*Juhász Gyula: Milyen volt…
milyen volt szőkesége?
nem tudom már.
csak azt tudom, hogy kiválasztott, s belém szeretett,
tetszett, jó volt ez az érzés, ezért viszonzásra talált,
jóval tovább, mint ameddig engem ő szeretett.
milyen volt lángoló szerelmem?
nem tudom már.
csak azt tudom, hogy velem is megesett,
megesett az, ami sok mindenki mással,
a lány, akit szerettem, elhagyott, mert másnak engedett.
szerelme hiánya súlyosan nyomasztott,
terhelte lelkemet,
de aztán, lassan, lassan,
elhagytam ezt a terhemet,
s ha akart, már más lány is megismerhetett.
az ismerkedésekből többnyire kaland,
néha kapcsolat,
párszor szeretet, és egyszer szerelmes szeretet született,
e szerelmes szeretetből pedig házasság, közös lányunk, és
sok-sok közös boldog évtized következett…
2023.09.08. (67 évesen)
elhangzott 2024.03.07 -én a Szófonóban (Irodalmi Rádió)
publikálva: „Szerelmemnek Bálint-Napra”, antológia, Irodalmi Rádió, 2026.01. hó
illusztráció: https://youtu.be/PWKHtTbcHHc
további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress
blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali):
A „Milyen volt…” Juhász Gyula legismertebb Anna-verseinek egyike, mely a magyar irodalomban rendkívül sok későbbi parafrázist és reflexiót ihletett — mert a kérdés maga univerzális: hogyan őrzi a lélek a szerelem élményét, amikor az emlékek már elhalványodnak.
Ivántsy Gábor versében az érzelmi emlékezés és elmúlás lírai megragadása jelenik meg: az idézet, mint parafrázis, nem csupán egy régi szerelem utórezgéseit idézi fel, hanem egy egész életíven végigvonuló melankolikus önarcképet rajzol. A „milyen volt… nem tudom már” refrénszerű ismétlődés a fakuló emlékek melankóliáját hordozza, miközben a lírai én szubjektív belső világát emeli előtérbe.
A vers érzelmi íve így nem lefelé tartó elégia, hanem egy hosszú belső folyamat sűrítménye: az első, korai szenvedélyes szerelem elvesztése utáni fájdalom, majd egy új kapcsolatból formálódó, évtizedeken át tartó házasság csendes stabilitása között feszülő ív. A lírai én nem végképp kioltani akarja a kamaszkori, lángoló „milyen volt” szerelem múlófélben lévő fényét, az már nem idealizált ikon, hanem továbblépve, beépült élettapasztalatként viszi azt tovább, úgy, ahogyan csak a hosszú együttélés és a közösen megélt mindennapok tudják átszínezni a korai érzelmi élményeket. A „nem tudom már” így nem lemondó rezignáció, hanem a megbékélés gesztusa: annak felismerése, hogy az ember egész életén át hordozza ugyan a fiatalság rezdüléseit, mégis a jelen – a hosszan tartó házasság – adja meg az érzelmek végső egyensúlyát, s megszelídülve épül be az érett személyiség mélyrétegeibe.
Ivántsy írása összességében a magyar szerelmi líra egy sajátos, modern hangú továbbírása: nemcsak a veszteség melankóliája, hanem a megtartó kapcsolatok halk derűje is benne rezdül.
A két mű érzelmi tere ugyanabból a forrásból — egy elmúlt szerelemből —táplálkozik, de míg Juhásznál ez örök seb, addig Ivántsy parafrázisa már az érzelmi feldolgozás és lezárás története, sokkal modernebb pszichológiai ívvel és eszközökkel. A múlt emléke itt nem fájdalmas űr, hanem annak bizonyítéka, hogy az élet legfontosabb érzelmi vonalai – szerelem, csalódás, kitartás, megnyugvás – ugyanannak a hosszú hullámgörbének a részei. A vers így a szerelem és az emlékezés emberi természetéről beszél: arról, hogy minden kezdet és minden elmúlás végső soron ahhoz az egyetlen, tartós történethez vezet, amelyet a jelenben, a szeretett társ mellett élhetünk.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
Egy válasz
„szerelmes szeretetből pedig házasság, közös lányunk,
és sok-sok közös boldog évtized következett…”
Nagyszerű! Szeretettel gratulálok!
Rita