Bora Ildikó: Balettvizsga és más emlékeim Fótról
Gyermekkorom egyik fontos színhelyéről, Fótról számos emléket őrzök a szívemben. Erős családi kötelék fűz a településhez, anyai nagyszüleim itt házasodtak össze és élték át a második világháborút, majd az 1956-os forradalmat. Édesanyám itt született, abban az időben, amikor az anyák még otthon hozták a világra csecsemőjüket a bábák segítségével. Rokonságom egy része jelenleg is fóti lakos. Ha hirtelenjében kellene felelevenítenem az emlékképeket, találnék köztük szépet, felemelőt éppúgy, mint félelmetest. Ebben, úgy vélem, nincs semmi meglepő, hisz a gyermekélet tele van meglepetésekkel, újdonságokkal és az álmainkban megjelenő szörnyekkel. Magunkba szívjuk és elraktározzuk az információkat, amelyek a felnőttek szűrőjén át érkeznek el hozzánk. Amíg kicsik vagyunk, a szüleink, nagyszüleink magyarázatát fogadjuk el, és az ő szemüvegükön keresztül szemléljük a világot.
Legelőször az utca jelenik meg emlékezetem vetítővásznán, ahol laktunk, a sokszor sáros, akkor még aszfaltozatlan útszakasz, családi házakkal – Fót akkoriban még nagyközség volt, 2004-ben emelkedett városi rangra. Az utcánktól nem messze volt egy kisebb tó, amely mostanra már kiszáradt, de gyerekkoromban sokat játszottunk a partján. A régi otthonunktól alig egy-két kilométerre fekszik a híres Fáy-présház, ahol Vörösmarty Mihály 1842-ben mondta el hazafias érzelmű költeményét, a Fóti dalt.
Csak két-három sarkot kellett menni a házunktól, ahol egy nagy üres tér volt akkoriban. Ez a tér adott otthont minden évben a fóti búcsúnak, amelyet Szent István napján rendeztek meg. Mindenféle vásárfiát lehetett ott kapni, mézeskalács figurákat, hamis gyöngyökből készült nyakláncot, sőt, még céllövölde is volt, meg három-négyféle körhinta, a gyerekek legnagyobb örömére.
Nekem mind közül a ringlispíl volt a sláger – nagyláncosnak neveztem a saját gyermeki szóhasználatommal –, amelyen akár egymás után két-három menetet is képes voltam végigülni. Imádtam a körbe-körbe száguldást a levegőben, ahogy egyre nagyobb sebességre kapcsol a hinta motorja, és a végén eggyé válik közel és távol, egybemosódnak a fák és a lent sétálgató emberek körvonalai.
Ami a félelmetes emlékeket illeti, még most is előttem van az óriási fehér komondor, amely pöttöm kislányként halálra ijesztett, valahányszor családtagjaimmal együtt libasorban mentünk végig a keskeny földúton a vasúti töltés szélén. Akkoriban még gőzmozdonyok jártak azon a vonalon, sziszegve-pöfögve robogott el mellettünk a fekete vasszörnyeteg, és én riadtan kapaszkodtam anyukám szoknyájába. Ő átölelt és megnyugtatott, hogy ez nem egy gyerekfaló rém, ahogy én képzelem, hanem a mozdony, ami húzza a vasúti kocsikat, és nagyon jó, hogy van, mert nélküle az emberek nem jutnának el az úticéljukhoz, és mi sem tudnánk bemenni Pestre a Vidámparkba, az Állatkertbe és más izgalmas helyekre.
Még a mozdonynál is jobban féltem az említett komondortól, amely a töltés mellett, egy vékony drótkerítés másik oldalán őrizte a házat és gazdáit a betolakodóktól. Egyetlen fenyegető morgásától inába szállt a bátorsága bárkinek, aki elhaladt a ház előtt, nem csak az olyan apró leánykának, mint amilyen én voltam akkor. A torkomban dobogott a szívem, a gyomrom liftezett, a lábam remegett, valahányszor megláttam a kutyát, és csak reménykedhettem abban, hogy nem jön közel a kerítéshez, és nem kezd el ugatni.
Lépjünk most egy kicsit tovább a település egyéb nevezetességeire, a teljesség igénye nélkül. Az Ybl Miklós tervezte katolikus templom, a romantikus stílusú építészet remeke két okból is nevezetes családunk számára. Itt keresztelték édesanyámat, és itt tartották unokanővérem egyik lányának egyházi esküvőjét. A templom a Vörösmarty Mihály utca legfőbb látványossága, ez az utca vezet el a Gyermekvároshoz – ma Károlyi István Gyermekközpont –, amely egy csodaszép parkban helyezkedik el. Nem csupán a család nélkül maradt gyermekeknek adott otthont akkoriban, de számos iskola, oktatási intézmény is működött benne.
Egymás után sorjáznak a képek az utcákról, ahol gyermekként szaladgáltam kis barátaimmal, a kertek, ahol játszottunk, a rét, ahol virágot szedtünk. A legélőbb és legmaradandóbb emlékem azonban a Vörösmarty Művelődési Házhoz kötődik. Kevesen tudják rólam, hogy tíz esztendősen egy éven át balettoztam. A Művelődési Házban hirdettek balett-tanfolyamot, anyukám mindenképp szerette volna, hogy fejlődjön a mozgáskultúrám, ezért beíratott. Egy élmény volt számomra a heti két alkalom, amikor megtanultuk a pozíciókat egytől ötig, a sasszét, piruettet és a pliét, a balett alaplépéseit és legfőbb mozdulatait. Művészi torna oktatás is volt, ezt azonban nem szerettem annyira, mint magát a táncot. Hídba nem tudtam lemenni, a spárgát viszont tökélyre vittem az év végére. Balettcipőt is kaptam a gyakorláshoz, igaz, még nem volt benne a spicceléshez való betét. Igazi balett-termet alakítottak ki a Művelődési Ház egyik nagyobb helyiségéből, rúddal, tükörrel, és egy idősebb hölgy élő zongorajátékával szolgáltatta a zenét az órákon. A tanfolyam vezetője egy nyugdíjba vonult balerina volt, ha jól emlékszem, a pesti Opera balettkarában táncolt aktív korában.
Szigorú oktató volt, távolságtartó, kissé nyers modorú. Éles, káráló hangon vezényelte végig az óráinkat, de megérte szemet hunyni ezen kellemetlenségek fölött, mert sokat tanultunk tőle. A balett, a tánc, amellett, hogy a nézőtérről nézve látványos és művészi, a mindennapokban kemény gyakorlást jelent a művelői számára. Fegyelemre és kitartásra nevel amellett, hogy az egyik legkiválóbb eszköz a ritmusérzék fejlesztésére, no meg elsőosztályú testgyakorlás, növeli az izmok, ízületek hajlékonyságát és az állóképességet. Szerintem nem hordott még a hátán a föld olyan kislányt, akinek legalább egyszer ne fordult volna meg a fejében, hogy ha felnő, világhírű balerina lesz.
A mai kifejezéssel élve önismereti tréningként is felfogható tanfolyam sokat adott minden kis résztvevőnek. Megtanultuk értékelni a mozgás örömét, együtt lélegezni a zenével, a ritmussal és önmagunkat, az érzéseinket kifejezni a tánccal. Ez egy életre szóló érték és élmény még akkor is, ha csak amatőr szintű művelői lehettünk ennek a csodálatos művészeti ágnak. Az egy éven át tartó munkafolyamat záróakkordja a Művelődési Ház előadótermében megrendezett, vizsgaelőadásnak szánt bemutató volt, amelyen a tanfolyam valamennyi résztvevője fellépett a csoportos táncban, és egyéni vagy páros számokban is. A betanulás, felkészülés, majd a közönség előtti fellépés izgalma máig megdobogtatja a szívemet. Tudtuk, hogy ez csak játék, igazából semmi tétje nincs, de mindannyian szerettük volna tudásunk legjavát adni ezen az estén.
Néha, mikor a kezembe kerül a jó negyven esztendeje készült fénykép, amelyen balettcipőben és hófehér tüllszoknyában várok a fellépésemre, elbűvölőnek, sugárzónak látom akkori gyermekarcomat, a mosolyt, a csillogó szempárt, és megelevenedik előttem az a réges-régi este. A nagyrészt szülőkből, rokonokból álló közönség feszült figyelemmel leste minden mozdulatunkat. Az egyes számok végén felzúgó taps sokszor nem is a produkció valódi értékét jutalmazta, hanem a személyünkhöz fűződő szeretet nyilvánult meg benne.
Jómagam a csoportos tánc mellett egy keleti táncprodukciót adtam elő duettben egy másik lánnyal. Sejtelmesen szólalt meg az egzotikus dallam, a lábaimban éreztem némi remegést, miközben az első pár ütem alatt a belépésemre vártam a kulisszák mögött, de a ritmus felszabadított, ahogy kiléptem a színpadra, és sikerült majdnem hibátlanul eltáncolnom a vizsgaanyagot. A reflektorok rám világítottak, jó érzés volt a fényben, a figyelem középpontjában sütkérezni, szép mozdulatokkal gyönyörködtetni a közönséget, ha csak pár perc erejéig is. Egy kecses piruettel fejeztem be a táncot, karomat a fejem fölé emelve, a tüllszoknya lebbent, és a nézőtér felől lelkesen tört fel a taps. Ekkor éreztem, hogy itt és most megteremtettem – megteremtettünk – a másik lánnyal egy hangulatot, átadtunk valamit önmagunkból. Ez a színpadi előadóművészet sava-borsa, adunk-kapunk, oda-vissza áramlik az energia. Az életben valójában minden energia, a szeretet, a boldogság, a gondolat, a lélek, a szellem. A tudás, a tehetség is csak akkor ér valamit, ha van hozzá befogadó, aki felfogja a feléje áradó energiát, és a saját lelkén átáramoltatva visszaküldi annak, akitől kapta. A művészi produkció hatása – legyen az élő előadás, vagy egy olvasott irodalmi mű – nem csak addig tart, ameddig lemegy a bemutató, vagy elolvassuk a könyvet, hanem még sokáig él a szívünkben, az agyunkban, és adja a pozitív, építő energiát a katarzis által, amelyet kivált belőlünk, befogadókból, és ugyanígy az előadóban vagy a szerzőben is visszatükröződik az élmény, amelyet művével másoknak adott.
A balett-tanfolyam számomra akkor véget ért, a következő évben már nem folytathattam. Családommal elbúcsúztunk Fóttól és beköltöztünk Budapestre, magunk mögött hagyva életünk egy igen fontos szakaszát. Más helyek, új élmények, új iskolák vártak rám, de a fóti emlékeimből azóta is táplálkozom, annyi eltelt évtized után. Hiszem, hogy minden hely, ahol akár csak rövid időre is megtelepszünk, otthagyja lenyomatát a lelkünkben, a gondolkodásunkban. A balettvizsga számomra, mint meghatározó élmény a művészet szeretetét adta, egyfajta időtálló értékrendet ebben a zűrzavaros, ki tudja, milyen végkifejlet felé rohanó, elembertelenedő világban. Valahányszor padlóra küld az élet, képes vagyok felállni és újraépíteni a lelkemet a régi emlékmorzsákból, mint ahogy a tűzben elégő főnixmadár is feltámad hamvaiból.
Author: Bora Ildikó
Bora Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Eddigi életpályám során jó néhány foglalkozást űztem, voltam tanár, ügyintéző, ifjúkoromban operaénekesnek készültem, de az írásban találtam meg igazán önmagam. Minden egyes fázisát élvezem, az alapötlet megszületésétől kezdve a kézirat nyomdakészre formálásáig. Szeretek csukott szemmel révedezni, sosem látott világokban jönni-menni. A történeteimben az lehetek, aki nem vagyok, és a történeteim által lehetek az, aki valóban vagyok. Gyermekkoromtól kezdve gazdag fantáziavilágról tettem tanúbizonyságot, az édesanyámtól hallott meséket továbbgondolva újabb és újabb történeteket találtam ki. Diákéveimben versekkel próbálkoztam, később felfedeztem, hogy a prózában is otthon érzem magam. Eleinte rövidebb humoros történeteket írtam, majd 2017-ben, az Aba Könyvkiadó gondozásában megjelent A rettegés piramisa című regényem, ami egy Egyiptomban játszódó, kalandokkal és szerelmi szállal fűszerezett bűnügyi história. Gyermekkoromban öt évet töltöttem Kairóban a családommal együtt, így a könyvben szereplő helyszíneket volt alkalmam a valóságban is megismerni. Rövidebb prózai műveim témáját egy-egy érzésből, hangulatból, színekből, illatokból merítem. Jártamban-keltemben figyelem az embereket, mozdulataikat, hanglejtésüket, és máris körvonalazódik a fejemben egy újabb novella szereplője. 2021 őszén csatlakoztam az Irodalmi Rádió alkotóközösségéhez, ez év novemberében jelent meg egy novellám (Lelki szemetes) az Irodalmi Rádió Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke c. kötetében. Ettől kezdve az Irodalmi Rádió szinte valamennyi antológiájában olvashatók...