene: hatalmas palotája, temérdek kincse, szépséges felesége, gyönyörű leánya. A legbüszkébb azonban a palotáját körülölelő parkra volt, amelyben mindenféle különleges növény élt. Nagy büszkeséggel mutogatta vendégeinek az értékes ritkaságokat.

Egyszer éppen a szomszédos ország királyával, és annak három fiával sétálgatott a parkban, amikor is a szomszédnak megakadt a szeme egy különös fán, amely fenséges látványt nyújtott. Hatalmas koronája az eget verte.

• Áruld már el nekem kedves barátom, hogy mi terem ezen a fán, mert én már sokfelé jártam, de ilyen csodát még életemben nem láttam! – kérdezte a szomszéd király.
• Jaj, ne is mondd! – felelte Artúr – Erre jómagam is kíváncsi lennék, és ha valaki ezt kiderítené, nyomban hozzá is adnám a leányomat, és vele együtt a fele királyságomat.

Több sem kellett a három királyfinak! Mindannyian hallották a beszélgetést, ismerték is a szépséges királykisasszonyt, Délibábot, és valamennyien szívesen elnyerték volna a kezét. Elhatározták hát, hogy szerencsét próbálnak, és addig sírtak-könyörögtek az apjuknak, amíg az bele nem egyezett.

Először a legidősebb fiú indult útnak. Már kora hajnalban kiment a fához. Elgondolkodva vizsgálgatta a legalsó ágát, amely olyan magasan volt, hogy alig látott fel odáig. – No, ide nem lesz egyszerű a feljutás! – állapította meg, miután belevágta baltáját a sima kéregbe. A fa egyszeriben megrázkódott, és így sóhajtott fel: – Kérlek, ne bánts, és ígérem, nem leszek hálátlan!

De mit sem törődött ezzel a királyfi! Még erőteljesebben oda akart suhintani, a fa azonban ismét megrázkódott, gyökereinél megnyílt a föld, és elnyelte őt baltástul mindenestül. A királyi udvarban egy darabig várták vissza, de miután hónapok múlva sem került elő a középső fiú is elindult szerencsét próbálni. Sajnos, ő sem járt különbül, mint a bátyja!

Hej, búsult az öreg király, és nem akarta legkisebb, legkedvesebb fiát, Henriket elengedni, de ő addig könyörgött, addig győzködte az apját, hogy az végül mégiscsak beadta a derekát. Elment tehát Henrik is a különös fához, hogy kiderítse mi terem rajta, és megtudja, mi történhetett a testvéreivel. Bátyjaihoz hasonlóan a fa őt is kérlelni kezdte. Henrik azonban csak egy pillanatig habozott. Gyorsan elhajította a kisbaltát, hogy kötelet vegyen elő. De alig oldotta el a tarisznyáját, amikor is megnyílt a föld a fa lábánál, és egy hatalmas létra bújt ki onnan. Aztán a létra csak nőtt, csak nőtt. Teteje már elérte a fa legalsó ágát, majd eltűnt a lomb zöldjében. Henrik sem tétovázott, gyorsan felkapaszkodott, és a lombok közé érve különös világban találta magát…

Először is egy hatalmas kapu állta útját, amelyen nem volt se zár, se kilincs. Csak egy fényes csengő lógott a sarkában felakasztva. – Akár vissza is mehetnék ezzel a csengővel, és mondhatnám Artúr királynak, hogy ezt találtam a fán. Milyen egyszerű is lenne! – tépelődött Henrik, de eszébe jutott az apjának tett ígérete: – Ha most feladom, akkor mi lesz a bátyáimmal? Segítenem kell rajtuk! Inkább továbbmegyek! – határozta el magát, és gyorsan megrántotta a csengőt.

A kapu kitárult, és ő továbbhaladhatott. Sűrű erdőbe ért, ahol a bokrokban fenyegető tekintetek villantak, félelmes morgás hallatszott. Henrik egy pillanatra ismét elbizonytalanodott, de eszébe jutottak a testvérei, így új erőre kapva folytathatta útját. Gyorsan ki is ért a sűrűből, és amire felkelt a nap, nem maradt más kísérője, mint egy magányos, sovány farkas, aki szorgalmasan kullogott a nyomában. Henrik megsajnálta a legyengült állatot, és a tarisznyájából egy darab húst hajított elé. Még látta, hogy a farkas éhesen ráveti magát, aztán figyelmét újabb akadály terelte el. Hatalmas folyó partjára ért, amelynek vize haragosan, sötéten örvénylett, a hullámain hánykódó csónakok elérhetetlennek tűntek. – Úgy látom, itt a vég! – sóhajtott fel Henrik, majd csüggedten rogyott össze a parton. Riadtan látta, hogy a farkas is feléje tart, ezért kezét ösztönösen az arca elé kapta.

De az állatnak esze ágában sem volt bántani őt! Szelíden a lábához simult, miközben jól érthetően ezt morogta: – No, te királyfi! Mivel megmentettél engem az éhhaláltól, most én is segítek neked. Tudd meg, hogy ez a folyó hétévente egyszer megszelídül, és olyankor át lehet kelni rajta. Sajnos, most elkéstél, de ha van türelmed várni újabb hét esztendőt, akkor esélyed lehet a továbbjutásra.

Henrik megköszönte a farkas tanácsát, aki ezek után el is tűnt az erdőben. A királyfi pedig letelepedett a parton és csak várt, várt, türelmesen. Élelme lassan elfogyott, de talált az erdőben különböző ehető növényeket, amelyekkel éhét csillapíthatta. Ennél nehezebb volt azonban leküzdenie a magányát és a honvágyát, de valahogy azt is csak sikerült. Aztán végre letelt a hét esztendő. A folyó megszelídült, és a királyfi átkelhetett rajta.

Ezután már könnyebben haladt. Madarak százainak vidám trillázása biztatta, és érezte, nem lehet messze a cél. Nem is tévedett! Hamarosan felért a fa tetejére, ahol csodálatos látvány tárult a szeme elé. A nap karnyújtásnyira ragyogott tőle, és Henrik majd beleszédült a káprázatba. Ám amint szeme hozzászokott a fényességhez, egy várat pillantott meg, amelynek bejáratánál színpompás virág árasztotta bódító illatát. – Végre megtaláltalak! – kiáltott fel Henrik, és már nyújtotta is kezét, hogy leszakítsa, de hirtelen meggondolta magát. – Ha most letépem, és magammal viszem, lehet, amire visszaérek, már el is pusztul. Ez a virág itt szép, ahol van!

Így aztán ahelyett, hogy a virággal visszafordult volna, inkább a várba tért be, amelynek kapuja érkezésére nyílt ki. Udvarában nem talált mást, csak egy különös, ködként lebegő alakot, aki így szólt hozzá: – Már vártalak, Henrik királyfi! Én a fa szelleme vagyok. Sok száz esztendőt megértem, de hozzád hasonló bátor, jószívű, kitartó emberrel eddig csak egyszer találkoztam életemben. Ezért most neked adom a türelem rózsáját, amelyet az imént a kapuban majdnem letéptél, és segítek a visszatérésedben is.

• Köszönöm a jóságodat, de a bátyáimmal mi lesz? – kérdezte Henrik elkeseredetten.
• Sajnos, választanod kell! Vagy a virág vagy a két bátyád. Mindkettő nem lehet a tied – felelte a szellem.
• Mit ér nekem a csodás virág és az elnyerhető dicsőség, ha a testvéreimet nem láthatom többé, és nem teljesíthetem az apámnak tett ígéretemet? Tartsd meg a virágot, és kérlek, add vissza a testvéreimet!
• Úgy lesz, ahogy szeretnéd! – kiáltotta a szellem, és amint ezt kimondta, hatalmas szél kerekedett. Felkapta Henrik királyfit, aki csak zuhant, zuhant lefelé…

Kis idő múlva a fa tövében eszmélt fel, és ahogy körülnézett, legnagyobb örömére a két bátyját pillantotta meg épen és egészségesen. Boldogan ölelték át egymást, majd gyorsan visszatértek apjuk udvarába, aki sírva borult elveszettnek hitt fiai nyakába.

Hamar híre ment a királyfiak visszatérésének, és három nap múlva megjelent Artúr király is, hogy választ kapjon a kérdésére. Henrik elmesélte különös kalandját, majd így zárta a beszámolót: – Hidd el, felséges királyom! Azon a fán igazi csodák teremnek: a becsület, a bátorság, a hit, a remény, a szeretet és a türelem. De mindezeket nem tudom bizonyítani, mert az egyetlen kézzel fogható bizonyítékot, a türelem rózsáját, ott hagytam a testvéreimért cserébe. Ezért sajnos, le kell, hogy mondjak a lányod kezéről is.

• Nem úgy van az! – felelt mindenki legnagyobb megdöbbenésére Artúr király. – Tudom, hogy minden szavad igaz, mert azt a fát ifjú koromban jómagam is megmásztam. Ennek köszönhetem mindazt, amit az életben elértem. Most csak szerettelek volna benneteket próbára tenni, hogy annak adhassam a lányom, aki legméltóbb hozzá. Gratulálok, kiálltad a próbát, így elnyerted Délibáb kezét.

Még aznap megtartották a lakodalmat. Henrikből bölcs és igazságos uralkodó vált, aki tovább gyarapította a birodalmat. Sajnos, a park fái közül jó néhány már elöregedett és kiszáradt, de az erényfa most is ott áll fenségesen és elpusztíthatatlanul, várva rendkívüli látogatóit. Holnap legyetek ti is a vendégei!

(Ez a mesém 2015-ben ” A mesélő ceruza” című meseíró pályázatra készült a mellékelt kép alapján. A képet rajzolta: Varga Attiláné zalakarosi művésztanár)

Author: Bencze Margit

Nagykanizsán élő nyugdíjas pedagógus vagyok. Negyven évet töltöttem a pályán először tanítóként, majd 1987-től a zalakomári Somssich Antal Általános Iskola tanáraként. Gyermekkorom óta imádok olvasni, mindig is elbűvölt a könyvek világa. Tizenhárom éve kezdtem el írogatni, először csak a magam örömére és szórakoztatására. Elsősorban novellákat, meséket és mesenovellákat írtam eddig. Később írásaimat megosztottam a közeli ismerősökkel, barátokkal is, de még nem éreztem magam késznek arra, hogy a nyilvánosság elé lépjek. Pedig 2015-ben már egy meseíró pályázaton első helyezést értem el "Az erényfa" című mesémmel. Ezután a ’hallgatás évei következtek’, de aztán 2022-ben megmutattam írásaimat egy nagykanizsai író-költő barátomnak, aki látott bennük fantáziát, és a további alkotásra biztatott. Újra kedvet kaptam az íráshoz, és egyre-másra születtek az újabb és újabb történetek. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak a lehetőséget, hogy alkotói sorába léphetek, és szívesen veszek részt a továbbiakban is a pályázataikon. Számomra a családomon kívül ez az alkotómunka jelenti a legnagyobb örömet, ezért szeretnék a jövőben minél több időt és energiát az írásnak szentelni. Eddig megjelent írásaim az Irodalmi Rádió antológiáiban: Egy legenda nyomában - avagy a nagykanizsai fejetlen fehér mén patkójának története - /Falvak, városok 2024./ Egy hóvirág három élete - /Mit rejt az üde függöny? 2024./ Anya csak egy van......