Anna mai napja is úgy indult – vagy inkább folytatódott – mint a tegnapi. Felkelt és indult dolgozni, menet közben harapott pár falatot, azt is igazából csak kötelességként, semmint élvezetből. Bár sokan vették körbe, hozzá nagyon hasonlóak, mégis egyedül volt – társaságban, de magányosan. Önmaga legjobb barátjaként. Na és akinek ilyen barátja van, annak ugyebár nem kell ellenség sem, de ez egy másik történet.
Ő is érezte, hogy elég egyoldalú, unalmas az élete egy kicsit, de a főnökasszony dicséretének lehetősége, hogy esetleg ma észreveszi őt, elég jutalom volt neki. Nem volt ebben semmi testi vágy, sóvárgás, egyszerűen csak az elismerését akarta. Amióta az eszét tudta, neki dolgozott, persze nem egyedül, de Anna hitte, hogy nélkülözhetetlen fogaskereke ennek a fantasztikus gépezetnek.
Valódi esélye annak, hogy a főnökasszony (némelyek kicsit gúnyos szeretettel királynőnek nevezték a termetes háta mögött) ma időt szakítson Annára elég csekély volt, hiszen neki is annyi dolga volt egész nap, hogy az ételt is úgy kellett behordani hozzá, nem tudott volna elszaladni bekapni valamit.
Anna munka közben nagyon fókuszált volt, vigyázott a többiekre is, besegített itt-ott a többieknek, ha szükségét látta. Ő maga sose hagyta, hogy mások segítsenek neki. Hogy nézne az ki?
Nagyon sokat dolgozott, néha a kimerültség határára vagy azon túl találta magát. Ilyenkor helyben elaludt, haza se tudott érni pihenni. Túl sok tennivaló maradt a nap végére. Ilyenkor szinte rémülten ébredt az alvásból, mert sokáig azt se tudja ilyenkor, hol van, aztán attól rémül meg, hogy valaki munka helyett azt látja, hogy csak alszik. Ördögi kör volt ez.
A szerdai nap is így indult, egy mini-szívinfarktussal a mező közepén. Anna gyorsan összeszedte magát és indult dolgozni. Már egy ideje dolgozott a paradicsom ültetvényen, amikor váratlanul egy hatalmas, hangos, csapkodó szörny támadt rájuk a semmiből. Hatalmas szelet csapott, a többiekkel együtt alig bírtak kapaszkodni a földbe, nehogy elsodorja őket a szörnyeteg szélvihara. Közben le is csapott rá a fenevad és el is ragadta egyiküket. Szegény Pannit vitte magával aki épp egy növendéket próbált biztonságba menekíteni a föld alá.
Az egész támadás alig tartott pár percig, de hatalmas károkat okozott Annáék ültetvényén, de nem csak a növényekben és jószágokban, hanem a fejekben is. Mindenki rettegett, ez megtörténhet máskor? Megtörtént korábban? Egyikük se tudta.
Sokáig katonák is kísérték a dolgozókat, hogy erősítsék a biztonságérzetüket. De a katonák az esőtől nem tudtak megvédeni senkit. Amikor elkezdett szemerkélni, még mindenki örült is egy kicsit, hogy lesz egy kis pihenő addig is. Aztán csak esett, hullott, egyre jobban, egyre feketébb felhőkből. Elkezdtek összeérni a kis pocsolyák, azok tovább híztak tavakká. Majd nemsoká megindult a víz és utat tört magának a lejtőn lefelé. Vitte a sarat, vitte a füvet, vitte a munka gyümölcseit is.
Aztán vitte magával az új patak új partját, vele együtt Annát is, amikor beomlott a kis földnyelv, amin szemlélte a katasztrófát.
Vitte szegényt, lábát lerántotta az örvény, egyszer, kétszer, többször… majd a levegő helyét mindenhol átvette a víz, Anna látása homályosult és fuldoklott. Milyen tartalmas életet éltem, sokat dolgoztam, alkottam. Remélem a főnökasszony megemlékszik rólam.
Ez volt az utolsó gondolata, ami boldogsággal vegyes megbánással hagyta el az élettel együtt Annát.
Tragédia történt, meghalt. Nem történt tragédia, hiszen Anna csak egy hangya volt.
Egy hangya volt?
Author: Schnörch Dániel
Schnörch Dániel vagyok, Budapesten születtem 1984-ben, ahol a mai napig élek, immár feleségemmel és kisfiammal. Egy multinacionális cégnél dolgozom ügyfélelégedettség területen. Szeretek kertészkedni, amióta lehetéségem van rá. Nyáron szeretek motorozni, pár napos belföldi túrákat csinálni. Szoktam barkácsolni és imádok főzni – egyszóval alkotni. Minden új technológia lenyűgöz, szeretem a különleges megoldásokat, egyedi dolgokat.