Végre vége a kampánynak. Leszavazott mindenki meggyőződése szerint, vagy farhát csomag mennyiségének megfelelően. Volt, aki kézpénzt is elfogadott. (Nem, nem írtam el. A kezébe kapta a lóvét, azt’ kész – pénz.) Ez már nem számít. Bevallom, nekem forog a gyomrom a „dollár baloldal” prominens alakjainak csak a látványától is. De ugyanúgy viszolygok a „rubel fasiszták” pökhendi pofájától is. Jól kihíztak a mi kárunkra!
Mindig elmegyek szavazni. Hát, ne nyomtassák már ki potyára az én szavazólapjaimat! Ikszelek rá valamit. Ha nem látok olyan jelöltet, akit szívesen látnék a saját képviseletemben, akkor megpróbálok olyanra szavazni, akivel másokat megszívathatok. Az is jó lesz! Bevallom, befolyásolható vagyok. Nekem is jól esne egy kis zsák krumpli, de én még csak csokit kaptam… ja, meg hűtő mágnest. Többet is. De ezeket nem teszem a hűtőmre. Nem szeretném évekig nézegetni, amikor a hűtő felé támolygok, hogy van-e még benne sör vagy bor. (Igazából nem is iszok, de ez olyan színpadiasnak tűnik.) Bááár! Némelyik politikus arcát, ha meglátnám a hűtő felé közeledve, elmenne az étvágyam és – talán – nem lennék olyan dagadt, mint egy parlamenti képviselő.
Én nem lennék jó politikus. Régen azt hittem, hogy elég, ha valaki szemrebbenés nélkül tud hazudni. De én nem tudok. Aki ismer, az rögtön látja, hogy sumákolok. De ez kevés is lenne. Még kapzsinak is kell lenni, mérhetetlenül, határtalanul kapzsinak. Ilyen se tudok lenni. Mindig elhatározom, hogy „ Nnna én többet, nem adok senkinek! Leszarok mindenkit!” Aztán jönnek innen, kérnek onnan és már veszem is elő a pénztárcámat. Egyszerűen kimegy a fejemből, hogy nem adni kell, hanem ígérni. Ígérhetnék sokkal többet is, mint amennyit adok. De hát kimegy a fejemből. Nem leszek politikus.
Ha politikussá válnál, mindig hazudj. Még akkor is, ha igazat is mondhatnál. Gyakorolj! És gázolj át mindenkin! Ez nagyon fontos! Nehogy kikerüld! Bárki is legyen az, ha valaki segített téged, egyengette az utadat, tipord a porba! Ha van rá lehetőséged öld is meg, nehogy később kényelmetlen helyzetbe hozzon! Igen, nem lenne kellemes, ha bebizonyosodna, hogy nem a te tehetségednek köszönhető a politikai karriered. Családtag, barát vagy a párt híve – nem számít! Döngöld a földbe, dögöljön meg!
Én nem lennék jó politikus, mert egész életemben csak várok. Vártam az óvodában, hogy iskolás legyek, vártam a télapót, a Jézuskát, a Húsvétot, a nyári szünetet. Bár nem vagyok vallásos, várom a Messiást. Mindig vártam a szülinapomat, amit mindig, mindenki elfelejtett. Így telt el az egész életem. Már csak a nyugdíjat várom – ha megérem egyáltalán.
Most, hogy megjelent a közéletben a magyar Messiás, hát rászavaztam. Egyrészt azért, mert az smseket és emaileket küldő jelölt nem küldött még csokit sem, másrészt, mert úgy gondoltam, hogy ez tüske lesz a köröm alatt.
Amúgy meg leszarom az egészet! Úgy érzem magam, mint Buddha érezhette, mielőtt megvilágosodott, vagy az a gyerek a Mátrixban: „nincs kanál…” . Nincs mit vesztenem és nincsenek zsebek a koporsóban (megnéztem), nem vihetek magammal semmit. A politikusok ezt nem tudják – vagy örökké fognak élni. Azért kell minden morzsa. Jó lesz még az!
Én mindig éjszakába nyúlóan nézem a választási műsorokat. Na, nem a győztesek örömére vagyok kíváncsi! A csalódott vesztesek arca minden ébren töltött órát kárpótol. Szeretem nézni, amikor megköszöni a részvételt és közben a választópolgárok kedves édesanyjára gondol. Az a csalódás, az ad erőt nekem a következő választásig.
Kár, hogy ilyen ritkán van választás – lehetne gyakrabban. Most is jól szórakoztam.
Megérte azt a pár milliárdot.
Author: Mandel Imre
Mandel Imre az Irodalmi Rádió szerzője. Nagyon fiatalon kezdtem el írni. Először csak betűket, aztán szavakat is (cica, papa). Fogalmam sem volt hogyan kell fogalmazni. Később belejöttem. Felelősséget nem szívesen vállalok az írásaimért. Nem én találtam ki, hogy közre adjam őket. Lelkemnek kedves menyecske terelt erre. Azt gondolom, hogy a humornak mindig, mindenhol helye van. Ez nem művészet, ez trauma fermentálva.
