Képmás

Embermások a világ arcán.

Mosolyok, fintorok, és egyre több rángás.

Idegesek vagyunk, néha könyörtelenek is.

Vajon Isten akarta így?

Képmások lettünk, véges teremtmények:

a földi lét eszközeit alkotjuk minden nap újra.

Aztán ki-mit kezd, abban ér véget.

Teremtő az ember, bár végeset teremthet,

a benne lakó szellem a végtelenbe érhet

bármikor.

Mégsem maradhat ott, mert birtoka a Föld!

Ott kéne szabad legyen! Hisz ő akarta így.

Hitünk van benne, míg ereinkben vér kering,

míg szívdobbanásunk a ritmusával egy.

Egyszerű ez, mint az egyszeregy.

 

Képmásunk mégis elvisz innen,

ha felborul az ősi törvény.

Fűben, fában, csillagokban keressük őt,

mígnem újra elragad az örvény.

Káosz uralja már a földi létet,

gyakran nem leljük birtokunk,

hiába teremtők, s teremtmények

egyaránt mi vagyunk.

 

Szellemünk félszellem csupán!

Hibás alkotásunkat jónak láttatjuk,

mi mintaszerű, képmutató képmások!

 

Úgy teszünk, mintha jó volna,

mintha az idő el nem folyna,

mintha az álca érték volna,

mintha a különbség mérce lenne,

mintha a pénznek rangja lenne,

mintha a háború becsület volna

és még a gyilkos is behódolna.

Mintha a szent bolond volna,

mintha az ég is a miénk volna,

mintha a miénk volna sok-sok szolga,

aki ember mind, csak az ég ránk bízta (egy időre),

mert az ember hiába képmás, mégis dőre!

 

Mi végre hát az ember? Mi végre teremtmény,

ha egymást igába fogni nem fél?

Hogyan lesz végül méltó képmás?

Társát szabadnak hagyó, szabad és egyetlenegy,

egy a fűvel, a földdel, a csillagokkal.

Hogyan lesz méltó sírja egykor,

ha itt és most élve előre küldik.

Lehet-e az emberé a méltó képmás,

lehet-e egyenlő az egyenlők között?