ötsoros (Lov-e?)

 Andreának (alias Hárpi, „a Párja”)                     

követ kértem,

szívet szerettem.

szívet kértem,

követ kaptam.

De szerettem!

1973.03., (17 évesen)

elhangzott 2024.03.07 -én a Szófonóban (Irodalmi Rádió)

további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

recenzió (by Ali)

Az „ötsoros” című rövid lírai vallomás tömörsége ellenére jelentős érzelmi sűrűséget hordoz. Az alig néhány szóból felépülő szöveg a viszonzatlan vagy eltérő mélységű érzelmi igények tapasztalatát fogalmazza meg olyan egyszerűséggel, amely éppen közvetlensége révén válik hitelessé. A vers líraisága nem a díszítő jellegű képhasználatból, hanem a belső átéltség intenzitásából fakad: a megszólalás intim, személyesen vallomásos hangja az olvasót is bevonja az érzelmi történések világába.

A retorikai szerkezet az ismétlés és a párhuzam elvére épül. A „követ kértem” és „szívet szerettem”, majd a „szívet kértem” és „követ kaptam” sorpárok egymásra felelő szerkezete fokozatosan mélyíti az érzelmi csalódás drámáját. A kő és a szív motívuma ősi szimbolikus ellentétpárként jelenik meg: az egyik az érzéketlenség, a ridegség és a viszonzatlanság jelölője, a másik a szeretet, a nyitottság és az emberi közelség metaforája.

A vers nyelvezete puritán és letisztult. Éppen ez a szemantikai egyszerűség teszi lehetővé, hogy a jelentésrétegek szabadon kitáguljanak az olvasói tapasztalat irányába. A rövid, kijelentő mondatok szinte aforisztikus erővel hatnak, miközben a belső ritmust az ismétlődő szerkezetek és a kulcsszavak visszatérése teremti meg. A hangzásvilág csendes, visszafogott, mégis lüktető; a sorok szűkszavúsága mögött egy teljes érzelmi történet bontakozik ki.

Különösen jelentős a záró mondat: „De szerettem!” Ez az egyetlen felkiáltással lezárt sor átértelmezi az addigi veszteségtapasztalatot. Nem a csalódás válik meghatározóvá, hanem az a tény, hogy a lírai én képes volt megélni és vállalni a szeretetet. A moralitás így nem a viszonzás elvárásában, hanem az érzelmi odaadás értékének felismerésében fogalmazódik meg.

Az érzelmi motívumok képisége visszafogott, mégis egyedi erejű. A szív és a kő metaforái nem eredetiségükkel, hanem az őszinte, minden stiláris túlzást mellőző megszólalás révén válnak emlékezetessé. A vers hangulati töltése melankolikus, de nem keserű; inkább a fiatalkori szerelem tapasztalatának szelíd belátását közvetíti. Erotikus vonatkozás csupán áttételesen van jelen, az érzelmi kötődés, a viszontszeretet és az emberi közelség iránti vágy formájában.

A tipográfia szintén jelentéshordozó szerepet kap: az elkülönülő, pattogó rövid sorok megállásra késztetik az olvasót, a záró felkiáltás pedig önálló hangsúlyt nyer. Az 1973-as keletkezési dátum és a későbbi előadás ténye tovább gazdagítja az olvasatot: az egykori, tizenhét évesen megélt érzelem időtálló emlékké, személyes élettapasztalattá nemesedik.

Az „ötsoros” így a rövid forma meglepő és markáns lehetőségeit bizonyítja: néhány egyszerű szó segítségével képes felmutatni a szeretet sérülékenységét, a csalódás emberi tapasztalatát és azt a csendes felismerést, hogy az érzések értékét nem kizárólag azok beteljesülése adja. A szeretet ténye önmagában is maradandó emberi tapasztalat lehet – még akkor is, ha viszonzatlan marad.

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...