(Katica és levendula tánca)
Katica-bogárka levendula ágon:
Légy te kedvesem az egyetlen virágom!
Hallgasd, ahogy tücsök hegedűjén játssza:
„Boldogságra jöttek ketten e világra”.
Mutassuk meg, hogyan kell örömben élni.
Kapjál karjaidba, így táncoljuk végig
E csodás éjszakát. Hadd irigykedjenek
Ott fenn Olimposzon a görög istenek.
Hajladozó fűzfák palástjuk borítják
Titokzatost óvón, védelmezőn miránk.
Levelek között a kíváncsi csillagok
Be-bekandikálnak, titkokat firtatón.
Szerelmes sóhajok hagyják el ajkunkat.
Mégsem találnak rá jól rejtett titkunkra.
Mámoros éjjelünk csak a miénk lehet,
Eggyé forrva testben és lélekben veled.
Tücsök is leteszi immár hegedűjét,
Szerelem átveszi megérdemelt helyét.
Úgy látom, hogy a Hold kacsintott egy nagyot;
Felhő mögé elbújt, minket békén hagyott.
Budapest, 2016. december 10.
Author: B. Moravetz Edith
B. Moravetz Edith az Irodalmi Rádió szerzője. 1945. március 4-én születtem Grazban. A világháború végén szüleimmel visszatértem Erdélybe, Besztercére. Itt nevelkedtem csodás környezetben, három öcsémmel, szerény körülmények között, de szerető családi körben. Édesapánk tragikus hirtelenséggel fiatalon meghalt, ekkor Édesanyánk úgy döntött, hogy repatriálását kéri gyermekeivel nagyszüleinkhez. Így kerültem érettségi után Budapestre, ahol 21 évesen férjhez mentem, három csodálatos leányom született. Boldogságomnak tizenkilenc év után válásom vetett véget. Ezután gyermekeimet egyedül neveltem. 1991-ben újra remény költözött szívembe, ekkor kötöttük össze második férjemmel életünket. Egymás megbecsülésében, szeretetben örülünk tizenkét unokánknak, és három dédunokánknak. 1985-ben kezdtem írni visszaemlékezéseimet, prózában. „Miért” címmel 70. születésnapomra magánkiadásban jelentettem meg, szűk családi és baráti körnek. 2014-ben elvégeztem a Jobb agyféltekés rajztanfolyamot, melynek hatására portrékat rajzoltam; ekkor kezdtem el a versírást is… Szeretek olvasni, szeretem a művészetet, lenyűgöz a természet varázsa. Nem tanultam írni, gondolataim felbukkannak, ki kell írnom magamból lelkem rezdüléseit, le kell írnom gyermekkorom emlékeit, a mesevilágot, melyet Erdély személyesít meg számomra, hadd ismerjék meg azok is, akik még soha nem jártak arra. Vagy elég egy szó, egy mondat, a napfelkelte, a szellő, amint titkokat súg a falevélnek, a gyermek kacaja, két öreg kéz, mely egymásba fonódik, a padon ülő kismama; bennem érzelmeket indít, s addig...