Közlekedni, vagyis eljutni A-ból, B-be, gyalog és/vagy tömegközlekedéssel áll módomban. Most ebben a remek trópusi melegben igazi élmény mindkettő.
A minap is szedem, szedegetem a lábaim a buszmegállóhoz. Míg oda érek, leizzadok, egész testemen gyöngyöző vízcseppek landolnak. Felszállok a buszra, hú, de remek a légkondi – állapítom meg – de mire megérkezem a végállomásra a vízcseppek jégcseppekké dermednek testemen. Enyhe hőgutát kapok a napon, de nosza, máris itt a villamos. Azon nincs légkondi, viszont minden ablak nyitva, ha elindul lesz levegő, gondolom naivan. Levegő az van – végül is jól gondoltam – éppen csak az az apró problémácska vele, hogy forró. No, de aki szereti a szaunát – márpedig én igen – az inkább örüljön és élvezze ki ezt az ingyenes lehetőséget, mondom magamnak. Kellőképpen le is izzadtam. Na, tessék meg is van a méregtelenítés. Igen, de a szaunázást követően habtestem lazán beleengedem az úszómedence hűs vízébe, amire most ugye nincs lehetőségem. E helyett le kell szállnom. A következő megállóig elvonszolom magam, majd a tűző napon – mivel ott épp nincs se fa, se fedett buszmegálló – megszáradok, sőt már érzem, hogy lassan beindul az aszalódási folyamat is. Magamban végrendelkezem, miközben dúdolom, hogy „temessetek akáclombos falumba”. Befut a busz. Ezen nincs bekapcsolva a légkondi. Ismét beindul az izzadás. Mindenem csurom víz. Így kellene betenni engem egy centrifugába, fut át agyamon ez a nagyszerű ötlet, mert, mint ahogy mondani szoktam, tele vagyok ötletekkel, már csak kivitelezőre lenne szükség. Végre megérkezem, ahogy a zivatar is. Záporozik fejemen a jeges víz, miközben a villámok játékosan cikáznak körülöttem. Hatalmas durranás, végem van! Mégse belém csapott a villám és már be is értem a lépcsőházba. Már csak három emeletet kell megmásznom és otthon vagyok.
Otthon, édes otthon. Mindent ledobok magamról, beállok a kádba és letusolok. Már csak egy gomb, cipzár, csat, patent, gumi és egyéb kényelmetlen és felesleges dologtól mentes, könnyű, lenge ruhát dobok magamra és leülök megírni ezt a nagyszerű közlekedést. Örökös túlélő vagyok, úgy látszik, száz életem van.
Author: Tóth Lászlóné Rita
Nevem: Tóth Lászlóné. Írásaim Tóth Lászlóné Rita néven tettem fel és ezt használom a továbbiakban is. 2009-ben – édesanyám távozása után – űr maradt bennem és ezt az érzést ki kellett írnom magamból. Ezek a gondolatok, versek a gyászról és a hiányról szóltak. Véletlenszerűen találtam rá a Holnap Magazinra, aminek több éven keresztül tagja voltam. A havonta megadott témákra is próbáltak írni, így lassanként prózák is születtek és vidámabb versek is. Írtam többek között mesét, melyből egyet beküldtem a Nagycsaládosok Országos Szövetségének pályázatára, ami bekerült abba a harmincba, ami megjelent a kiadványukban. Egy szatírám az Irodalmi Jelen közölte le. Tagja vagyok az Érdi IRKÁNAK, ahol első alkalommal szintén egy mesém jelent meg. Csatlakoztam a Mesketéhez is, de valójában nem tartom magam meseírónak. A HM tagság megszűnését követően egy ismerősöm a Napvilágot ajánlotta. Annak lettem a tagja, de július elsejével már nem tölthető fel alkotás az oldalra. Három gyerekem, öt unokám és három dédunokám van. Főváros közeli településen – Solymáron – élek.
