Rengeteg
Út mellett meredezik sok- sok eget átdöfő,
Földet mennyel összekötő erdőség.
Hol elnyeli a fényt a fa,
Ám az árnyéklények eltűrik egy ősi sziklán az imákat.
Még a Nap se ismeri némely szegletét,
Titkok, rejtélyes fények, hol élnek vad népek.
Kik közt medve a kapitány, hiúz, róka,
Gyilkos farkas horda, csupa martalóc tanyáz.
A préda állat már régen elköltözött a fényre.
Riadt őzek mezőre futottak, nyulak menekülnek,
Aprónépek se élnek már ilyen mélyen.
Orotás szélén, két kis jurta pihen baksa teléren,
Fehéren világítanak messze a világűrbe.
Nyugodt népek a tájban, itt éldegélnek, mint egy nagycsaládban.
Mindennap elmerülnek, jeget vágnak,
Vízben imádkoznak, sírnak, nevetnek.
Néha pedig sírva nevetgélnek.
Van ki ordít, van ki néma, fájdalmak közepette,
Egymást segítve lelkeik örvendeznek.
Patak, vízesés, jöhet bármi, legyőzve a félelmet,
Eggyé válnak a robajló mindenséggel.
Erőssé teszi a kihívás mindegyikük szívét,
Nézem a szemüket, és csodálom jeget felolvasztó hitüket.
Oly szépen elférnek itt egymás mellett,
A rengeteg népei és a jégvitézek,
Tisztelik az Urat, a másikat,
Mindenki küzd az elemekkel, nincs vége, csak kezdete,
Amint megérint a sárkány szeme, hős lettél, Isten szeret.
Otthon mi vár? Benned a természet ereje,
Ám a város is egy rengeteg,
Hol csalók, tolvajok, rongy emberek lesznek az ordasok…
A hely más lesz, de az akarat ugyanaz,
Legyőzve mindent, találd meg ott is önmagad.
2024.02.18.
Author: Horváth Attila
Sziasztok, Horváth Attila, az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten élek, 54 éves leszek nemsokára. Hol is kezdjem? Hihetetlen, hogy blogszerzőnek jelentkezem / és immár 2.éve itt vagyok/ Nem írok verseket, csak néha megengedem magamnak, hogy az érzelmeim képekké váljanak, majd szavak formájában megjelenjenek. Annyi nagyszerű író, költő van kishazánkban, illetve csodálatos elődök kötetei a polcokon, hogy kerülök én képbe? Mondhatnám, ez lett megírva, csak nagyon messze kalandoztam. Mindig éreztem, hiányzik valami, ennél színesebb a világ. Befelé éltem, de vágytam, hogy olyan jó lenne ezt a napra vinni, kicsit megmutatni. Időnként írtam, ezt azt, tetszettek is, meg nem is. Csak jó volt látni, a folyamat maga, az fogott meg, sose tudom mi lesz belőle, amikor elkezdem. Ez nekem olyan felszabadító érzés, én, a tervező, figyelő, elemző mérnök színeket keresek a hangok közt, valamint mozdulatot a tárgyakban. Váratlan volt ez a lehetőség. Amint megírtam az Éjjeli tanúság verset, elolvastam, majd jött egy sugallat, de jó lenne, ha mások is látnák. Ennyi év alatt, már megtanultam, vállaljam, ha érzéseim által ismeretlen utakra tévedek. Igen ilyen vagyok, romantikus, érzékeny. Nagyon sokáig nem mertem, nem vállaltam fel, de az Élet a tanító: Vigyázz, ez nem Te vagy! Ui. A versek csodák, sok sok ember gyönyörű lelkét...
