Különleges cicaként születtem… bár ezt felesleges említeni, hiszen minden macska különleges! Ezt mi sem mutatja jobban, minthogy nem létezik két ugyanolyan állat fajunkból. Egymástól eltérő, sajátos természetünk van, pont úgy, mint az embereknek. Mind más igényekkel rendelkezünk, és más kell ahhoz, hogy elnyerjétek a szeretetünket.
Ezt sok ember nem érti meg, ezért az sem meglepő, hogy sokan az utcán nevelkedünk. Édesanyámnak is ez a sors jutott. Már alig emlékszem rá, olyan hamar elvesztem tőle.
Azon a bizonyos napon hideg volt, esett az eső. Én fáztam és éhes voltam, így csak keservesen sírtam.
És akkor találkoztam Vele! Akkor még csak egy átlagos kisembert láttam benne, aki nagy szemekkel figyelt engem a járdán állva. Lassan lépdelt felém, talán félt attól, hogy megijeszt. Mindenesetre hagytam, hogy ölbe vegyen, és száraz, puha ruhájába bugyoláljon. Sosem éreztem magam olyan jól azelőtt. Hogy hálámat kifejezzem hangos dorombolással dörgölőztem hideg kezéhez. Már akkor tudtam, hogy Ő lesz az én Gazdim.
Karjában vitt hazáig, ahol két nagy ember is lakott vele. Úgy nevezte őket, hogy anyu és apu.
Gazdi nagyon sokat beszélt közben úgy szorongatott, mintha bármelyik percben elveszíthetne.
Anyu és apu nem tűntek boldognak, pedig egy igazán gyönyörű, fekete cica voltam. Mégis ki ne örülne nekem?
– Légyszi!!! – nyavalygott Gazdi.
– Hát… Olivér tényleg nagyon jól viselkedik, és jók a jegyei is. – állt mellé anyu. Apu mélyet sóhajtott, végül bólintott.
Gazdi pedig boldogan rohant velem a szobájába, és megígérte, hogy ő lesz a legjobb gazdi a világon, és így is lett! A nap minden percét együtt töltöttük. Reggel együtt keltünk és ettünk, aztán rengeteget játszottunk, aztán aludtam egy nagyot az ölében, utána megint játszottunk, ismét ettünk, és aludtam egy nagyot, később játszottunk, ettünk, és együtt feküdtünk le Gazdi ágyába aludni.
Rengeteg mindent megtanított. Elsőként a nevemet. Hogy mi is a nevem? Hát rengeteg van! Korom, Kormos, Kormi, Cila, Cicus, Cuki, Kiscica… ez mind az én nevem volt. Mindet szerettem, mert Gazdi adta nekem őket. A nevem kívül azt is megtanultam, hogy anyuhoz odamehetek babusgatásért, mert szeret, de apu alig tűr meg a lakásban, így őt kerülnöm kell.
Apu rémes ember volt. Gazdim nagyon sokszor sírt, mert apu csúnyákat mondott neki, és leszidta, amiért – állítása szerint – nem volt férfias. Pedig az én Gazdim tökéletes! Ilyenkor azt tettem, amit Édesanyám tett. Megtisztogattam az arcát apró nyelvemmel, amit mindig nevetés követett. Imádtuk egymást…
De Gazdinak szinte minden reggel el kellett mennie, ahonnan csak délután jött vissza. Eleinte az ajtóban vártam rá, aztán mikor már biztos voltam benne, hogy úgyis visszatér, szundikáltam, járkáltam, és néztem, ahogy anyu főz. Az igazi műsor volt ám, pláne, mert mindig kaptam valami finomat közben.
Gazinak nagyon sok barátja volt, és sokszor jöttek át. A kedvencem Milán volt mind közül. Ő mindig ölbe vett, mikor nálunk volt. Szerintem ő volt Gazdi kedvence is, mert nagyon sokat jött át. Azért is gondolom így, mert néha összeérintették a szájukat, mint apu és anyu. De csak Gazdi szobájában csinálták. Sokat panaszkodott arra, hogy apu ezt sose értené meg. Van benne valami, mert én sem értettem igazán, és amit egy macska nem ért egy ember végképp nem fogja.
Egyszer ez be is bizonyosodott. Apu megtudta, hogy Gazdi és Milán össze szokták érinteni a szájukat és nagyon dühös lett. Először csak veszekedett Gazdival, aztán meg akarta ütni. Na, azt már nem!
Először csak fújtattam, mint egy kígyó, de ez aput nem ijesztette meg. Kalimpált felém, mint egy eszelős. Engem is meg akart támadni! Kénytelen voltam védekezni.
Most először körömmel csaptam felé. Ki is serkent a vér hosszú karmom nyomaitól, Ő pedig felkiáltott. Ekkor pedig olyat tett, amit sose hittem volna, hogy meg fog…
Dühösen megmarkolta a grabancomat és csak úgy eldobott. Olyan erővel csapódtam a szekrénynek, hogy felnyávogtam fájdalmamban. Az utolsó dolog, amire emlékszem Gazdi sikolya volt…
Éles fény ébresztett fel, ami alatt lassan kirajzolódott Gazdi kétségbeesett arca. Ott állt mellette anyu, és egy ismeretlen férfi is. De én csak Gazdi arcát néztem.
Miért sírsz? Apu megint bántott? Pedig megpróbáltalak megvédeni.
– Úgy aggódtam érted. – zokogta nekem, miközben közelebb hajolt hozzám. Én minden erőmet összeszedve emeltem fel a fejemet, hogy megtisztogassam az arcát, de csak hozzáérni volt energiám. Ő pedig tovább sírt…
Sokáig tartott, míg újra lábra tudtam állni. Apu soha többé nem jött haza, és mindenki nagyon szomorú volt. Leginkább Gazdi! Mikor hazajött már nem köszönt nekem, csak az ágyában fekve sírt. Most már az sem vidította fel, amikor megmostam az arcát. Fogalmam sincs mi történhetett vele, de mindent megtettem azért, hogy megint nevessen. Még egy vörösbegyet is fogtam neki, de mikor ez sem tetszett neki – ez mondjuk anyunak sem – tanácstalan lettem.
Pedig megéreztem, hogy nagy a baj. Gazdi egyre többször üldögélt csöndesen, mintha nem is élne. Mintha nem is akarna élni. Ilyenkor csak hangos nyávogással tudtam magamra vonni a figyelmét. Ne legyél szomorú! Én itt vagyok neked. Mindig itt leszek neked, és mindentől meg foglak védeni!
Gazdi elmosolyodott és megsimogatta az arcomat…
Napközben mindig egyedül voltam. Most már anyu sosem maradt otthon, egyedül pedig nem mertek a házban hagyni, így ilyenkor kizártak az udvarra. Nem értem mit féltettek tőlem. Egész nap csak szundikálni akartam Gazdi ágyában, itt kint semmi sem volt olyan kényelmes. Ha már aludni nem tudtam, kalandoztam.
A környék összes macskáját ismertem már. Némelyiknek voltak emberei. De egyik sem volt olyan tökéletes, mint az én Gazdim!
A mai nap is kalandozással telt. Hűvös volt az idő, ezért hamar visszafordultam. Az első úton átkelve, nyugalmamat egy hatalmas gép visítása zavarta meg. Halálra rémülten próbáltam kitérni az útjából, de hátsó lábamat sikerült elérnie. Nagy ütést éreztem és az út melletti árokba zuhantam.
Macskaéletem alatt sosem kapott még el egy ilyen gépezet sem. Talán öregszem? Ezen morfondírozva próbáltam folytatni az utamat, de nem ment, úgy fájt testem hátsó fele. Hát akkor mi legyen? Tovább menni nem tudok, itt pedig nem találna meg senki sem. Várnom kell, hogy meggyógyuljak. Remélem Gazdi nem lesz dühös rám…
A gyógyulás ideje nem volt kellemes. Egyszer még egy eső is elkapott, mire végre rá tudtam állni a lábamra, még ha nem is tökéletesen. Sebaj! Majd Gazdi meggyógyít! Lassan neki is iramodtam megtenni a haza vezető út hátralevő részét.
A teraszon észrevettem anyut. Anyu! Hazaértem! Itt vagyok! Fáradt arca döbbentté vált, mikor meglátott.
– Nahát, Kormi! Hát hazataláltál! Jaj, mi történt veled? – guggolt elém, és megérintette sajgó combomat. Karjába dörgölőzve jeleztem, hogy jól vagyok, és már mentem is az ajtóhoz.
Látnom kell Gazdit! Biztosan nagyon hiányoztam már neki!
Anyu talán tudta, hogy erre gondolok, lassan sétált utánam, és nyitotta ki nekem az ajtót. Én, amilyen gyorsan csak tudtam Gazdi szobája felé baktattam. Az ajtaja zárva volt. Hangos nyávogással kértem bebocsátást, végül ide is anyu engedett be.
Az ágyra emeltem a tekintetemet, majd megmerevedtem… de hát… hol van Gazdi? Emeltem kérdő tekintetemet anyura, aki könnybe lábadt szemmel, a gömbös talpú székre rogyott.
– Jaj, Kormi… Olivér többé nem jön vissza. – sírta – Ő már többé nem jön vissza… – ismételgette keservesen.
De hát mi történt? Te nem láttad, hogy bánatos? Hogy már nem is akar élni? Miért nem segítettél neki? Miért nem tisztítottad meg az arcát, amikor sírt?
Nem lett volna szabad elmennem. Vigyáznom kellett volna rá, mellette lennem, amikor egyedül volt.
Fáradtan bújtam bele Gazdi egykori ágyneműjébe, ami még őrizte az illatát, ami egy hamar álomba ringatott, ahol csak ketten voltunk… Én és a Gazdim.
Author: Bognár Barbara
Mióta hét évesen megtanultam a betűvetés művészetét, attól fogva szakadatlanul foglalkozom történeteim leírásával. Akkoriban a cicáimról írtam tanulságos történeteket, azóta viszont komolyabb témák felé húz a szívem. Az ihlet és a szorgalom azóta is kitart és mint az szekrényeim, úgy az elmém is történetekkel van tele.