A MÉLYSÉG

Az aprócska nyári konyhára tulajdonképpen a nyári konyha megnevezés nem is volt helytálló, mert azt egész éven át használták. Benne a konyhabútor drappszínű, amit az alján egy vékonyka aranyszegély tett díszessé. Legalábbis Franciska így gondolta. Az egyik oldalon egy mosogató, fölötte egyszerű polccal, a másik oldalon kétajtós, a padlótól az alacsony mennyezetig érő kétajtós rakodós szekrény. Ez mellett állt a gáztűzhely. A falak világossárga színben pompáztak, rajta a minta fordított virágváza. A szobafestő eléggé felöntött a garatra, amikor a falat hengerelte, ez volt a magyarázat a fordított mintára. Picinyke ablak nézett az egyszerű udvarra, amin régi, napszítta függöny lógott. Az ablakocska és a bejárati ajtó között egy nagy barna asztal helyezkedett el, rajta giccses viaszosvászon, amit a menye szívből utált, ennek két végében egy-egy szék várt arra, hogy gazdái rá telepedjenek. A másik oldalon egy jó nagydarabot kihasítva a konyha betonpadlójából a pincelejárat csapóajtaja pihent. Se Rudolf, se Franciska nem tudta, hogy az aprócska konyhának mi szüksége a majdnem négy méter mély, érthetetlen mélységre. Szerették volna, ha a pincének is hasznát veszik, így az lett az éléskamrájuk. Itt tárolták a ház asszonyának keze munkáját dicsérő befőtteket, különböző lekvárokat, savanyúságokat, no és pár palackbort, ami a hátsó udvaron található néhány szőlőtőke szegényes terméséből származott. A családban mindenki tartott attól, hogy egyszer a családfő, Rudolf beletántorog a feneketlen fekete mélységbe. Ki tudja, titokban tán még reménykedtek is, ha valóban megtörténne, legalább megszabadulnának a vén pityókástól. Szemközt az asztallal egy ágy is helyet kapott a konyhában. Az ágy végében egy óriási régimódi sparhelt terpeszkedett.

Történetünk idején rekkenő hőség tombolt, amit a gáztűzhely melege csak fokozott. A tűzhely mellett,  Franciska serénykedett, aki a hatvanas évei közepén járt. Egykor sötétbarna haja mostanra kendermagossá szürkült. Bőre viszont még egészségesen piroslott szép kerek arcán. Határozott, egyenes vonalú orral, égszínkék szemmel rendelkezett, ami, ha boldog volt tisztán és felhőtlenül csillogott, máskor, amikor ha felmérgesítették, netán nagy fájdalom érte viharos sötétszürkébe borult. Ajka vékony, de a gyakori derűtől mégis lágy. Az asszony a maga vidéki módján tetszetősen öltözött. Egyberészes, sötétkék alapon, apró fehér virágokkal hímzett vékony pamut ruhát, azon a biztonság kedvéért, ‒ nehogy ebédfőzés közben összepecsételje a szép vasárnapi ruháját, amit egyrészt a férje, Rudolf miatt, másrészt a délutáni templomlátogatás céljából húzott fel ‒ tiritarka, olcsó nejlon otthonkát viselt. Elvégre vasárnap van, muszáj Rudolf tetszését elnyernie. Franciska asszony még nem veszítette el a rugalmasságát, mert noha kikerekedett még mindig őrizte formás idomait, amikért Rudolf bolondult. Sok-sok évtizede éltek már házasságban. Nem szerelemből keltek egybe. Mind a kettőjüket máshoz szánták, s mivel látniuk kellett a családjaik komoly szándékait, úgy döntöttek mindent hátra hagynak. Pár héttel később összeházasodtak, hogy elkerüljék a falusiak pletykákra mindig éhes száját. Szüleikkel örökre megszakították a kapcsolatukat. Egy fiúk született a nem igazán boldog házasságukba. A gyerekkel járó közös örömök és gondok, a betevőért való harc, a munkájukkal kapcsolatos gürcölés lassan, de biztosan összekovácsolta őket. Nem lángoltak olthatatlanul a másikért, de történhetett velük bármi kiálltak egymásért. Egy nagy gondjuk akadt az évek során, amire sehogy sem találtak gyógyírt. Rudolf a kezdeti embert próbáló időkben az alkoholt hívta segítségül. Franciska sokáig hitte, hogy az ital csupán átmeneti nyűg lesz számukra, ám hamar rá kellett jönnie, hogy a bajuk életre szóló. Rudolf egy kis idő múltán mind gyakrabban tért haza részegen. Ez a részeg hazatérés eleinte a hétvégekre korlátózódott ‒ ekkor is az asszony bocsánatáért esdekelve, fogadkozva, hogy bíz, Isten több hasonló nem fordul elő ‒ ám ebből semmi nem lett igaz. A végén már a munkahelyéről is részegen állított haza. Szerencsére az italtól nem vált fékezhetetlenné, csupán erőtlenül és aléltan támolygott haza. Franciskának ilyenkor pusztán annyit rótt fel, hogy nem őt kellett volna elvennie, hanem azt a másikat, akit tiltottak tőle. Franciska erre nem szólt semmit, hisz neki is eszébe jutott egykori szerelme, és az, vajon mi lett volna, ha nem kényszerül Rudolfhoz. Az asszony szerette a férjét, még ha az örökös italozások miatt sokszor csúnyán össze is vesztek. A gyerek is nehezen viselte apja italozását, de semmit sem tudott ellene tenni. Hamar kijelentette, hogy ő nem tud, és nem is akar az apjával együtt élni. Franciska azzal magyarázta türelmét, hogy az ő idejükben nem volt szokás a válás, mint manapság. A fiú még a nősülés előtt elköltözött tőlük. Azonban nem sokáig maradt távol, mert megvették a falu legnagyobb házát. Megsajnálta anyját, hogy az idős korára teljesen magára maradjon részegeskedő apjával. A fiú négy unokával ajándékozta meg őket. Jelenleg is a házat újíttatták, csinosíttatták. A legkisebb unokát a nagy becsben tartott hat éves kislányt a nagymama gondjaira bízták.

Ezen a szépnek induló nyári vasárnapon, Franciska és a legkisebb unoka együtt várták haza Rudolf nagyapát, aki már kora reggel elment a falu határába megnézni, hogy a szomszéd rét tulajdonosa a fűkaszálás előtt rendesen mérte-e ki a megyehatárokat. Évek óta bosszankodtak az ő területükre mind beljebb ütött fakarók láttán. Reggeli után indult el, s mostanra már dél is jócskán elmúlt. A gyerekek már rég megebédeltek és visszatértek a házuk felújítási munkálataihoz. Amíg a mosogatáshoz készült elő a menye körül jártak a gondolatai. Az a drága lélek, gondolta magában az asszony, mint általában mindig, ma is dicsérte a gyöngyöző tyúkhúslevesét, benne a vajpuha grízgombóccal, a csirkepörköltöt a kézzel szaggatott galuskával, no és a mama felülmúlhatatlan töltött húsáról már nem is beszélve. A kedves édesanyja, mondta a menyecske, nem főzött ilyen isteni finomakat pedig remekelt a konyhában. Franciska lelkét, mintha rózsaolajjal kenegették volna menye szavai hallatán. Mosogatás közben már azon morfondírozott, vajon Rudolf ízlését is elnyeri-e majd az ételek valamelyike. Férjurának meglehetősen fura gusztusa volt, s ez legtöbbször italozáskor csúcsosodott ki nála a leginkább. A részeg hazaérkezés mellett még ezen is sokat civakodtak. A konyhafalon függő kakukkosórára tekintve az asszony idegesen állapította meg, hogy azon már félkettő is elmúlt. Hol kódoroghat az a vénember? Rossz előérzet kezdte gyötörni, mint mindig, amikor férjura nem tért haza időben. Biztosra vette, hogy Rudolf órák óta a kocsmában tölti az idejét. Ennyi idő alatt kétszer kimérhették volna már a szomszéd, vagy akár a saját rétjük határait is. Közben kipillantott a konyhaablakon, hogy a hatéves kislány, aki ezúttal nem szeretett volna a házuk felújítási munkálatainál a testvéreivel és a szüleivel tartani, elvan-e még kint az udvaron. A kertkaput kétszer is ellenőrizte, hogy a kislány biztonságban legyen. Az ablakból remekül rálátott szépséges hortenzia bokraira, amik legszebb pompájukban ontották virágjaikat. Szülei elmenetele után ide ültette le legkisebb unokáját játszadozni. Azt ígérte a kislánynak, hogy miután a nagyapának is adott ebédet, ők ketten lefekszenek pihenni, majd utána meglátogatják a Jó Istenkét a templomban. Végül, hogy a vasárnapjuk valóban ünnepi legyen, még egy fagyit is elnyalnak majd. Mivel bíbelődik ott az árnyék sötétjében a kislány? Franciskának bánatosan, de muszáj volt beismernie, hogy hatvanon túl az ember lányának már semmije nem működik úgy, mint egykor. Ki kell mennem, mert innen nem látom, mivel játszadozik a gyerek, gondolta magában. Sietve szeretett volna lefutni az udvarba vezető néhány lépcsőfokon, de az öregedés a lábát sem kímélte. Nehezen szedegette fájó térdét. Oda sem ért még az árnyékba, amikor a látottaktól éktelen haragra gerjedt. Máskor tisztán ragyogó kék szeme elfelhőzött és villámokat szórt. Válogatott szidalmak hagyták volna el a derűtől lágyan ívelő ajkát, amik a méregtől most penge vékonnyá keskenyedtek, ám a kislány előtt nem óhajtott gorombán beszélni. A kislány csodálkozott, hogy a máskor vidám és nyugodt nagyi, vajon, miért vált most hirtelen zaklatottá. Rudolf mérgesítette fel, aki úgy hevert a hortenziák alatt, mintha az a legnagyobb rendjén lenne. Az asszony nem értette, hogy nem hallotta meg férjura hazatérését. Megette a fene, már a hallása sem a régi. A családja szerint jobb vele óvatosnak lenni, mert azt is megneszelte, ami még el sem hangzott. Hát, most cserbenhagyta a füle. A kislány nagyot nézett, amikor a nagyi óriási lihegés közepette felnyalábolta a békésen szundikáló nagyapát, majd felvonszolta a lépcsökön a konyhába. Különös, hogy a nagyi ennyire erős, gondolta magában, ugyanis reggel még anyát kérte meg, ásson már ki egy-két tő újkrumplit az ebédhez, mert neki hasogat a háta és a dereka. Bekenegette valami csodabalzsammal, de sokat nem várt tőle. Ahhoz képest, folytatta a kislány a gondolatmenetet, a nagyi szépen meggyógyult, máskülönben nem bírta volna a nagyapát így a lépcsőkön felcipelni. Franciska, mint egy zsák sódert úgy dobta le Rudolfot az ágyra. Bármennyire is nem szerette, hogy a kislány ilyesmit lásson, őt is erélyesen beparancsolta. Nem akarta, hogy ebben a zaklatott idegállapotban még valami baja essék. A kislányt az asztal egyik végéhez ültette, s megkérte, hogy rajzoljon már valami szépet. Mi lenne, javasolta unokájának, ha lerajzolnád a készülő házatokat. Erősen reszketett a visszafojtott idegtől. Nagyon dühös volt Rudolfra, de a kislány miatt muszáj volt türtőztetni magát. Fogott egy poharat, megtöltötte hideg vízzel, majd odalépett az ágyhoz és a tartalmát Rudolf arcára öntötte. A férfi magához tért, de mámorosága nem múlott el. Franciska feltette melegíteni az ebédet, ettől azt remélte, hogy férjura majd valamelyest kijózanodik. Tányért, evőeszközt tett, majd merített a tyúkhúslevesből. Az asztal másik végén kisunokájuk látszólag békésen rajzolgatott, de Franciska látta rajta a feszültséggel vegyes félelem jeleit. A ceruzát iszonyatosan a papírra nyomva rajzolt. Minden vonalhúzást hátborzongató hang kísért. Szempillái remegő árnyékot vetettek szép arcára. Sokkal jobb volna, ha a kislány a szülökkel, és nem itt lenne, hogy az ő cirkuszukat nézze, de nem tudott ezen változtatni. Majd Rudolf ebédje után elmegyek vele sétálni, meg veszek neki kiengesztelésképp egy fagylaltot. Ezek után a templomra gondolni sem mert. Nem bírna most szembe nézni a plébános úrral. Az asztalhoz vezényelte Rudolfot, aki válogatott szitkok közepette engedelmeskedett határozott asszonyának. Bizonytalan lépésekkel az asztalhoz tántorgott. Minek erőlködött az asszony, gondolta magában a férfi, amikor annyira jól eltöltöttem az időt ott az árnyékban a kislánnyal? Asszonyok, nők, mindig csak a gond van velük. Szegény jó anyám inkább meg se szült volna. Nem kellene ennyit kínlódnom az asszonnyal, se a gyerekkel, ahogy én se okoznék nekik kínokat. Anyjáról eszébe jutott egykori szerelme, ami még tovább fokozta részegséggel elegyített bánatát. Keserűen, idegtépő lassúsággal kanalazta Franciskája levesét, ám a levessel együtt, mintha mérget meregetett volna magába. Úgy érezte, kijózanodott. Téveszmének bizonyult, mert részegsége a felesége elleni mérgével párosult, ehhez hozzáadódott az elveszített régi szerelem feletti csalódás hamis érzése. Abban a pillanatban gyűlölte Franciskát, meg az életét, még a fiát és annak családját is beleértve. Lecsapta a kanalat, azután földhöz vágta a tányért is, amiből a leves egy része a mellette álldogáló feleségére borult. A szép kis ünnepi pamutruhán több zsíros paca éktelenkedett. Kisunokájuk az óriási csörömpölést meghallva riadtan húzta össze magát, és szemmel láthatóan próbált a falhoz húzódni. Attól remélve némi védelmet. Nem tudta mire vélni a nagyszülők közötti hangoskodást. Franciskát bántotta ez a részeg dühöngés, és az, hogy Rudolf szitokszavak kíséretében porig alázta őt a kisunokájuk előtt. A finom levest mosléknak, a töltött húst rakás trágyadombnak, őt pedig ráncosbőrű vén malacos kocának nevezte. Még azt is mondta, hogy az anyja krumplilevese jobban ízlett neki, mint az ő vasárnapra főzött puccos ételei. Kijelentette, ha azon nyomban nem áll elő hasonló levessel, mindenkinek elmondja, hogy az asszony éhezteti. Több sem kellett Franciskának. A gáztűzhelyen még ott hűlt a víz, amiben a pörkölt mellé szaggatott galuska főtt ki. Egy nagy kanállal szedett a galuskából a vízbe, majd tett hozzá a pörköltszaftból, végül felszedte a földhöz vágott tányért és abba merített a kutyulékból. Odatette férjura elé, amit az elégedett hümmögések között, jóízűen kikanalazgatott. Miután a hirtelenjébe elkészített levesnek nevezett lötty elfogyott, Rudolf azt mondta, ez még az anyja krumplilevesét is felülmúlta. Azért nagy kár, fűzte hozzá, hogy Franciska nem bírta megőrizni egykoron volt termetét, mert az a másik biztosan nem terebélyesedett úgy el, mint te. Ez a mondat vörösposztóként hatott Franciskára. A keserű méregtől elfelejtette, hogy vasárnap van, itt az unokájuk, hogy a szép, ünneplőruháját viseli, és hogy délután templomba készült menni. A fájdalmai is semmivé foszlottak, ugyanis szokatlanul gyorsan odaugrott a szekrényen tartott só és őrölt paprikatartókhoz. A kis üvegcsék egyikében csípős paprikát tartott. Abban az átkozott pillanatban Franciska semmilyen következménnyel nem törődött. Legalább akkora mértékű fájdalmat kívánt Rudolfnak okozni, mint amit ő kapott tőle. Szemrebbenés nélkül férjura képébe hintette a csípős őrleményt. A férfi nem számított az asszony támadására. Rudolf tántorogva próbált mihamarabb a mosogatóhoz jutni, hogy szeméből kimossa az eszeveszetten maró csípős paprikát. Rettentően haragudott feleségére. Úgy érezte, hogy amint ki tudja mosni a szemébe szórt paprikát, rögtön végez az asszonnyal. Na, jó, tán életben hagyja, de cefetül ellátja a baját. Mégis, gondolta magában a férfi, mit képzelt ez a dagadt némber, ki az úr a háznál? Őrjöngött a fájdalomtól és a részeg dühtől. Útban az áhított mosdó felé az asszonyba botlott, aki látva kisunokája félelmét elrestellte magát. Nem akart több fájdalmat okozni Rudolfnak. Segíteni akart a férfinek, hogy gyorsan ki tudja mosni a szemébe szórt paprikát, ám azzal nem számolt, hogy Rudolf még mindig részeg. Menteni akarta a menthetőt, hogy a kislány végre megnyugodhasson. Mit mondok a fiamnak meg a menyemnek, gondolta magában az asszony, ha az imént látottak lelki sérülést okoztak a kislánynál. Karon akarta ragadni Rudolfot, hogy a mosogatóhoz kísérje, ám a férfi azt hitte, az asszony akadályozni szerette volna. Hevesen kitépte magát felesége karjából. A sebes mozdulattal erőteljesen pofon vágta az asszonyt. Igaz, néhány pillanattal azelőtt még szerette volna helyben hagyni, most mégis meglepődött. Ugyanez volt a helyzet Franciskával is. Úristen, mi történt, sokszor kaptak hajba, de idáig még sosem fajultak. Rudolf még egyszer se emelte rá a kezét. Az asszony próbálta lefogni férjurát, mert úgy vélte a verés folytatódni fog. Ezzel téve bizonytalanná Rudolfot, aki kezdett asszonyától kissé tartani. Nehogy már, gondolta magában a férfi, az unokám szeme láttára verjen meg az asszony. Össze-kapaszkodva mindketten azon erőlködtek, hogy leszedjék magukról a másik karját. Az asztalnál ülő, teljesen a falhoz símúló unokájuk pánikba esve nézte őket. Azt akarta, hogy a nagyszülei fejezzék már be a hangos, csúnya beszédből álló veszekedésüket. Soha nem hallotta még őket így beszélni. Apu nem engedné, gondolta magában a kislány, nem hagyná ezt nekik. Az pedig teljesen kétségbe ejtette, hogy verekedni látta a két szeretett embert. Főként a nagymamát féltette, de azért nagyapjáért is aggódott. Ott járták őrült táncukat a feneketlen fekete mélységű pincét rejtő csapóajtótól pár centiméternyire. Szülei folyton azt hajtogatták, egyszer úgyis meggyűlik a bajuk azzal az ócska csapóajtóval. Amióta az eszét tudta félt a csapóajtó alatt rejtező, sötéten tátongó mélységtől. Valahányszor felnyitották a félelmetes csapóajtót, ő mindig a szobájuk biztonságába húzódott. Erőt vett magán és kimászott a fal jelentette biztonságból. Odaszaladt a nagyszüleihez, akik még mindig egymásba kapaszkodtak. Franciska nagyot ordított, ugyanis Rudolf derékon akarta ragadni, ám ekkor ő úgy eltalálta, térdét használva a nagyobb hatás kedvéért, hogy a férfi megrogyott. Kisunokájuk abban a percben ért oda hozzájuk, hogy megmentse őket egymástól, meg a mellettük ásító mélységtől, amikor Franciska bevitte a végzetes ütést. Mindketten elvesztették az egyensúlyukat, de csak Rudolf zuhant teljes erővel a csapóajtóra, ami a súlya alatt azonnal megrogyott. Ők legalábbis ekkor még azt hitték. A csapóajtó megrogyott része a betonperembe szorulva tartotta magát, másik fele darabokra széttörve a mélybe hullt. A felfokozott állapotukban kettejükön kívül semmi egyebet nem észleltek. Ám a csapóajtó kettétörésének vészjósló hangos reccsenése mindkettőjüket magához térítette. Elsőként Franciska eszmélt. Nem tudta mire vélni az esztelen viselkedésüket. Reszkető kezét nyújtotta férjurának, hogy az bele ne pottyanjon a pincébe. Felhúzta Rudolfot, azután valami idegen ürességre lett figyelmes. Radarjai jeleztek valamit, de elsőre nem tudta beazonosítani őket. Zaklatottan odapillantott a konyhaasztalhoz, hogy vajon a kisunokája mennyit érzékelt abból az őrületből, ami kettőjük közt az imént zajlott. Gyomra és a szíve egyazon ütemre húzódott szorosra, amikor a kislány hűlt helyét látta a konyhaasztal mellett. Gyorsan leültette Rudolfot a másik székre, mert a férfi még mindig zavart volt. Szólongatni kezdte a kislányt, ám hangosan kiáltó szavaira nem érkezett válasz. Kirohant az udvarra, le az utcai zárt kiskapuhoz, hátha mégis nyitva felejtették, és a kislány az ő veszekedésük miatt ott szeretett volna kijutni. Sehol nem látta, így elcsigázottan, csüggedten elindult vissza a házba. Abban reménykedett, hogy a kislány talán a házban rejtőzött el. Berontott a konyhába, hogy férjurát is bevonja a kislány kutatásába. Azonban látva Rudolf zavart, bamba képét inkább felhagyott a szándékával. Ekkor eszébe jutott a csapóajtó hangos reccsenése. Odafordult, s ahogy megpillantotta a félbetört tákolmányt a szerveit összehúzó szorítás még szorosabbra zárt. Uram atyám, kérlek, add, hogy ne legyen az, amire gondolok, fohászkodott magában. Minden ízében reszketve közelebb araszolt a pincelejárathoz. Élete során sok csalódás, és még több bánat érte, s különös módon mindegyiket előre megérezte. Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy ma semmi rosszat nem érzett. Férjurával nem osztotta meg szörnyű gondolatait, mert az még mindig üres tekintettel a semmibe révedt. Jajj, mit fog szólni a gyerek, ha a kislánynak netán baja esett. Mindeközben odaért a lejárathoz. Jól látta, hogy Rudolf súlyától a csapóajtó félbetörött. Óvatosan odalépett a szabadon tátongó mélység széléhez. Soha nem érzett olyasmiket, mint akkor. Lenézett, majd velőtrázó sikoltás hagyta el ajkait. A ripityára törött deszkadarabok alatt, a mélység fenekén, természetellenesen kicsavart tagokkal hevert a kisunokájuk. Fejét lassan férjura felé fordította, hang nem jött ki torkán. Rudolf még mindig úgy ült a konyhaasztal mellett, mint az imént. Franciska élénk kék szeme sötétszürkébe borult.

Author: Szekeres Henriett

Szekeres Henriett vagyok. Egy eldugott Baranya megyei kisfaluban Kákicson éltem több évtizeden keresztül. Már ekkor is számosan biztattak az írásra, köztük újságírók is, ám nem hittem el senkinek, hogy esetleg valóban van tehetségem. Majd 42 éves koromban bekerültem egy nagy létszámú intézménybe, mivel született és súlyos mozgáskorlátozottként jöttem a világra. Történetemben ennek csupán annyi a jelentősége, hogy életembe 2020-ban beütött a krach, mégpedig a Covid-19 formájában. Minket, intézményekben élőket tragikus módon érintett a járvány, ugyanis 2020. március 8. és 2021. április 29. között bezártak. Ez idő alatt senki nem mehetett ki, de be sem jöhetett hozzánk senki. Mindezen körülmények igen megviseltek, s hogy időm hasznosan, értékesen teljen, elkezdtem az írás felé fordulni. A karanténban született írásaimból Szabó Zsuzsa többszörösen díjazott bábművész és rendező készített ALIBI címmel egy inkluzív színdarabot. Napról-napra mind többet és többet írtam. Aztán gondoltam, belevágok egy online módon, kezdő írók számára tartott íróképzésbe. Nagyszerűen sikerült, és hasznosnak is bizonyult. Ezután bátorkodtam még egy másikat is elvégezni. Az engem ismerők szerint a képzések sokat lendítettek íráskészségemen. Később pályázatokra is elkezdtem beküldeni az írásaimat. Egyik a karantén idején született művem különdíjat nyert egy pályázaton és több írásom került már be könyvekbe, továbbá egy könyvkiadó is megkeresett, ám anyagi megfontolások...