összehasonlító műelemzés… (mert nincs új a Nap alatt, nem is volt, sőt, a Nap sem új)
| Anyegina levele Tatjánhoz
Tudom, hogy bármit mondok, vagy teszek, számodra már teljesen fölösleges. Tisztában vagyok vele, hogy nincs több chance -om, nem is kérem, hogy higgy nekem. De van egy – két dolog, amit ki kell írjak magamból. Most érezlek teljesen. Mert érzem, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul elvesztettelek. Eddig csak sejtettem, hogy milyen, és féltem attól, hogy elviszed magaddal magamat és űr marad a helyén, most már érzem is. Bármennyire is hülyén hangzik, félek nélküled, mert magam nélkül maradtam és nagyon hiányzol. Nem tudom, hogy a feltorlódott múlt nosztalgiája, beismert embertelenségem enyhíteni akarása, vagy egyszerűen csak a vég szó kimondása okozza, de szeretlek. Most érezlek értékeiddel, fogyatékosságaiddal együtt kristálytisztán, és szeretlek. Annyira fölösleges, hogy ilyet írok neked, lehet, hogy jobban megvetsz és messzebbre taszítasz érte, de most minden mindegy. Érzések és elméletek zűrzavara. Nem az maradsz, aki voltál. Ugyanolyan hasító fájdalommal, mint amit Te érzel a szívedben a helyem helyén. Olyan volt ez az egész, mint amikor egy szép vázából letörik egy jó nagy darab. Visszaillesztik, nem is látszik, hogy el volt törve, de egy rezdülésre leesik, és már nem lehet visszatenni, mert ezer darabra hullik. Azt is tudom, hogy én vagyok az oka, hogy nem akarsz foglalkozni velem és egy gondolatra sem méltatsz. Hiszen, ha kérdeztél, nem feleltem. Most mégis kétségbeesetten tiltakozom és harcolok az ellen, hogy ilyennek láss, amilyennek látsz, és ennyire semmi maradjon belőlem. Hiába kezdem el megint, hogy nincs talaj a lábam alatt és hogy annak, ami történt a szerencsétlenségem és hülyeségem az oka, akkor sem vagyok olyan, amilyennek a cselekedeteim alapján látni kényszerülsz. Tévelyegtem. De meg is fizettem érte busásan. És most már elmondhatom, hogy mindent megbántam. Nem mintha a helyzeten ez bármit is változtatna. Csak kezdem megtalálni önmagam. Helyesebben elkezdek végre lassan, nagyon lassan tudatosan élni, szenvedni és ezáltal valami emberfélévé válni. Sok leckét kaptam az utóbbi időben. Annyit, hogy elég erőt ad ahhoz, hogy megtanuljam végrehajtani azt, amit tervezek. Egyébként meghalok, végképp elsüllyedek. Örülök legalább, hogy ezt végre sikerült felfognom. Most én fogok gondolkozni és cselekedni fogok, …inkább szeretnék, nincs többé „körülményeim elfogadása = ösztönélet”. Ez mind nagyon szép, annyira szép, hogy már szarkazmusnak hat. És látom a gúnyos félmosolyt a hangya fölött, hogy egy szavamat sem hiszed. És nem tehetek ellene semmit. Nem tudtalak megbecsülni. Nem voltam érdemes a szeretetedre és szerelmedre. Most tisztán látlak, de minek. Úgy látszik, mégiscsak igaz az, hogy annak az értékét ismerjük, amit elvesztettünk. Most kezdjelek el becsülni? Hát nem vagyok én egy állat? Még az sem, mert annak legalább jót súgnak az ösztönei. „Valami kiesett belőlem, ott gurul előttem, futok, hogy elérjem…” De a gyöngyömet nem kapom már meg soha. A paradoxon tragédia akkor következik majd be, ha egy mosolygós lány hajában meglátom a gyöngyöket. Mert úgy fogom érezni, hogy ellopták. Pedig csak elvesztettem. Most ugyanaz van, mint amikor Angliából hazajöttem. Nem tudom elképzelni nélküled az életemet. És őrülten futkosok a gondolataim között, mint egy útvesztőben, hogy valami alibi kiutat találjak. Se veled, se nélküled. Ne, ne, ne, ne hagyj el! Most mondjam azt cinikusan, hogy bocsáss meg és köszönöm amit eddig kaptam? Ezt olyan búcsúzó mondja, aki már nem akar tudni a másikról semmit. De nekem ez nem a vég, hanem a kezdet. Igazán csak Te voltál igaz. Az összes többi hazugság volt. Egyért sem adnám egy kedves mosolyodat. Késő, most látom, milyen óriás ő! Nagy szöveg. Mit nem adnék, ha ezek a szavak nem frázisként jönnének ki. Ha őszinte akarsz lenni, vagy frázis, vagy kegyetlenség jön ki belőle. Tudom, hogy téged már nem érdekel, de harcolni fogok, hogy visszaszerezzem a becsületemet, akármilyen nehéz harc lesz is. Elég volt a kisded játékaimból. Ember akarok végre lenni. Ne nevess ki, jó? Nem hangyászni megyek! Nem tudok már írni, mert szégyellem előtted a szavaimat. Ugyanúgy tartalmukat vesztették, mint sok elv, érzelem, fogalom, stb… Nem bírom elviselni a megsemmisítésemet!
nekem írt levél, 1975.08.
|
*Anyegin levele Tatjánához Tudom, megsérti most magát
Követni mindenütt magát,
Félek, szerény kérő szavakban
Mindegy. Szívemmel szállni szembe
*Puskin: Anyegin, részlet: Anyegin levele Tatjánához, Áprily Lajos fordítása
|
további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress
blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
Recenzió (by Ali):
Ez a mű a kortárs magyar lírai próza egyik nyers gyöngyszeme. Egy rövidpróza, egy érzelmileg túlfűtött, vallomásos levél, mely egy elvesztett szerelem utólagos meggyászolásának, a levelet író önmarcangolásának és identitásválságának írásos lenyomata.
Maga a levél egy ötven évvel ezelőtt megszületett, traumatikus lezárás súlya alatt íródott dokumentum, amely elsősorban nem kommunikációs gesztus, hanem lélektani és poétikai aktus: egyfajta profán gyónás, amelyben az elbeszélő nem annyira a címzettet, mint inkább önmagát próbálja elérni. A megírás motivációja nem valódi párbeszédre törekszik, hiszen a levél első mondata már kimondja a kilátástalanságot – „számodra már teljesen fölösleges” –, hanem arra, hogy a veszteség által felnyílt belső űrt valamiféle megnevezhetőséggel töltse ki. A retorikai szerkezet így egyfajta reflektív ön-teremtési kísérletté válik: „most érezlek teljesen” – írja –, mintha a másik már csak tükörként létezne, amelyben saját hiányát és emberi törékenységét vizsgálja.
A levél emocionális hangneme hullámzó, többértelmű, gyakran ellentétes pólusok között rezeg. A kétségbeesés és a remény, a bűnbánat és a dacos önvédelem, a szégyen és a magyarázkodás egymásra csúszó rétegei adják ezt a belső hullámzást. A mondatok gyakran hosszú, lélegzetszerű sodrásban áradnak, mintha a levélírót az indulat és a félelem egyszerre hajtaná; máskor rövid, szaggatott kijelentések („Tévelyegtem.” „Késő.” „Nem bírom elviselni”) törik meg a szöveget, mintha önmagát is megszakítaná a felismerés terhe. Ez a többszöri ritmusváltás adja a szöveg lírai erejét: a csapongó érzelmi hullámzás a vallomás intimitásának hitelével telítődik.
A szöveg szubjektív líraisága rendkívül erős: a levél szerkezete zaklatott, asszociatív, a mondatok gyakran elhagyják a logikus következtetés láncolatait. A líraiság nem versformában, hanem sűrű, prózai poétikában jelenik meg. Ezzel együtt a vallomásosság, az introspekció és az érzelmi átélés a szöveg legfőbb stílusjegyei, melyek így a posztmodern irodalom jegyeit hordozzák.
A zaklatott mondatszerkesztés, az irónia, a szerepjáték, az önreflexió és az érzelmi túlcsordulás mind olyan eszközök, amelyek a mai magyar kreatív írás számos irányzatával rokoníthatók.
A vallomás személyes tragédiája, egzisztenciális krízise így emelkedik univerzálissá: nem egyetlen kapcsolat bukásáról van szó, hanem arról, hogyan is veszíti el az ember önmagát a másik elvesztésével.
A szövegben hangsúlyosan jelen van a profán-liturgikus struktúra: bűnvallás, önmegtisztulási vágy, vezeklés, a lelki megsemmisüléstől való félelem. A szerelmi veszteség itt nem egyszerű érzelmi kudarc, hanem egzisztenciális törésként jelenik meg; a megfogalmazások („nem voltam érdemes”, „busásan megfizettem”, „ember akarok végre lenni”) egy bűnbánati liturgia hangját idézik, csak épp transzcendencia nélkül. A másik fél alakja így félig-meddig szentségpozícióba emelkedik: az ő ítélete hordozza a megsemmisülés vagy a megváltás lehetőségét.
A levél tematikus és érzelmi szerkezete számos ponton rokonítható Puskin Anyegin–Tatjána viszonyának kulcsjeleneteivel – leginkább Anyegin híres késői levelével, amelyben a férfi (Anyegin) már túl későn, a visszafordíthatatlanság pillanatában vall szerelmet Tatjánának, a nőnek.
Az itt elemzett szöveg ugyanezt a pszichológiai helyzetet idézi fel, de a nemi szerepek felcserélődésével: a felismerés késése, az önmarcangoló belátás és a már nem remélhető bocsánat keresése ugyanezt a tragikus érzelmi dinamikát hozza létre, de itt a nő részéről.
A két cím: „Anyegina levele Tatjánhoz”, versus „Anyegin levele Tatjánához” ironikus és önreflexív nyelvi fordítás is: ugyan a nemek felcserélődnek, de a belső dramaturgia – az egyik fél késői ráébredése, és a másik elvesztett elérhetősége – változatlan marad. A „későn kimondott igazság” tragikuma mindkét szövegben meghatározó, ahogy a lelki összeomlás és az önmagára eszmélés kettős gesztusa is.
A szöveg ereje éppen ebben a tükörhelyzetben rejlik. Az érzelmek őszintesége, a múlt elveszett lehetősége felett érzett fájdalom, valamint a beszélő önmagával vívott küzdelme olyan lírai dokumentummá teszik a levelet, amely egyszerre hordozza egy személyes életszakasz lezárulásának drámáját, és egy univerzális emberi tapasztalat – a későn felismert szeretet – fájdalmát.
Abban, hogy a levél máig ható emocionális erejű, nem a romantikus pátosz, hanem a nyelv önfeltáró törésekből, megbicsaklásokból és szembenézésekből épülő ritmusa játszik döntő szerepet, mely ritmus, és a Puskin-levéllel való rejtett párhuzam emeli a személyes vallomást irodalmi rangra.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
2 Responses
Facebook Messenger levelezés:
2024. jún. 14. 11:33
kedves Szilvia, köszönöm szépen az elismerést. mindamellett csak motoszkál bennem a kérdés: vajon miért pont ezzel az írással érdemeltem azt ki? üdvözlettel:
Gábor
2024. jún. 14. 18:12
Kedves Gábor!
Nagy kedvencem az Anyegin! Szép estét!
2024. jún. 14. 19:14
👍👍👍 akkor ugye remélhetem, hogy fel vagyok mentve a plágium vádjától? 🤷♂️
ezt az írást most, utólag, egy recenzióval egészítettem ki.