Volt egyszer egy igaz csoda.
Nem csak csoda. Hű história.
Hogy az én öregapám, a jámbor
A szerelmet kutatta, igazából…
De nem találta meg sehol, soha,
Míg jött egy tündér, s a mitológia:
Egy este lesújtva a bánattól
-mert a szerelmet nem találta sehol-
Felnézett a csillagos égre, ahol
Észrevett egy sebes hullócsillagot.
A csillag szikrázóan ragyogott,
Míg nagy robajjal földre nem hullott.
Gondolt hát a nagyapám egy nagyot:
Megkereste a lezuhant csillagot.
A becsapódás helyén összeomlott-
Testét hevesen rázta bús zokogás,
Szerelme után eddig hiába kutatott-
A nyomára sehogy sem bukkant rá.
Halk neszt, szárnycsapkodást hallott,
S parányi lányka szólt halkan hozzá:
“Ne sírj! Teljesítem, amire vágyol:
Kívánságodnak ‘mi sem szab határt.”
Gondolt egyet akkor öregapám:
Ha e varázstündér hatalmat ád…
Legyek akkor pegazus, …szárnyán
Szívemnek párját megtalálom tán.
Elképesztőn szép pegazussá vált,
Kiterjesztve gyönyörű szárnyát.
S naphosszat rótta az egek világát,
Keresve-kutatva szívének vágyát.
De nem találta még így sem sehol-
-Leszállt, szárnyába bújtatva magát…
Míg szívében már új remény honolt:
Fellelheti tán Őt… sárkánnyá válván.
Ez a második kívánsága volt már,
Mit a kegyes tündér teljesített,
Rémisztőn dermesztő sárkánnyá vált
Öregapám, erre az áhított időre.
Elrabolt minden királylányt várából.
Szebbnél szebb hajadonokat szedve össze…
Élete értelme mégsem lelte sehol…
Csupán a lovagokat bőszítette.
Százszorszép leányok hada ihol-
Magányos szívét nem melegítette…
Engedte hát, hogy mind hazajusson,
Úgysem származott haszna belőle..
S verte öklével a sziklákat dühében.
Tűzzel perzselte az irígy földet…
Hát sehol nem lelheti, aki szívével
Számára “otthon melegét” jelentse?
“Akkor váljak szirénné, ha lehet!
Dalomnak senki se álljon ellent!
Idecsalogatom még a szerelmet!
Nincsen értelme nélküle élnem.”
Szirénné vált, igéző hajadonná,
Oda vonzán számos magányos lelket.
Csak énekelt remélve, hónapokon át,
Mégsem lelte, kit annyira keresett.
Hódolók hada nyakra-főre egyre
Naphosszat csakis őrajta csüng..
De elég volt belőlük! Szökve,
Menekülve elbújt előlük.
A jótündér megszánta legvégül:
S emberré tette, emberségbül…
Javasolta, ne kutasson már tovább:
Maguktól célt érnek néha a csodák.
Öregapám így hát feladta végül,
Ám a tündér épp vallomásra készült,
Mert időközben-megismervén az öreget-
Ő bizony menthetetlenül belészeretett.
Kezét kezébe téve.. mélyen ránézett…
Nem érzett ily szépet apám él’tében.
Rájött, e szép tündér az ő otthona,
S lett öregapám szíve választottja.
A tanulság ebből: előttünk a csoda!
Türelmesen várva betöltöd sorsodat.
Legyen álom, remény vagy mitológia:
Bár nem látod, létezik. Ne add fel soha!
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...
