Van egy családi anekdota, melynek szállóigévé lett mondatát emlegetjük olykor, ha valamit csak azért teszünk meg, mert azt a külvilág elvárja tőlünk, és nem szeretnénk vitát. Egy kedves iskolaigazgató ősömnek mondta egykori munkatársa a szocializmus idején, amikor neki nem minden porcikája kívánta a rábízott feladatot: „Jóskám, a Jolkát (szovjet fenyőünnep) meg kell ünnepelni!”. Hisz valóban nemigen tehettek mást.
Ez jutott eszembe most nekem is a történettel együtt, amit el szeretnék mesélni.
Szikrázó, napsütéses május volt. Az idő, ami egy négyévest szabad futásra, a mászókán való csimpaszkodásra, vagy az illatos fűben való hempergésre hívogat. Az óvoda ablakain háborítatlanul ömlött be a fény, hunyorogva foglaltuk el a helyünket az alacsony padokon, székeken szülőtársaimmal. A nap az év fénypontja, az évzáró, melynek komoly apropója az első óvodai év (tanulmányi) eredményeinek bemutatása mellett az Anyák napja méltó megünneplése, az édesanyák köszöntése. Sokan voltunk, a büszke nagymamák és nagypapák, és a mindenféle képrögzítő eszközzel felszerelt apukák is keresték a helyüket, alig fértünk el az összenyitott csoportszobában kialakított nézőtéren. Összezsúfolódtunk, és izgatottan vártuk az eseményeket. Feszült voltam. Pedig tudtam, hogy a gyermekem minden dalocskát és verset már az első próba után is lelkesen és kívülről fújt, és, hogy egy cseppnyi izgalom nélkül adta elő azokat a családnak, barátoknak, vagyis elvileg nem kellett őt féltenem. Mégis… átragadt rám valami abból, amit kollégáim, a pedagógusok élhettek át egy ilyen értékesnek mondott alkalom előtt.
Szinte varázsütésre indult el a műsor, az oldalajtón libasorban bemasíroztak a gyerekek, kiket elöl az egyik, hátul pedig a másik óvónőjük kísért velük énekelve a bevonulás dalocskáját. Természetesen kerestem az enyémet közöttük. Hamar meg is láttam, kiviláglott a csapatból különös szépségével, szőke fürtjeivel, határozott lépteivel… és keserű pillantásával.
„Mi történt?” – ütött szíven a gyermekem arcán felfedezett csalódás. – Mi zajlott le az elmúlt néhány percben odakint, ami kikapcsolta a szemében a csillogást? Jön, mert kell, de hol maradt az öröm, és a büszkeség a lényéből, a lelkesedés, a megindulás, ami az imént még ott volt, amivel érkezésemkor fogadott?
Összefacsarodott a szívem.
Elkezdődött a műsor. A kicsik párban, vagy kis csoportokban jöttek előre a nagy szőnyeg szélére, hogy elmondják az elmúlt hetekben megtanult rigmusokat. Műsorukhoz az óvónők jelzésértékű jelmezeket fabrikáltak, egy mondókához például a benne szereplő állatokat ábrázoló képecskéket akasztottak a gyerekek nyakába. A kisfiaméban is lógott egy lovacska, vártam hát, hogy ő is előre lép, mikor a többiek úgy tettek. De nem így történt. Elindult ugyan tétován, de aztán megállt a szőnyeg közepén, nézte, ahogy a csoporttársai előre jönnek, szomorúság fénylett a szemében és valamiféle visszafogott düh… aztán hagyta, hogy elmenjenek mellette, elmondják a verset, majd visszaálljanak a sorba, ő pedig leguggolt ott, ahol volt, és láthatóan szenvedett. Nem nézett felénk.
Közben pedig körjátékba kezdtek az ovisok.
– Mit művel az ott? – szólalt meg ekkor mögöttem egy anyuka. – Nem látja, hogy útban van? Mit csinál?
– Biztos nem tudta a verset. Azért állt ki. – toldotta meg egy másik, láthatóan az előbbi barátnője. – De akkor miért is állították be az óvónők, ha ilyen kis tehetetlen?
– Vagy legalább már most menne onnan. – felelte az első anyuka. – Zavarja a többit.
– Szegény anyja, de szörnyű lehet, hogy ilyen gyereke van! – állt bele a beszélgetésbe egy nagymama is. – Csak tudnám, az ilyenek miért kényszerítik a gyereket, hogy lépjen föl, ha meg sem szólal!? Haza is vihette volna. – tette hozzá mindentudón.
– Szégyellhetné magát! – kontrázott rá egy másik nagymama, nagyon bölcs hanghordozással. – Milyen szülő az ilyen? Kiteszi a gyereket egy ekkora traumának, pedig tisztában lehet a képességeivel…
„Megfordulok, és behúzok nekik egyet.” – gondoltam. Még életemben nem verekedtem, de olyan indulat gyűlt össze bennem, hogy robbanni tudtam volna tőle. Csupán a jólneveltség, és a helyzethez való alkalmazkodás miatt nem akartam belekeveredni velük semmiféle vitába. Egyébként is jobban érdekelt, hogy ki, és mit tett a gyerekemmel? Hiszen már kitolta az egyik óvónő a sarokba (hogy ne legyen útban), és látom, innen, messziről is látom, hogy folynak a drága kis arcán a könnyek, én pedig itt vagyok, összenyomorítva ezekkel a mindentudó asszonyokkal mögöttem, és nem tudom őt a keblemre ölelni és megvigasztalni…
Vannak fényképeink a műsorról, de emlékem ennél több nem maradt. Nem rémlik, hogy hallottam volna, vagy láttam volna bármit, ami elterelte volna akár pillanatokra is a figyelmemet a sarokban némán síró gyerekről, akit úgy tűnik, rajtunk kívül mindenki elfelejtett. A többiek egyre nagyobb, és harsányabb tapsokat kaptak, mindenki ünnepelte a saját csemetéjét, miközben én azt vártam, hogy végre odajussak hozzá, hogy végre vége legyen az előadásnak.
A műsor végén minden gyerek saját készítésű kis alkotásokkal rohamozta meg az anyját. Talán ez volt az első olyan pillanat, amikor az egyik óvónőnek is feltűnt, hogy az én kisfiam ott maradt, látszólag duzzogva, valójában azonban összetörten a biztonságot nyújtó sarokban, szorongatva a nagy gonddal elkészített csecsebecsét, amit nekem szánt. Ekkorra szerencsére lazult a fegyelem, és én is ki tudtam törni a helyemről. Ahogy a fiam mellé értem, elkaptam a pedagógus vigasztalónak szánt mondatából valamit:
– Nincs semmi baj. – mondta. – Senki nem haragszik rád. Anya sem.
– Mégis mi történt? – tettem föl a kérdést. – Miért kellene haragudni?
– Jaj, nem tudom. – fordult felém az óvónő mézesmázos arckifejezéssel. – De előfordul az ilyesmi. – mondta. – Biztosan megijedt a tömegtől, vagy elfelejtette a mondókát.
– Nem felejtettem el. – szűrte dühös suttogással nekem erre a kisfiam. – De én nem a lovacska voltam, hanem a bárányka.
– Jaj, de aranyos! – a nő még mindig mosolyogva kiáltott fel. – De miért nem szóltál? – vonta aztán felelősségre a gyereket. – Csak összecseréltük a táblácskákat. Ilyen megesik. Visszacserélhettétek volna.
– De Bence nem adta ide. – mesélte az én drágám, immár az ölemből. – Én meg nem akartam lovacskával a nyakamban barikáról beszélni. – magyarázta meg a történteket korát felülmúló értelmességgel.
– Kis butuska. – az óvónő esetlenül tovább leplezte zavarát. – Jaj, hát annyi minden történik ilyenkor. – próbálta megmagyarázni szúrós tekintetemre nézve a megmagyarázhatatlant. – Mindegy lett volna, hogy milyen állat van a nyakában, csak el kellett volna mondania a verset… – Inkább elfordultam tőle.
– Melyik a Bence? – kérdeztem az én kincsemet, miközben simogattam a hátát, és duruzsoltam a fülébe.
– Az, aki ott áll a kisautós polc előtt. – súgta. Követtem a tekintetét. Kis, duci kisfiú falta ott a csokis süteményt nem túl illedelmesen. Az arca, a keze, de még az ingje is csupa maszat volt már. Mellette pedig büszke mosollyal az arcán ott állt az anyuka, aki mögöttem ült, és a nagymama, aki szintén. Szemükben lekicsinylő felsőbbrendűséggel pislogtak felénk, hogy lám, én vagyok tehát az a semmirevaló szülő, aki kényszerítette a gyerekét a szereplésre, pedig tanárként még inkább tudhattam volna, hogy nem szabad.
Azon gondolkodtam, mi lehet a helyes? Szembesítsem a szülőtársamat a tévedésével, a gyermekének a makacsságával, és azzal, hogy eszerint ő sem vette észre, hogy a kisfia lovacskáról beszélt, báránnyal a nyakában? Mondjak fölötte ítéletet én is úgy, ahogy ő tette, immáron a tények valós ismeretében, kegyetlenül és fölényesen? Esetleg kérjem számon az óvónőn a figyelmetlenségét, amit nyilvánvalóan az elvárás összetettsége és a helyzet feszültsége okozott, de, ami mégis rajtunk csapódott le igazságtalanul? Mutassak rá, hogy izgalmában sem akkor, sem a műsor alatt nem teljesített az elvárásoknak megfelelően, hiszen nem figyelt maradéktalanul a gyerekek igényeire és lelkivilágára? Felróható ez neki ennyi csivitelő kiscsoportos mellett egyáltalán? Végül arra jutottam, hogy bármit is tennék, az eseményeket nem tehetném velük meg nem történtté, csupán tovább mélyíthetném vele a szakadékot ember és ember, szülő és pedagógus, gyermek és gyermek között…
Némán felálltam hát, és a nyakamba csimpaszkodó kisfiammal kivonultam a teremből. Átvettem tőle a könnyel áztatott szivecskés anyák napi ajándékot, miközben biztosítottam róla, hogy nekem ez minden versikénél többet ér. Hazafelé vettünk egy fagyit, és hagytam, hogy ő is összemaszatolja vele a szép inget. Este pedig az ágyban meghallgattam a teljes műsort barikával és lovacskával együtt, egy vidám, eleven, okos, pizsamás kisgyerek tolmácsolásában.
Ám aztán visszatért az élmény, ahogy gondolataimmal maradtam. Az emlék dolgozott odabent, és átértékelte a világlátásomat. Valóban szükség van a gyermek nevelése során egy ilyen ünnepre, ahol megmérettetik? Ahol a mérlegre egyszerre kerül fel tudása, igazságérzete, precizitása, és a szülője iránt érzett szeretete? Fontos-e, hogy úgy lássuk, hogy közben mindenki lássa, hogy ő a legjobb, a legszebb és a legügyesebb? Hogy lovat akasszon a nyakába az elvárás? Mindannyian vizsgáztunk: én, az óvónők, a szülők, a gyerekek… és feláldoztunk vele egy meghitt, kedves ünnepet a kirakatmunka oltárán.
Csupán mert benne van a levegőben, hogy „az Anyák Napját meg kell ünnepelni”.
Author: H. Szabó Klári
H. Szabó Klári az Irodalmi Rádió szerzője. Fő hivatásom szerint középiskolai matematikatanár vagyok, különös érdeklődéssel a geometria és az építészet iránt. Szülővárosom, Eger nagy múltú gimnáziumában elsősorban a reál munkaközösséget erősítem tehát. „Mellesleg” ének-zene-tanárként, és a végletekig megújulni vágyó kreatív lélekként, ha kell, műsorokat szervezek, dekorációkat alkotok, ha kell nem átlagos, meglepő tananyag-feldolgozást segítő eszközöket, vagy egyedi gyöngyszobrokat. Pedagógusként és három gyermekes családanyaként időnként túl sok korlát vesz körül, melyeknek a döntögetéséhez nem mindig érzek magamban elegendő lelki erőt, és szinte mindig időgondokkal küzdök. Bár már több, mint 25 éve vagyok a pályán, kamasz fiaim és tanítványaim mellett igyekszem fiatalos és naprakész maradni, amennyire ez lehetséges. Nagyjából 11 éves korom óta foglalkozom komolyan az írással. A szavakkal, ritmusokkal, rímekkel való festés és alkotás egészen korán megfogott. Szívesen kísérletezem különböző formákkal és szerkesztési elvekkel versben és prózában egyaránt. Ám ahogyan ez a szívem csücskévé vált, sérülékeny is lett. Nehezen nyitom ki a műveimet a nagyközönség előtt, még azóta is, amióta már rengeteg pozitív visszajelzés, és sikeres alkotói pályázatok mutatják azt, hogy talán nem hiábavaló. Középiskolásként helyi antológiákban jelentek meg műveim, majd felnőttként három saját kiadású kötet (Bölcső vagyok, Ad Librum 2009.; Te teremted Ünneped, Könyvműhely 2012.; A szavakon túl…, Könyvműhely 2019),...